II.

Tulajdonképpen így akarta kezdeni. Esetleg le is írt belőle néhány sort egy muzeális írógépen. Régies, düledező betük, közöttük egyenetlen hézagok. Az írásjelek helyén néhol szabályosan átszakadt vagy csak átnyomódott a papír, a lap másik oldalán parányi domborulatokat képezve. Igen, eredetileg ezzel akarta kezdeni. De aztán csak ült naphosszat az íróasztal előtt, szemben a térre néző ablakkal, kezében egy kartonlapokokból álló paklival. Lassan és megfontoltan rakosgatta maga elé a játékkártya nagyságú lapokat, négy-öt sorban, hosszában és széltében. Némelykor el-elmélázott egyik-másik lapnál. Ilyenkor éppen csak elmozdította a soron következőt a pakliból, talán egy ujjnyira kihúzva a többi közül, és figyelmesen szemlézte a sorokat. Máskor viszont már a levegőben tartotta a kihúzott lapot, és úgy kereste neki a megfelelő helyet, vagy már ráfektette az asztallapra, de a jobb felső sarkát még mindig a mutatóujja és a hüvelykujja között tartotta. Nehéz lett volna pontosan megállapítani, mi célja volt e tétovázásának, mivel a lapokat mindig egyforma sorrendben, balról jobbra és fentről lefelé haladva helyezte el. Ha elfogytak a lapok, fölfektette alkarját az asztalra, tenyerével lefelé fordított kezét egymással szembe fordítva, ültében kissé előrehajolt, és egyenként végigjáratta tekintetét a lapokon. Aztán bal kezének ujjait a legfelső, bal oldali sor szélső lapja alá csúsztatta, és jobb kézzel, jobbról balra, a bal tenyerébe csúsztatta az egész sort. Ha két lap az élénél véletlenül összeakadt és valamelyik átfordult, mindig azonnal visszafordította, noha látszólag semmi különbség nem volt a lapok innenső és túlsó oldala között. Ez azonban rendkívül ritkán fordult elő. Tevékenységét teljesen csendben végezte, még az utcai zaj sem hatolt át ilyenkor a falakon, csak az ablakpárkány alatti fűtőtest kattogott némelykor hol gyorsuló, hol lassuló ritmusban, működésétől függően. Máskor meg a konyhában állt, az erkélyajtó mellett, derekával a radiátor sima lemezének témaszkodva, és a szemközti járdát vagy házsort bámulta. Az alig hüvelyknyi, néma, sötét pálcikaemberkék útja mindig csak az utca egyetlen, pontosan kijelölhető pontjáig tartott, és ott mintha csak szétmázolódtak volna a kékesszürke aszfalton, nyomtalanul eltűntek. Sokszor látta a szemközti erkélyen, vele egymagasságban, a középkorú férfit. Sohasem állt a viszonylag alacsony ballusztrádnál, hanem úgy félméterrel mögötte, a nyitott erkélyajtó előtt, amelynek minden napszakban gyenge, barnás műfénnyel megvilágított nyílásában egy vidéki bútoráruház mintaszobájára emlékeztető szobabelső homályos kontúrjai sötétlettek. A férfi rendszerint vastag posztóruhát és régi fazonú kalapot viselt. Némelykor úgy tűnt, képtelenül közel állnak egymáshoz. Ennek ellenére soha nem látta pontosan a másik arcát.

