VISSZATÉRÉS
(Josef)

I.

[Josef ébredése és elhatározása] Reggel fél hétkor ébredt, mint mindig. Szokásos napnak indult tehát. Hogy mégsem az lett, Josef elhatározásán múlott. Mert amint kinyitotta a szemét, elhatározta, nem szólal meg többé. És nem hallja meg a hozzá intézett szavakat sem. Josef így élte le hátralévő életét, és elhatározását egyetlenegyeszer sem változtatta meg. És Josefnek hosszú életet adott az isten. Közel három és fél évtized még hátra volt belőle. Mi történhetett Joseffel azon a reggelen? Az előző napon és estén semmi rendkívüli nem történt. Kitűnően aludt, rossz álmok nem zaklatták. Tudata úgy billent át az ébredésbe, mint amikor a mérleg egyik serpenyőjében egy parányival több súly gyűlik össze. Nem hirtelen, belekatapultálva az alvót az ébredésbe, hanem lassan, szeliden. Tulajdonképpen mindig így ébredt. Jószerével azon szerencsés emberek közé tartozott, akik szinte kivétel nélkül egyhuzamban alusszák át az éjszakát, pihenten és elégedetten maguktól ébrednek, és nem szokásuk ok nélkül heverészni az ágyban fölkelés előtt. Pontosan így volt ez azon a reggelen is. Csupán egyetlen parányi eltérés mutatkozott a korábbi napokhoz képest. Hiába próbálkoznánk azonban a leírással, mert ami megtörtént, annak nem volt grammatikája. Ő maga pedig, éppen mire észlelhette volna, máris túl volt az észlelésen. Csupán egy súlytalan fodrozódást érzett a tudatán, és máris elhelyezkedett a hajszálpontosan kitárázott, szinte szokásos reggeli állapotban. Az egyetlen változást pusztán elhatározása jelentette, amely kétségtelenül az ébredés pillanatában, de annak egy elkülöníthetetlen rekeszében történt meg. Mintha hirtelen belátott volna egy nyíláson, sőt végiglátott volna benne, és bár e rés végtelen mélységben futott, mégis minden egyes pontját azonos élességgel látta, a hozzá legeslegközelebb esőt éppen úgy, miként a mérhetetlen messzeségben lévőket. Észlelő apparátusa tehát gyakorlatilag egyidejűleg érintette a pálya minden pontját, de észlelet nélkül. Legalábbis a következő pillanatban mit sem tudott már a látszólag szokásos ébredését mégiscsak rendkívülivé alakító mozzanatról. És miként e mozzanat a felvillanásával egyidejűleg ellobbant tudatában, ugyanígy az elhatározásáról sem tudott többet. De mi szüksége lett is volna erre, amikor - miként említettük - az elkövetkező három és fél évtizedben egyetlenegyszer sem szólalt meg.

Josef felnyitotta a szemét és egykedvűen körülnézett a szobában. Pontosabban fogalmazva a szobának egy éppen akkora szegletében, amely a fejének elmozdítása nélkül a látóterébe esett. A következő tárgyakat látta a kékes félhomályban (kint szinte még sötét volt, csupán az utcai fény szivárgott át a ritkás szövetű sötétítő függönyön): a fekhelyét közvetlenül mellette, jobb kézről határoló fal bemélyedésében lévő tükör meg-megcsillámló szegélyét; a lábánál rézsútosan álló, keskeny, de magas, elöl nyitott könyvszekrény felső polcait; a tetején sorakozó, hasas agyag köcsögöket; a napközben összecsukott diványként szolgáló ágy egytagból álló, a könyvespolc oldalának támasztott, párnázott háttámláját; a mellette álló szék ülőkéjén felpúposodó, levetett ruhadarabokat; a Roonstrasséra nyíló erkélyajtó és a közvetlenül mellette lévő ablak elé húzott, földig érő sötétítő függönyt; az ablak és az erkélyajtó közötti keskeny falsáv előtti zsámolyt; a rézsútosan futó, az utcát és a teret egyaránt határoló és az utcával párhuzamos rövid falszakasz enyhe tompaszöget alkotó találkozásában képződött sarkot; az ezzel szemközti, a szoba belseje felé félköralakban benyúló könyvszekrénysor ablak felőli végét; e kettő közötti, a szoba szekrénysorral leválasztott részébe vezető, sötét nyílást; és minden bizonnyal látta a szekrény tetején sorakozó, utcakőtalapazaton és a díszkőbe fúrt rudazaton álló faszobrok szélső darabjait is. Tekintete rendszerint megállt itt, és egy ideig követte a három emelet mélységben elhúzó gépkocsik fényszóróinak fölvetülő pásztáját, ahogy lassan végigcsúsznak a szobrok feketére lakkozott felületén. Az egykedvűség Josef tekintetében, három és fél évtizeden keresztül, a reggelek megbízhatósága, az ébredések egyöntetűsége volt. Nem lehet tudni pontosan, hogy ez így volt-e az elhatározása előtt is. Annyi azonban bizonyos, hogy az elhatározása után pontosan így zajlott le minden ébredése.

