III.

JOSEF
(Május 23.)

Semmi előzménye nem volt a pillanatnak. Egyszercsak ott volt. A Középső- és a Hátsó-út találkozásától indult, ahol a Hátsó-út, jobb kéz felől, egy meredek S kanyarban végződve, belefutott a Középső-útba. Teljesen egyedül volt a néma, mozdulatlan tájban. A forró és tiszta légben még a legparányibb vonal is metsző élességgel razolódott ki. Rezzenéstelen, előreirányuló tekintettel haladt, a táj azonban nem emelkedett, süllyedt léptei ritmusára. Mintha egy, éppen a föld színe felett suhanó kocsin húzták volna. Csupán az árnyéka mozdult körülötte. Két, egymást szabályosan fedő, teljesen homogén, megnyúlt folt. Az egyik a lábai előtt a porban, a másik a feje fölött, kissé előresietve, fent az égen. Az út, mintha egy mérhetetlen erővel kilőtt nyílvessző vonalát követte volna, végtelen egyenesbe futott, túl a tájon. Elsőként B.-ék portáját látta. A magas betonalapra állított ház középen enyhén kipúposodó háta szinte rárogyott a düledező drótkerítésre. A ragyás, sárgás vakolat néhol tenyérnyi darabokban letöredezett. Helyén az összedrótozott, száraz nád foltjai szürkélltek. A vaskeretes, féloldalasan kifordult drótkapu a belső sarkán állt, hozzáláncolva a kerítésoszlophoz. A láncon egy túlméretezett, rozsdától földagadt lakat lógott.

[A ház] B.-ék portája után, balkézre, a folyó felöli oldalon, még legalább két épület volt. Tudta, hogy ott vannak, de nem látta őket. Mert amint elhagyta tekintete B.-ék telkét, a ház oldalán lévő kicsi, fa padlásajtót vette észre. A zöldes folt mintegy áthúzta tekintetét a B.-ék portája és a ház közötti térségen. Végig ezt látta, míg egyvonalba nem ért a ház innenső sarkával. Az alacsony, rücskös betonfalon álló vaskerítés mögötti tájat mintha természeti katasztrófa sújtotta volna, vagy valaki egy hatalmas vasdoronggal törte volna szét a fákat, bokrokat. Az eredetileg két oldalt nyitott nyári konyhát otromba, vörös falazóblokkokkal befalazták. A vakolatlan, recés kövek közül vastagon kitüremkedett a megcsurgott habarcs. A kocsibejárónál ki lehetett látni az udvar túloldalát határoló, lecsonkolt orgonasövény résein és a szinte a vízig leperzselt nádsáv fölött a folyóig. Mozdulatlan, olvadt, sötétszürke ólom. Aztán tovább a saroktelek mellett, háromméteres, erődítményszerű falak mentén, egészen a háromszög szélső csúcsáig. Itt abbamarad a folyó felőli házsor, az út közvetlenül a parton folytatódik tovább. Josef azonban a háromszög felső csúcsánál kerül egyet a telek túlsó oldala felé. Továbbra sem érzékeli a saját mozgását, mintha a teret fordítanák előtte, teljesen simán, egy lassan arrébb kúszó, hatalmas korongon. A vízparton, a saroktelek közepével szemben, három mozgó test. Állatiasan vaskos, félig meztelen, hájas húsok. Rengve vonszolódnak a leirtott nádas közötti horgászstégre vezető keskeny pallókon. Hamarosan elhagyja őket, és egyvonalba ér a ház udvarának innenső határával. Egészen lassan halad, a drótkerítés maradványait szegélyező, lepusztult orgonasövény meredező nyársai mellett. Még nem fordul oldalra, a tekintete sem mozdult el indulása óta. Egészen előre lát, szinte a hajóállomásig. A vízben, három-négy méterre a parttól, moszatnyálkás oszlopokon álló, redves fakalyibák. A ház előtti tisztást teljesen benőtte a nád és a hínár. A