[A kéziratok begyűjtése] Később teljesen felhagyott a kartonlapok rakosgatásával és az erkélyajtóban ácsorgással. Valahonnét egy közepes méretű, háncsolatlan vesszőkosarat kerített, hasonlót, mint amilyenbe például szilvát szüretelnek, és abba gyűjtötte a lakásban talált kéziratos lapokat. Rengeteg ilyen lap volt. Egyenletes sűrűséggel, egyforma nagyságú, kissé düledező, szálkás betűkkel, fekete mártogatós tollal teleírt lapok. Ha az ember összehúzta a szemét és úgy nézte az írásképet, mintha minden lap teljesen egyforma szövetű lett volna. Egy ideig egykedvűen, gépiesen gyűjtögette a lapokat, rendszerint magával hordva a kosarat, a bal keze és a csípője közé szorítva, oldalvást. Szinte beleszedte a papírosokat. Később maga is elcsodálkozott, hogy még a leglehetlenebb helyeken is talál kisebb-nagyobb kötegeket. Eleinte elegendő volt, hogy néha csak úgy marokkal lenyomta a kosárban püffedő halmot. Később már le is kellett állítania a földre, és így taposta a kosár aljára a torony tetejét. Az az igazság, hogy maga sem számított arra, hogy ennyi papirost talál. Néha, kiváltképp, ha egy tetemesebb csomagot talált, vagy még inkább, ha a köteget egy nem várt helyen lelte föl, kissé megcsóválta a fejét, de aztán a korábbi egykedvűséggel szedegette tovább a lapokat. Különösen a térre néző szobában, az íróasztal, pontosabban az asztal előtt álló faszék melletti falra szerelt polcokon talált a legkülönfélébb kiszerelésben tárolt lapokat. Irattartókban, dossziékban, nyitott és zárható dobozokban, fiókokban, oldalt és felül nyitott műanyag tasakokban. Szinte egyetlen ívet sem talált fedetlenül, műanyag vagy karton burok nélkül. Így előbb a szék lábához állította a kosarat, leült, és csak úgy ültében oldalra fordulva szedegette az alacsonyabban lévő polcokról az irattartókat, dobozokat, dossziékat, tasakokat. A polcok alatt egyébként ugyancsak volt egy asztal, egy íróasztalnál jóval alacsonyabb, fémlábakon álló alkalmatosság. Rendszerint irodai gépeket állítanak ilyen asztalokra, ide azonban nem pakolhatott, mert a négyzetes asztallap teles-teli volt mindenféle, bizonyos összefüggésben személyesnek nevezhető tárgyakkal. Ezek a következők voltak: két hasonló formájú és szinte azonos nagyságú, de különböző anyagú, nevezetesen kő- és viaszszobrocska; apró, színes és fényes nemes kőzetek; tengermelléki, megkövesedett kagylódarabkák; egy domborzatos, kerámia fedelű, miniatűr könyvecske; egy fényes, fekete testű, aranydíszítésekkel ellátott, klasszikus vonalvezetésű töltőtoll; egy mívesen esztergált fapörgettyű, oldallapjain két vagy három vonalból rajzolt betűjelekkel. A felsoroltakon kívül még egyéb tárgyak is sorakoztak az asztalon, többek között újságból kivágott és könyvekből optikai eljárással kimásolt szövegek. Az egyik szöveg pusztán két sor: "Azt hiszitek, hogy egy életen át azért keltem föl hajnali háromkor, hogy úgy gondolkodjak mint a többiek?" 1 A másik szövegen, pontosabban fogalmazva a szöveget ábrázoló papírdarabon, nem egészen két egymás melletti betű nagyságában egy barnás szegélyű lyuk volt. Korábban egy szabályosan csiszolt, tömör üveggömb állt rajta, nehezéknek. J. egyszer több hétig távol volt. Miután visszatért a lakásba, szokás szerint letörölgette egy finom pamutronggyal az asztalon lévő tárgyakat. Némelykor át is rendezte őket ilyenkor. Amikor elvette az üveggömböt, alatta egy átégett lukat talált a papírlapon. Az ablakon betűző napsugarak nemcsak a papírt, hanem az asztallap műanyag burkolatát is átégették. Az erősen bebarnult lapon egyébként ez olvasható: "D. 1946 és 1966 között többé-kevésbé folyamatosan dolgozott, és 'illegalitásban' születő tervébe és kidolgozásába csak egyetlen bizalmasát avatta be, T.-t, a feleségét. Először a Tizennegyedik utcai műtermében, majd egy Tizenegyedik utcai kereskedelmi irodaház cs - ezt a betűt égették ki a napsugarak - öppnyi helyiségében alkotott. 