Hamarosan fölült, és a fekhely vége felé tolva magát, leszállt az ágyról. Belebújt a papucsába, magára vette a köpenyét, fölkarolta a széken fekvő ruhadarabokat, és az ágy hasszanti oldala felé kerülve, a könyvszekrénysor előtti kis kerek asztalhoz lépett. Igyekezett a legcsekélyebb zörgés nélkül kitapogatni a lefekvés előtt az asztalra helyezett szemüvegét, majd óvatosan kisurrant a szobából. A rövid, alagútszerű előszobában mintha egy pillanatra megtorpant volna. Mintha, mert a mozdulat valójában nem is volt megtorpanás, csupán jelentéktelen, a mozdulatsor folytonosságát a legcsekélyebb mértékben sem befolyásoló tétovázás. Ezt azonban csak formai szempontból, illetve a formára vonatkoztatva mondhatjuk jelentéktelennek, ugyanis minden reggel megismétlődött. Josef egyébként aligha volt ennek tudatában, vagyis semmi szüksége nem volt arra, hogy a tudatában legyen, hiszen mindig egyként cselekedett. Az egyenes előszoba közepén, úgy két rövid lépésre a szobától, kissé előredöntötte felsőtestét, mintha csak a karján lévő ruhadarabokat akarná erősebben magához fogni, parányit megbillentette a fejét, jobb felé, és a bejárati ajtó széle és az ajtófélfa közötti keskeny, szabálytalan résre esett a pillanatása. Egyszer halvány, a lépcsőházból beszűrődő, barnás fényt, máskor pedig csak ónos, nehéz szürkeséget láthatott volna ott, erre azonban soha nem került sor, mert mielőtt a puszta nézés esetleg észleléssé sűrűsödhetett volna, máris a konyhában volt, és fölgyújtotta a villanyt. Nem mindig, de majdnem mindig. Most például, vagyis akkor, nem gyújtott villanyt. Különös ritmusa volt a mozgásának, ahogy áthaladt a konyhán, majd jobbra fordult egy kis kamraszerű szobába, ahonnét a helyiségből leválasztott fürdőszoba nyílt. Léptei teljesen egyenletesek voltak, ha azonban levetíthetnénk a Josef szemszögéből látott filmet, akkor a képkockák a tágas, ebédlőnek beillő konyha közepétől, szemben az erkélyajtóval - mert itt is volt egy parányi erkély, szinte ráülve a ház előtti teret határoló, hatalmas platánok koronájára - erősen lelassulnának. A csak alig tempózó látványban felé úszó magas, fedetlen üvegtáblán át az egész reggelt látta. A minden egyes alkalommal változó képeket, akárhányszor csak megtette és megteszi majd ugyanezeket a lépéseket, és a képek összességét, egységét is. Aztán a szoba felé fordult, és ezzel egyidejűleg újra a szokásos sebességgel pörgött tovább a film. Josef tehát a konyhába lépve nem gyújtott villanyt, mert amint a küszöbre eső külső fény keskeny sávjára esett a pillantása, erős örömöt érzett, és tudta: rendkívüli reggel ez a mai, a számára különösen kedvező. Nem is emelte meg azonnal a tekintetét, hanem lényének teljes térfogatával megmerült a sűrű, puha sötétségben, e ragyogó, reggeli világban, amelynek mintha minden egyes atomját belülről, de roppant távlságból világították volna ki, úgy, hogy a közeg sötétség maradt, a burok viszont tiszta fény. Josef fölnézett: kint hatalmas pelyhekben hullott a hó, vastagon és puhán, mintha mindegyikbe bele lehett volna bújni. A szobában ráterítette az asztal előtti faszék támlájára a ruháját, és belépett a fürdőszobába. Sohasem öltözött föl ebben a keskeny, szűk helyiségben. Mosakodás közben rendszerint úgy érezte, végtagjai faltól falig érnek, és egy óvatlan mozdulattal beszorulhat a csempefalak közé. Legföljebb alsóneműt vett, és hűvösebb napokon visszabújt a frottír köpenyébe. Ezúttal is így cselekedett, és kilépett a szobába, pontosan az ablak előtti asztallal szembe. Tulajdonképpen íróasztal volt. A rajta elhelyezett tárgyak szinte kivétel nélkül íróasztali tevékenységről árulkodtak. Egy, az asztal peremének bal felső sarkára erősített, alul és középen rugós vázú, állítható asztali lámpa; egy fekete, rácsozatos, műanyag alkalmatosság az írószerszámoknak; egy, ezen a helyen egyértelműen nem megállapítható rendeltetésű, vastag plexi csipesz; egy széles és keskeny, lapozható naptár; zsebszámológép; két, egymáson fekvő notesz, az egyik fekete bőr vagy műbőr tartóban, a másik, a felső, mint egy miniatűr, keményfedeles könyvecske; egy műanyag, fehér kartoték doboz; mellette egy másik, de felül és elől, középen nyitott, átlátszó falú dobozban tépett cetlik; füzetek, írólapok, egy radír, különböző íróalkalmatosságok, és egy kemény műanyag, fekete szemüvegtok. Josef erre az asztalra szokott támaszkodni, miután felöltözött, és az ébredező teret figyelve nekilátott a reggeli gimnasztikáját megelőző nyújtó gyakorlatoknak.