bedőlt partoldal mögött, a sekély vízben egymásra hajigált terméskövek. Nem látja az eget. Már-már továbbmegy, az újrakezdődő orgonasövény roncsai mellett, de aztán megáll. Nem megtorpan; mintha egyszerűen elfogytak volna a mozdulatai. Így álldogál egy ideig, néz valahová, előre, aztán lassan balra fordul, a kiskapu felé. A váza csupa rozsda, törés, deformáltság. A közéfont drótháló merő szakadás. Meghökken, hogy ennyire kicsi. Még talán a csipőjéig sem ér. De ahogy közelebb lép, hirtelen megnő, talán a válláig, sőt még tovább. Lassan végigvezeti tekintetét a kaputól induló, élére fektetett téglákkal szegélyezett, kavicsos úton, egészen addig a kis terecskéig, ahol a ház mellett két oldalt futó, ugyancsak keskeny, kavicsos utak összeérnek a bejárati úttal. Körülbelül ezzel szemben állt a ház, homlokzatával nem egészen párhuzamosan a folyóval, kissé rézsútosan a part vonalára, B.-ék portája felé fordulva. Josef hosszú ideig állt a kapuban, előreszegezett tekintettel, gondolat és érzelem nélkül. Aztán mintha egy láthatatlan szerkezet elindította volna a tekintetét kocsizó alkotmányt, és egészen lassan, nyilván a bejárati út keskeny sávján haladva, közeledni kezdett a ház felé. Kétfelől, mintha két különböző színjátékhoz építettek volna díszletet. Balra az üres labdatér. A föld felszikesedett, berepedt, közte szinte fekete volt a talaj. A megcsavarodott körtefáról leszáradt a kérge, a középső, kopasz ág karóként meredezett fölfelé. A felső darabon egy csonkolt óriásrönk emelkedett ki a földből, egykor talán nyárfa lehetett. Az út jobb oldalán ellenben sűrű, egymásba tekeredő bokrok, cserjék. Mindenfelé megvastagodott, göcsös ágak, köszvényes vesszőfonatok nyúlkáltak. A másik oldalon legalább világosság volt a föld felett. Itt viszont kemény és ellenszenves sötétség. Hamarosan a középső nyárfa mellé ért. Valószínűtlenül hosszan siklott mellette, mintha az időben többször is megkerülte volna az ősfaszerűen széjjelterjedő törzset. De mindvégig az úton maradt, és folyamatosan ugyanazt a kőzetesen mélyen recézett kéregfalat látta, mintegy húzva tekintetével maga mellett. Aztán elmaradtak mellőle az út szélét jelölő, élükkel földbe ágyazott, itt-ott megdőlt vagy teljesen kifordult, repedezett, csorba téglák, és elérte az együttesen Y formát rajzoló három út találkozását. A ház, egy amolyan nyári lak, az Y lekerekített villájában gubbasztott, tengelyénél kissé jobbra eltolt, hátára fektetett T betűként. A T vízszintes szára maga a roskatag épület volt, a függőleges pedig a magas, rücskölt vakolású betonalapon álló veranda, a hozzávezető lépcsősorral. A lépcsőt két oldalt vastag, lent és fent valamelyest oszlopszerűen megemelt, betonpárkányos fal fogta közre. Josef azonban sem a házról, sem a verandáról nem vett tudomást. Mindezt legföljebb egy barnásan elkenődött, sötét foltként érzékelte, amelyről máris csúszott tovább a tekintete, a ház jobb szárnya felé. Oldalra fordult, de nem a fölfelé kanyarodó útra lépett, hanem a veranda oldala, az erre merőleges házfal és az út által alkotott háromszög belsejébe. Talpa egy pillanatra összerándult, és ösztönösen kifelé fordította a lábfejét. Nyomta, szúrta a talpát az apró, elkoszolódott folyami kaviccsal fölszórt talaj. Josef ugyanis mezitláb volt. Meglehet, korábban