1969 elején, három hónappal a festő halála után, Anne D. és Paul M. szedte szét az Együttest és szállította át darabokban Philadelphiába, ott állították össze ismét, a város múzeumában. Útmutatójuk egy füzet volt, amit maga D. írt tele pontos utasításokkal, táblázatokkal, mintegy száz fényképet mellékelve az anyaghoz. A még így is rettenetesen nehéz feladatot nagy ügyességgel és beleérzéssel oldották meg." 2 A három szöveg közül csupán egyet olvasott korábban újra meg újra: "Memnon, a filozófus számára (így olvashatjuk P. L. történetében), az anyag porózus és áthatolható volt. Ezzel a pogány felfogásával szembekerült a császári ortodoxiával. Hogy kézzel fogható leckét kapjon az anyag szilárdságáról, börtönbe vetették. Memnon azonban, aki tekintetével és kezével rendületlenül vándorolt a falakon, mintha újra és újra ugyanzt a könyvet olvasná, nem szűnt tanulni az anyagtól, és nekilátott a szabadságot jelentő ellenbizonyításnak. A kabátja csücskével kiszűrte a szilárdat a tápláléknak kapott löttyből, mígnem egészen lesoványodott. Egyik éjszaka, végső erejével nekifeszült a falnak, és miután teste fájdalmas ajzottságban egyesült a kővel, kijutott a szabadba. Viszontagságos úton érkezett Hekatéhoz, asszonyához, aki mindvégig várt rá. Hamarosan mindketten mezítelenül feküdtek az ágyon, és miként Memnon azelőtt a kövezetet, most az asszony bőrét járta be tekintetével és ujjaival, és az ölelésük erejétől oldódni kezdett egymásba a testük. Amikor Memnon még utoljára tétovázott, Hekate karjai még szorossabban fonódtak köré, és ebben az ajzottságban magával vonta a képtelenség örök éjszakájába..." 3 J.-t azonban nem érdekelték a nyomtatott szövegek, csak a nedv, a testből, a húsból, a bőrön, kézen, ujjon át szinte közvetlenül átszivárgó folyadék organikus nyoma. Így aztán tovább rámolta  a polcokat és ürítette bele a dobozokat, irattartókat, dossziékat, tasakokat a lábainál álló, majd később az ölében tartott kosárba. Végül kihúzogatta az asztalfiókokat, és onnét is összeszedegette a papirosokat. Majd felállt, két kézzel hasához szorította a teli kosarat, és kissé kacsázó járással átment a konyhába.

[J. üvegcséi] Az ablakkal szemközti falhoz föltolt, széles faasztalra már korábban odakészített egy körülbelül 30 x 40 centiméteres, fekete, műanyag fotótálkát, egy fehér, cserép vizeskancsót, egy piros-fehér aprókockás konyharuhát, legalább három tucat, alacsony, szögletes, cimkézetlen üvegcsét. A kosarat az asztal alá állította, a földre. Aztán megfogta a kancsót, és átment a konyha átellenes oldalára. Megnyitotta a meleg vizet, néhány pillanatig várt, majd mutató- és középső ujjával ellenőrizte a víz hőmérsékletét. A mosogató az ablak felőli oldalon állt, a tűzhely mellett. Az utcára néző ablak előtt nem volt függöny, mégis szinte egész nap égett egy viszonylag gyenge fényerejű mennyezeti lámpa a konyhában, mert az ablaküveg előtt fölnyitott elektromos tűzhely zománcozott, fehér fedele a világosság jelentős részét elvette a konyhától. A halvány műfény, napszaktól függetlenül, megközelítőleg azonos fényviszonyokat teremtett a helyiségben. J. telitöltötte a kancsót meleg, de nem forró vízzel, és visszament az asztalhoz. Letette az edényt a fotótálka mellé, és a konyharuhával szárazra törölte a kezét. Kissé előbbre húzta a kosarat, és kivette belőle a legfelső lapot. A papírt az írásképpel fölfelé belefektette a tálkába, és a kancsóból, egészen vékonyka sugárban, vizet csurgatott rá. Éppen csak annyit, hogy a víz teljesen egyenletesen, filmszerűen befedje. Várt egy keveset, kezdetben egyébként a kelleténél többet, de később pontosan kitapasztalta az éppen megfelelő várakozási időt, és ezzel kétségtelenül jelentős mértékben lecsökkentette az elvégzendő tevékenység időtartamát. Aztán visszaállította a kancsót az asztalra, és jobb kézzel a tálkába nyúlt. Középső és hüvelykujját a papír alá csúsztatta, mutatóujját a papír tetejére támasztotta, és miközben kiemelte a tálkából, enyhe nyomást gyakorolt rá felülről. Ennek következtében a lap szélei megemelkedtek, a közepe pedig árkosan bemélyült. Erre azért volt szükség, hogy a foltosan oldódó tintával elegyedett víznek egy amolyan elvezető avagy lefolyó járat képződjön, hogy miután az írás nagyrészt feloldódott a papíron, J. viszonylag könnyűszerrel belecsorgathassa a kissé zavaros, szürkés-fekete levet az odakészített, nyitott üvegcsébe. Rengeteg ilyen üvege volt J.-nek. Nemcsak az asztalon sorakoztak, hanem egy földön álló, magas kartondoboz is telesteli volt velük, mintha J. egész életében nemcsak fekete tintával teleírt papirosokat, hanem egyforma, szögletes kis üvegcséket is gyűjtött volna. Miként hamarosan kiderült, szüksége is volt erre, mert a vízzel fölszaporított, leoldott színező anyag lényegesen több üvegett töltött meg, miként gondolta. A végén már közönséges befőttes üvegeket kellett kerítenie, és ezekben fogta föl a folyadékot.