Vasárnap volt. Ilyenkor szeretett hosszan reggelizni. Így átsétált a konyhába, vizet forralt és két bögrét állított a forraló elé. Az egyik bögrébe teászacskót tett, ő maga viszont csak meleg vizet ivott reggelenként. Amíg a víz forrt, az öblítéstől nedves bögre aljában lassan elszíneződő hártyapapírt nézte. Aztán felöntötte az edényeket és a magáét az asztalhoz vitte. A bögre elhelyezése még nem jelezte, hogy az asztal melyik oldalára készül leülni. Visszafordult a pulthoz, ahol a vízforraló is állt, megpucolt három almát, és egy fekete-fehér aprómintás mélytányérba reszelte őket. Rövid ideig várt, hogy enyhén bebarnuljon a pép teteje. Addig elöblítette a reszelőt és a kést. A szemközti alacsony szekrénysor tetején sorakozó vastagfalú, csatos üvegekből különböző magvakat és örleményeket szórt a pépre, és ezt is az asztalra tette, az erkélyajtóval szemközti oldalra. Kivett a fiókból egy kiskanalat és a tányér elé ült. Közelebb húzta az enyhén gőzölgő bögrét és óvatosan belekóstolt. Maga elé nézett, és a kiskanállal lassan, a tányér peremétől indulva, körkörösen kevergetni kezdte a kúpalakú halmot. A barna szín legalább hatféle árnyalatát látta. Szívesen végezte ezt a műveletet. Lekötte figyelmét, ahogy a leveses pép megtapad és megszilárdul a szemcsék gömbjén. Gondosan lekotorta a keverés közben a tányér szélére föltapadt szemcséket, és csak ezután emelte szájához az első kanál ételt. Az asztal szemközti oldalán ült, így egyenesen kilátott evés közben a térre a földig üvegezett erkélyajtón. Két, egymástól élesen elkülönülő színt látott. Fent, a kőkorlát lapja fölött a lassan megnyíló, szürkéskék eget, benne a platán koronájának csupasz ágaival, amelyeknek vonalát vastagon és fehéren kihúzta a friss hó. Közöttük, mint egy óriás varázsló süvege, még sárgán világított a közeli gótikus templom karcsú, csipkés tornya. Lent pedig, a ballusztrád alacsony kőoszlopai között, a teret látta, a hólepte utakat, a fehérrel beszórt bokrokat, a parányi emberkéket, ide-oda szökdécselő, orrukkal a havat kotró, prüszkölő kutyákat. Az asztaltól figyelve a távoli képet, mintha egy besötétedett lazúrú, régi olajfestményt látott volna, és teljesen természetes volt a számára, hogy a festmény figurái jártak-keltek, hiszen kétségtelenül ott mozogtak előtte, a ballusztrád kőbábjai közötti keretekben. Hétköznap az asztal másik oldalán ült, háttal az erkélyajtónak, a konyha rendszerint nyitott ajtajával szemben. Ilyenkor sohasem jutott volna eszébe, hogy a reggeli után fölálljon, és miután elöblítette a tányérját és kanalát, visszamenjen a fürdőszoba felőli szobába, vastag szövetű felöltőt, posztó kalapot, már-már rövidszárú bakancsnak is beillő, gojzervarrott félcipőt vegyen, és kiálljon az erkélyre. Vasárnaponként azonban, akárcsak most, többször is ekképpen cselekedett. Sohasem lépett a kőkorlátig, mindig úgy félméterrel állhatott mögötte, a nyitott erkélyajtó előtt. Ilyenkor azonban már nem a teret nézte, tekintete inkább elsuhant a szinte egymagasságban lévő fák teteje fölött, de még érintve az ágak hegyét, követve a tér átellenes oldalán kezdődő, ugyancsak átlósan futó Meister-Gerhard Strasse vonalát, egészen az Egyetemi Parkig, ahol aztán megállt, magasan a levegőben, és megpihent a reggeli pirkadás utáni kékes szürkeségben. Aztán visszalépett a konyhába, dörzsölgette a kezét, kiitta a bögréből a maradék langyos vizet, és visszaindult a másik oldalon lévő szobába. Nem volt határozott szándéka, egyszerűen csak elindult. Mivel az előszobából nyíló ajtók, a konyhaajtó kivételével még csukva voltak, az előszobában jóval sötétebb volt, mint a konyhában, és amikor benyitott a nagyszobába, ez a sötétség, bár kissé ritkásabban, továbbfolytatódott. Ennek azonban, ezúttal, semmi szerepe nem volt.

