Az irodalom akkor kezdődik meg, amikor a beszélő a nyelv szakadékán keresztül pillanatja meg önmagát, avagy amikor a beszélő csakis e szakadékba zuhanás által azonosulhat őseredeti önmagával, amely hallgat. Nem olyasvalaki, aki elhallgatott, hanem aki meg sem szólalt, nyelven kívüli lény, esszencia, puszta egzisztencia, és éppen ezáltal teljes. A nyelv beiktatása a teljesség feladása, vagyis ettől a pillanattól kezdve az ember már nem az egy és oszthatatlan lét letéteményese, hanem pusztán egy vékonyka létszelet hordozója és képviselője. Éppen annyié, amennyit a nyelv hordani és tartani képes. A nyelv, a fogalmi gondolkodás minden egyebet elhomályosít. A tekintet, mint valami gonosz varázslatban, rászegeződik az egész kisebb-nagyobb létteret befogadni képes szegmentumára, és képtelen többé innét elmozdulni.

LB > örület fölé hajolva