[Egy különös közjáték] Az egyik délután különös közjáték zavarta meg a tevékenységét. Már órák óta hajlongott az asztal előtt, csak ritkán mozdulva ki a konyha belsejéből. Ilyenkor a vízcsaphoz ment, minden alkalommal pontosan ugyanabban a keskeny sávban. A házzal szemben lenyugvó nap halvány, ritkás fénnyel bevilágított a konyhába. Ez felerősítette az asztal mögötti, csempeborítású falra eső árnyékokat. Mintha el is tűnt volna J. valóságos alakja a konyhából, és csak a csempéken ide-oda csúszkáló, hol megnyúló, hol megrövidülő árnyékok lettek volna a helyiségben. Ez a szabályos időközönként megszakadó, majd újrakezdődő monoton árnyjáték hirtelen maradt abba. J. talán kissé elmélázott a tevékenysége közben, és éppen mielőtt a tálkába fektette volna az egyik papírlapot, a papiros valahogy kicsúszott az ujjai közül, és egy szabályos S alakú ívben a konyha közepe felé szállva, lekacskaringózott a földre. J. megfordult, a papiroshoz lépett és lehajolt. Már két ujja között tartotta a papír csücskét, amikor hirtelen megmerevedett mozdulat közben. Tulajdonképpen csak a tekintetét emelte az ablak felé. A rézsútosan szemközti sarokház térre néző konyhájában egy férfi állt az erkélyajtó mögött, és őt nézte. Bár aligha láthatta, hiszen J. mozgástere feltételezhetően kiesett a másik látószögéből. Legfeljebb csak J., a csempefalon ide-oda csúszkáló, barna árnyákát láthatta. J., anélkül, hogy fölegyenesedett volna, a konyha belseje felé húzta a papírt, és csak közvetlenül az asztal előtt emelte föl, ahol már kétséget kizáróan megbizonyosodott arról, hogy a másik semmi esetre sem pillanathatja meg. Ennek ellenére aznap már nem foglalatoskodott tovább a lapok leáztatásával, de az asztaltól sem mozult el. Leült a székre és várt. Képtelen gondolatnak érezte, hogy elhagyja a helyiséget, és így megpillanthassa a másik, akiről pontosan tudta, hogy továbbra is ott áll a szemközti lakásban, és őt figyeli. Egy ideig, csak úgy ültében, tologatta a papirosokat a kosárban, rendezgette a már teli üvegcséket az asztalon, de aztán elálmosodott, és az asztalra borulva elaludt. Valószínűleg több órát aludt. Mindenesetre amikor fölébredt, már teljesen besötétedett, és az utcai forgalom is szinte abbamaradt. Végül teljesen jelentéktelenül fejeződött be az éjszaka. Egyszerűen fölállt és átsétált a nagyszobába. A szoba közepén egy teljesen nyitott hálózsák feküdt. Kétoldalt kihajtott szárnyaival úgy nézett ki, mint egy földre terített kabát. J. mellé guggolt, és gondosan elrendezgette a széleit, majd ráfeküdt. Magára hajtotta a hálózsák egyik szárnyát, és pillanatok alatt elaludt.