[Josef látomásai] Amint belépett az ajtónyílásba, megpillantotta. Semmi kétség nem férhet hozzá. Valójában még a lépésben volt, és mintha innét nem is mozdult volna tovább. Talán még a szobába lépő jobb lába sem érte teljes súlyával a földet. Néhány pillanatig ebben a látszólag feszült testhelyzetben maradt, majd lassan dőlni kezdett oldalvást, rendkívül lassan, mintha nem is dőlt, hanem egy testéhez erősített merev tárggyal, mintegy tartva, húzták volna. Akár egy szobor, nekibillent az ajtófélfának, és úgy maradt. Az ajtótok szokatlanul széles volt, így ha valaki az előszoba és a szoba közötti átjáróban állt, olyan volt, mintha egy elöl nyitott szekrényben vagy fedetlen fadobozban állt volna. A tér ugyan hátrafelé is nyitott volt, az előszoba napszaktól független állandó sötétsége azonban mintegy vizuális hátfalat húzott a küszöbön álló mögé. Josef tulajdonképpen nem is azt vette észre először, hanem a fehérséget. Nem mondhatnánk, hogy különös fehérség volt, hiszen ahhoz például össze kellett volna vetnie más fehérségekkel. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert tudatának teljes felületét befutotta, mintegy időlegesen lezárta ez a fehérség. Milyen is volt ez a fehérség? Kétségtelenül érintetlen, anyagszerű és homogén. Homogenitása abban nyilvánult meg, hogy nem lehetett megállapítani, hol kezdődik és hol végződik. Nem voltak kontúrjai, nem voltak benne vonalak, sem árnyékok vagy árnyalatok. Kétségtelen, szilárd szubsztanciának látszott, és így föltétlenül részecskékből kellett állnia, és ez az osztottság, méghozzá igen finom szerkezetű, kristályos osztottság rögtön szembeszökő is volt. Josef tehát ezt látta először, és csak valamivel később vette észre a közeg felszínére vagy még inkább a közeg felszínéből kirajzolódó alakzatot. Nem lehetett pontosan tudni, miként választódott el az alakzat a környezetétől. Talán a forma feltüremkedése vagy pusztán egy elkülönülő árnyalat. Hamarosan Josef észleletében is két határozottan különálló szubsztanciaként jelent meg a fehérség és az alak. És ez utóbbi nem feltüremkedésként, hanem rátétként. Egy tárgy, amit odatettek. Mindezen, természetesen, a legcsekélyebb mértékben sem tűnődött Josef. Hiszen a látvány, minden egyes pillanatban végérvényesen készen, maradéktalanul kitöltötte a tudatát. És ez az állapot mindaddig változatlan maradt, amíg kényszerűen le nem választották az előbbi képről, ugyanis szeme előtt hirtelen megjelent egy arc, és erőszakosan mindent kitakart látóteréből. K. volt az, vagyis K. arca, kissé ziláltan és meggyűrve az ébredéstől. Nyivánvalóan beszélt, mert mozogtak az ajkai és bizonyos arcizmai, Josef azonban csak a hirtelen változást észlelte, mint amikor egy hosszú ideig mozdulatlan állókép után váratlanul egy másik képet tolnak be a diavetítő lámpája elé. Vélhetően megzavarta ez a változás, mert egy pillanatra összerándult a szemöldöke az orrgyöke felé, és teljesen egyenesen belebámult K. szemébe. De csak az akadályt látta benne, az egész arcban, hogy valami eltakarja az előbbi látványt, amelyre ugyan nem emlékezett már, a vágy viszont elementáris erővel tolult fel benne, szinte állati agresszivitással, hogy kikerüljön látóteréből az akadály, és megpillanthassa az akadály mögötti térséget. Ez az erős késztetés azonban nem ösztönözte semmiféle mozdulatra, szemöldökének önkéntelen rezdülése is inkább csak egy tünékeny és többé nem ismétlődő reflex volt. Békésen és tulajdonképpen derűs egykedvűséggel, mozdulatlan pupillával bámult K. arcába, amely néhány pillanatig, mintha csak kívülről rászögezték volna J. tekintetére, rezzenéstelenül függött előtte, aztán kissé bosszúsan megvillant a szeme, és akárha ott se lett volna, nyomtalanul eltűnt. J. előtt újra a teljes kiterjedésében szabaddá vált a tér, és már nem is emlékezett az előbbi zavarodottságra. Tekintete újra akadálytalanul folyhatott össze a látvánnyal, teljesen simán, a legcsekélyebb gondolati, érzelmi rezdülés nélkül, és újra elhelyezkedhetett a puszta látványban, amely úgy töltötte ki a lényét, miként egy edényt az üressége. Egy teljesen csupasz, hóban fekvő test volt. Hanyatt feküdt, Joseftől távolabbi, bal térdét felhúzva, fejét kissé oldalra fordítva, félig nyitott szemmel, mintegy kinézve a térségből. A tekintet azonban nem különült el az arctól, a testet körülvevő, a testben folytatódó fehérségtől. Vagy a test folytatódott a fehérségben? Esetleg maga volt a fehérség, vagy mégis azonos volt a kettő? Nem tudható, miként az sem, észlelte-e Josef külön a tekintetet vagy az arcból kiemelkedő, egyenes orrt. Meglehet, csakis a tekintetet látta, talán a legeslegelső pillanattól kedve, és az egész fehérség, a részecskék, a kristályok, a csillámok, az alakzat, a test, az arc mind ebben az egyetlen részletben sűrűsödött össze, avagy innét áramlott szét homogén egészként és teljességként. Josef számára azonban mindez nem érintette sem a tudást, sem a nem-tudást. Rezzenéstelen lélekkel és tudattal időzött a látványban, az állapotban, és az idő dimenziója is csupán azért nem szívódott föl tudatában, mert még újra és újra szembesülnie kellett a látványt meghiúsító, a folyamatot, a folytonosságot megszakító akadályokkal. Az eset mindig azonos módon zajlott le. Egyszercsak eltűnt előle a táj, rendszerint egyetlen, hirtelen mozdulattal. Nem elrántották előle vagy villámgyorsan képet váltottak, hanem kitakarták előle, eltakarta valami. Kezdetben szinte kivétel nélkül egy arc, talán változó, de általában egy ismerős arc. Valójában közömbös volt számára, hogy az elétoluló arc idegen vagy ismerős, miként azon a reggelen másodszor, ugyanis K. hamarosan visszatért a konyha felől. Josefet, szemmel láthatóan, másodszor is megzavarta a közjáték, mert amint látóterébe nyomult az arc, fejével apró, tyúkszerű mozulatokat tett, de hasztalan, mert K. is szinte önkéntelenül hasonlóképpen cselekedett, és maga is aprókat billentgetve a fején, szinkronban követte Josef mozdulatait, így továbbra is teljes terjedelmében kitöltve Josef látóterét. A férfi erre ellökte magát az ajtófélfától, csak éppen annyira, hogy kiegyenesedett, és ekkor egy pillanatra újra feltárult előtte a korábbi látvány, sőt, mintha a háttérben álló deszkabarakk ködös foltját is látta volna, de éppen csak egy pillanatra, mert K. nem tágított, nevetni kezdett, nyilván tréfálkozott, esetleg cinkoskodni akart, aztán megfordult, mert Josef egyszercsak K. hátul felfogott haját látta, mintegy tekintete folytatásaként. Valószínűleg K. is ugyanarra a pontra szegezte tekintetét, mint Josef, legalábbis megpróbálta, vagy úgy képzelte, hogy azt próbálja, majd visszafordult, beszélhetett, mert mozogtak az ajkai, a szeme, néha felvonta szemöldökét, ilyenkor ráncba futott homlokán a bőr, elmosolyodott, majd újra komollyá vagy csodálkozóvá vált az arckifejezése. Látta ezt Josef, legalábbis ezt nézte, harag, türelmetlenség vagy az ingerültség legcsekélyebb jele nélkül, és az előbbi belső ajzottság, már-már belső felháborodás, hogy kitakarják előle a teret, is megenyhült, csak éppen únta már kissé a várakozást, és inkább a még mindig elhúzott sötétítő függöny egyik ráncára föltapadt parányi, szabályosan S alakú, valószínűleg fehér cérnaszálat figyelte a K. feje búbja fölötti keskeny sávban, és látta, ahogy pontosan ezt az útvonalat járja be a lakásban a fekhelyétől a fürdőszobáig és vissza, éppen egy ilyen S betű vonalát. Várakozása közben tehát többször is bejárta ezt az utat, oda és vissza, és