[J. álma és döntése] Hajnalban halk, ciripelő hangra ébredt. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki, egyébként sem hallotta tovább, sőt, elképzelhető, hogy csupán álmából hozta magával a neszezés emlékét. Felkászálódott a hálózsákból, és kiment a konyhába vizet inni. Egy ideje gyakran fölébredt hajnalonként, hogy kiszáradt a torka. A konyhában égett a villany. Nyilván égve hagyhatta, amikor késő este bement a szobába. Meglepte, hogy az egyébként az előszobában lévő támlás ládapad a konyha szemközti falánál áll, a sarokban. A csaphoz lépett és két ujjnyi vizet engedett a pohárba. Lassan az alsó ajkához érintette a pohár peremét, és aprót belekortyolt. Mintha valami megzörrent volna a pad mögött, neki-nekiverődve a deszka oldalának. Egy pillanatig fülelt, a zaj megismétlődött. Letette a poharat a mosogatótál szélére, és egy partvisnyéllel bepiszkált a láda mögé. Újra, többször is az előbbi motozás, mintha egy kisállat vesződött volna a láda mögött. A falhoz támasztotta a botot, és két kézzel, óvatosan elmozdította a ládát. A falon, közvetlenül a támla fölött, egy halvány árny jelent meg. Egy nagy testű kutya árnyéka. A fekete alak néhány puha, lépegető mozdulatot tett, aztán eltűnt. J. visszalépett a mosogatóhoz, és kiitta a pohárból a maradék vizet. Aztán visszament a szobába, bebújt a hálózsákba, és közvetlenül az elalvás előtt úgy döntött: Josefnek csak az utolsó napját írja meg.

Kétségtelen, semmi értelme nem lett volna mind a 8395 nap megírásának. Hiszen az első pontosan ugyanaz volt, mint az utolsó. Ha a nappalokat például lombfűrésszel ki lehetett volna vágni, mindegyik milliméterről milliméterre fedte volna egymást. Az utolsó is éppen csak annyiban különbözött az elsőtől, hogy annak már nem volt többé folytatása, ahogy nincs folytatása a kifújt és többé be nem szívott lélegzetnek. A napok leírása persze mindig más és más lehetett volna. Hiszen lefolyásában nem létezik két azonos pillanat. Josef esetében azonban a leírás jelentés nélküli. A leírás ugyanis nem maga a nap. Csupán róla szól. Az, ami éppen látszik. Tulajdonképpen a létezés helyett van. J. ellenben létezni akart. De mi szükség volt ehhez a Josef megírására? J. egyébkénti, feltételezett létezhetősége szempontjából semmi. J.-nek azonban nem volt semmilyen egyébkénti létezési lehetősége. Létezni kizárólag a(z utolsó) nap vagyis a Josef megírása által létezhetett. Egyrészt mint önmaga megírója, másrészt mint az, aki íródik, ekképpen be- és kiteljesítve a népszerű mítoszt a test szóvá és a szó testté válásáról. És ez még drámaibb színben tűnteti föl Josef elhatározását, miszerint nem szólal meg többé.

J. tehát, az elnémulása előtti utolsó pillanatban fölismerte: létezni kizárólag Josef, történetesen Josef utolsó napjának megírásában létezhet, és bízott abban, hogy feladata elvégzésével nem lesz szüksége tovább semmiféle közvetítőre a helyreállított, (és/vagyis) a megírt Josef elhatározásával mintegy megpecsételt és megerősített létezésének fenntartásához. A döntést ugyan ő hozta, mindhármójuk nevében, a döntést azonban kizárólag az utolsó nap hitelesítheti, amely bár ugyanaz, mint a többi 8394, de valljuk be: a tücsök soha nem szólalt meg ennyire tisztán és csengőn a torkában, mint éppen a 8395. napon. Tudta, nincs más feladata a hátralévő három és fél évtizedben, minthogy rögzítse és szüntelen rajta tartsa tudatát ezen a hangon. És akkor bízvást mondhatjuk: Boldognak kell elképzelnünk Josefet. 4