mondhatni, kiválóan elhelyezkedett ebben az ismétlődésben. Aztán egyszercsak megtorpant, mert ugyan újra K. arcát látta, de most egy egészen más arcot. A szeme teljesen elsötétült, a szeme fehérje és a bőre pedig szürke volt, határozottan szürke. Josef furcsállta ezt a változást, legalábbis mintha az ő arcán is valami szürkeség suhant volna át, éppen csak egy árnyék vagy egy árnyék keltette légmozgás. Önkéntelenül lenézett a teste mellett lógó kezére, pontosabban a kézfejére, K. ugyanis bátortalanul megérintette. Josef figyelmesen nézte, mit csinál K. a kezével, aztán fölnézett, újra az arcba, a szembe, majd vissza a kézre, mert K. megemelte, húzta, vezette, előre, maga után, a szoba belseje felé. Josef nem értette, miért vezetik, de engedelmesen lépkedett K. után. Semmi oka nem lett volna, hogy másképpen cselekedjen. Leült egy székre, mert a másik így akarta, és mivel megnyílt a szeme előtti tér, újra elhelyezkedhetett a fehérségben. Kétségtelen, a kép felső harmadában, jóval az alak mögött, egy magányos deszkabódé állt. Először csak egy szürke, ködös folt volt, de aztán egyre élesebbé vált, mint egy vegyszeres folyadékban ázó, fényérzékeny papírlap. Egy inkább kockaalakú, ablaktalan barakk volt. Egy enyhe emelkedő, föld kipúposodás tetején állt, és az ajtaja félig nyitva volt. A hevenyészve összeütött deszka tákolmány szinte rálógott a lejtőre, de nem nyílt ki teljesen, valószínűleg megrekedt az alja a hóban. Josef lassan fölállt, és óvatos mozdulatokkal elindult a higanyszínű ködben kavargó nyílás felé. Botladozva, meg-megsüppedő léptekkel haladt, egyenesen előre szegezett tekintettel. Aztán egyszercsak megállt, megfordult és hozzáérintette arcát a fehérséghez, a testhez. A szemközti oldalról látta, egy kis emelkedőről, csak most a hozzá közelebb lévő láb volt térdben fölhúzva. Olyan volt a bőr, mintha közvetlenül a jég alatt feküdt volna. Josef  lehajolt, belemerítette a tenyerét a hóba, és az arcához nyomta. A jég csiklandósan rátapadt a bőrére, és ettől nevetnie kellett, de megdermedtek a vonásai. A lány fehér szemét látta, a félig nyitott szeméből ráolvadó fehérséget, és akkor újra lerántották előle a látványt. K. veregette az arcát, lökdöste el a nyitott ablaktól, hiába akart visszalépni a párkányhoz, hogy még egy kis havat kotorjon a szájába, mert egyszerűen megszomjazott, kiszáradt a torka. Reggelenként ez gyakran előfordult vele, ha különösen elfoglalt volt, és elfelejtett inni. K.-t egyébként hosszú ideig nem látta ez után a közjáték után. Nem valószínű, hogy K. egyszerűen ott hagyta a nyitott ablakban, hiszen az újra hamarosan csukva volt, ő pedig egy széken ült, feltehetően ugyanazon, amelyen korábban. Kissé hajlott felsőtesttel, ölében összekulcsolt kezekkel ücsörgött, és hunyorogva nézett előre, mintha a Nap melengetné az arcát. Sem K.-t nem látta, sem a fehérséget. Mondhatni, bár nyitva volt a szeme, egyáltalán nem is törekedett látni. Sőt, maga a látás nem törekedett benne, a legcsekélyebb mértékben sem. És ez most rendkívül jólesett neki, mert egyszerűen elfáradt a reggeli készülődésben. Talán egy pillanatig, esetleg órákig üldögélt így. Az idő, anélkül, hogy ennek bármiféle következménye lett volna már leélt és további életére, egyszerűen kialudt tudatában. Legföljebb testének romlása emlékeztethette volna arra, amit az általa is egykor jól ismert hagyományok az idő fogalmával írnak körül. De miként nem felejtett el semmit, ugyanígy emlékezni sem emlékezett többé, és így a testhez való viszonya is alapvetően megváltozott. A test egyszerűen megszűnt szilárd szubsztanciaként létezni a számára. Helyén, pontosabban fogalmazva helyette pusztán súlytalan tündöklést érzett, hasonlót, mint ami egy belülről kivilágított, teljesen hibátlan és színtelen üvegben felfénylik. Aztán egyszercsak széles és komoly férfiarcok ereszkedtek a látóterébe, mintha csak felülről függesztették volna alá őket ide-oda himbálódzó zsinórokon. Josef aligha tudta volna megállapítani, hogy mit akarnak, miért forgatják, meregetik a szemüket, fintorognak, huzogatják le-föl, balra-jobbra az ajkukat, csücsörítenek, forgatják, billegetik a nyelvüket. Minden valószínűséggel azt sem észlelte, hogy nyilvánvalóan tőle akarnak valamit. Ettől függetlenül készségesen tartotta a kezébe adott vagy kivételes alkalmakkor az ölébe fektetett tárgyakat. Az alábbi tárgyakat adták át neki, egyenként: egy kemény, teljesen lapos, szögletes táblácskát; papírlapokat; legalább háromféle írószerszámot, úgymint golyóstollat, 0,4 milliméteres hegyátmérőjű, fekete csőtollat és ceruzát; különböző vastagságú és formátumú könyveket, valószínűleg füzeteket is; néhány fényképet, sőt képeslapot; esetleg ábrákat; később közkeletű használati tárgyakat, mint például zsebórát, szemüvegtokot, előbb zárva, aztán felnyitva, szemüveggel; egy hosszúkás, tenyérbe illő, dobozszerű alkotmányt, a tetején nyomógombokkal; majd hosszabb szünet után többnyire apró, látszólag ötletszerűen összeválogatott tárgyakat, amelyeket konkrét vonatkozásban személyes tárgyaknak szoktak nevezni, ebben az esetben két hasonló formájú, gömbölyded, különböző anyagú szobrocskát; kavicsszerű, szabálytalan alakú, fényes kövecskéket; kagyló, illetve kagylódarabokat; egy miniatűr, domborzatos, kerámia fedelű könyvecskét; egy rendeltetésétől független kategóriába besorolható töltőtollat, és végül egy simára csiszolt, kocka alakú, színtelen lakkal bevont faalkalmatosságot, amelynek tetején egy kis fogantyú volt, az alját pedig kúpszerűen hegyesre esztergálták. Josef rendszerint nem pillantott rájuk, de miként említettük, türelmesen tartotta, míg vissza nem vették őket. Nem okozott ez a számára különösebb megterhelést, és teljesen természetesnek találta, hogy előbb-utóbb, miként adták, ugyanúgy vissza is veszik őket, hiszen neki semmi szüksége sincs egyikre sem. A tolakodó arcok, testek sem zavarták már. Nyílt és derűs tekintettel, növekvő türelemmel és bizalommal nézte őket, ahogy reggel óta szakadatlanul és fokozatosan terjedt szét benne mulandóságuk és a mögöttük húzódó állandó és változatlan fehér csend bizonyossága. A mozgó testeket látóterének egyébként is csak egy igen szűk folyosójára engedte be. Ennek következtében nem észlelte a testek mozgását folyamatában, térbeli összefüggésében. A testek így minden előzmény nélkül bukkantak föl előtte és tűntek el azon nyomban, mihelyt teljes térfogatukkal elmozdultak előle. Mint amikor egy optikai folt keletkezik az egyébként már motívumra állított objektív lencséjén, a következő pillanatban azonban, esetleg a fényviszonyok változásának következtében, máris eltűnik. Csak akkor érezte magát határozottan kényelmetlenül, ha valaki árnyékot vetett rá. Rendkívül nehezen viselte el a környezet árnyékát. Szabályosan megbénult, fulladt benne. Ilyenkor, teljesen értelmetlenül, csak fokozódott körülötte a mozgás, tovább növelve a kellemetlenséget. Valahogy azonban mindig elrendeződött a dolog, és újra szabaddá vált körülötte a tér. A kezébe és ölébe helyezett tárgyak eltávolítása után azonban egyre gyakrabban ismétlődtek ezek a kínos közjátékok. Vélhetően a napszak változása miatt is, mivel az aláereszkedő alkony megnövelte az árnyékokat. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy - ugyan reggel óta először - hirtelen erős székelési és vizelési ingere támadt. Fölállt és egy S betűhöz hasonló pályán kisietett a fürdőszobába. Teljesen üres volt a lakás, és ez helyreállította benne a maradéktalan nyugalom állapotát. Amikor kilépett a fürdőszobából, a már sötétedő ablakszemre esett a pillanatása. Mintha kívülről mélykék posztóval vonták volna be az üveget. Előbbre lépett és a támlájánál kissé megemelve, maga felé húzta a szoba közepén álló faszéket. Tekintete lassan lecsúszott az ablaküveg belső felületén és megállapodott a párkányon sorakozó tárgyakon. A fehérre mázolt, kétujjnyi vastag, tenyérnyi széles falap jobb oldalán egy törpekaktusz állt. Vele szemben, a másik oldalon, egy kis, szögletes fémtartóban, egy szárnyas lovat ábrázoló hologram. Emögé egy feliratos kartonlapot támasztottak, amelynek teteje az ablakkerethez, az alja pedig a fémtartóhoz támaszkodott. A kaktusz és a fémtartó egyben nehezékül szolgált, lefogva a közöttük jó két arasznyi hosszan húzódó, betűrajzos, kézi nyomtatású, keskeny papírívet. Aztán leült, és egyenesen maga elé nézett a fehér asztallapra. Tulajdonképpen egy íróasztal volt. Szinte kivétel nélkül minden tárgy íróasztali tevékenységről árulkodott. Josef azonban nem vett tudomást a tárgyak rendeltetéséről. Miként is tehette volna, amikor azok semmiféle rendeltetéssel nem szolgáltak a számára. Sem a noteszek, sem a füzetek, sem az írószerszámok, sem az egymáson és egymás mellett fekvő írólapok, sem a fekete-fehér fotográfiák. Egyik-másik tollnak még a kupakja is ott hevert a vékony tollszár mellett. Josef azonban egyszerűen csak pihentette a kezét a kellemesen puha és sima papírlapokon. Majd megemelte tekintetét, és élére állított kézfejének alsó peremével simítgani kezdte a felületet, mint amikor a víz felszínén egybegyűlt finom rárakódást akarjuk óvatosan félrehajtani. Talán éppen mozdulatainak egyenletes ritmusára, lassan szakadozni kezdett tekintetében a mélykék sötétség, és a felfeslett szövet hézagjain keresztül megvilágosodott a táj. Hamarosan nyoma sem volt már semmiféle anyagnak, pusztán a szakadatlan jelenvaló tündöklést látta, mélyében a gomolygó ködben álló barakkal. Újra a félig kitárt ajtó nyílásában állt, szemben a tájjal, az áradó fehérséggel, és a benne mintegy lenyomatszerűen alakot öltött testtel. Aztán lehúnyta a szemét, nem nézett tovább, és erre nem is volt szüksége, mert az alakzat felszívódott, elkeveredett. De nem rajta kívül, hanem éppen, hogy a bensejében, a teste helyén áramló fehérségben. Hirtelen megfordult és belépett a barakkba. Mintha nem lett volna teteje, olyan erős fényesség zuhogott a térben. Legallyazott, bütykös akácoszlopok tagolták a helyiséget. Az oszlopokba vert szögeken, kampókon mindenféle ruhadarabok lógtak, ingek, nadrágok, kabátok. Leghátul egy teljesen egyenes szabású, hosszú, piros női kabát lógott. Josef leakasztotta, a karjára terítette, és elindult a nyitott ajtó felé. K. az ajtónyílásban állt, és a háromajtós szekrény előtt rámoló Josefet figyelte. A férfi a kitárt duplaajtó előtt állt, és vadul kutatott a fölakasztott ruhák és kabátok között. Ide-oda tologatta őket a rúdon, akasztóstul. Némelyiket egyesével, másokat kettesével, hármasával összefogva. Egyszer-egyszer behajolt a szekrény belsejébe, és oldalra fordulva, szemből vizsgálgatta a sorban legfelső ruhadarabot. Hamarosan megállapodott az egyiknél, odébbtaszította a rudazaton a többi ruhát, és lerángatott a fogasról egy hosszú, piros női kabátot. A karjára vette és elindult a lakás másik oldalán lévő szoba felé. Esetleg észrevette az ajtóban álló K.-t, ennek azonban a legcsekélyebb jelét sem adta. Bement a nagyszobába és a bélésével lefelé, leterítette a kabátot a földre. Aztán leguggolt, gondosan eligazgatta az anyag szélét és a kabát mellé feküdt. Amikor K. néhány perc múlva óvatosan benyitott a szobába, Josef már teljesen mozdulatlanul, mélyen aludt. Mintha nem is lélegzett volna.