is, indulása óta azonban most először érzékelte a testét. És ez visszaadta a mozgás érzetét is. Óvatosan visszahelyezte súlypontját a talpa közepére, és belenézett az előtte enyhén megbillenő tájba. Szemben, körülbelül öt lépés távolságra, valamivel a szemmagasság fölött, egy ablak volt. A homokkal, törmelékkel sávosan befújt spaletta út felőli, külső szárnya csukva volt, a belső viszont félig nyitva, a felső zsanérról leszakadva, előre bukva lógott lefelé. Az ablaktáblák előtt hajlított, ritka rudazatú díszrács volt. Mögötte feketén, vízszerűen, meg-megcsillant az üveg. Josef óvatos, kissé oldalvást himbálódzó léptekkel közelebb ment a falhoz, egészen az ablak alá és fölnézett. Az ablakpárkány a feje tetejével volt egymagasságban. Lassan fölnyúlt, megragadta két kézzel a kiszáradt festékszemcséket hámló, alatta szúrosan rozsdásodó rácsot és fölhúzta magát. Csupasz térdét fölhorzsolta a rücskös vakolat. Végül a ház kissé előreálló alapzatának peremén sikerült megvetnie a fallal párhuzamosan kifordított, meztelen talpának külső szélét. Lassan fölegyenesedett, amennyire csak tudta előretolta a fejét, és meresztgetni kezdte a szemét befelé. A másik az ágyban feküdt, a hozzá közelebb eső szobafal mellett, szemben az ablakkal. Az oldalán feküdt, fölhúzott térdekkel, kissé meggörnyedve. A szobát hálós félhomály sávozta, mintha könnyű szövetű, barna sötétítő függönyöket lógattak volna alá a láthatatlan mennyezetről. Az egyik éppen az ágy fölött volt, így nem lehetett látni az arcot, pusztán egy kiterjedtebb, mélyebb tónusú sötét foltot a vállak között. Josef teljes erejével kapaszkodott a rácsba, elvégre is dupla súlyt kellett tartania, és hol az egyik, hol a másik lábfeje csúszott le a fal pereméről. Bal kezével, egy pillanatra, mégis elengedte a rácsot, és megkocogtatta az üveget. Mintha halvány remegés futott volna végig a szobában fekvő test hosszanti, homályos kontúrján. Josef egészen a rácsig előrehajolt, és nekifeszítette homlokát a vasnak. Körmei kifehéredtek, karja, feje reszketett az erőlködéstől. Érezte, nem bírja sokáig, és ha mégegyszer elengedi fél kézzel a vasat, lezuhanhat. Végül addig ügyeskedett, húzódzkodott, amíg bal karját sikerült beakasztani az egyik vasgirlandba, és szabaddá váló kezével újra meg tudta kocogtatni az üveget. A másik azonban nem mozdult, legalábbis Josef semmiféle mozgást nem észlelt a szobában. Kihúzta a karját a rács mögül, és leugrott a sóderra. Hirtelen egészen könnyűnek és hajlékonynak érezte a testét. Meztelen talpa puhán és súlytalanul simult a gömbölyű kavicsokra. Megfordult és a verandához szaladt. A szemközti, magas, sűrű lombozatú gesztenyafa legyező formában szétterülő levelei közül lágy, meleg fény szitált az arcára. A lépcsőfeljáró meszelt oldalfalain tündökölt a fehérség. Josef egy villanásra megállt a legalsó lépcsőfokon, mert fönt, az alacsony, szögletes oszlopban végződő bal oldali fal tetején egy vékony, fürdőruhás gyereket pillanatott meg. A fiúcska az oszlopnál valamelyest nagyobb kerületű, négyzetes oszlopfő betonlapján kuporgott, és kedvesen, szinte biztatón mosolygott. Josef viszonozta a mosolyt, és fölnyargalt a lépcső tetejére. A verandán egy fehér damasztterítővel letakart, összecsukható kerti faasztal körül könnyű öltözetű férfiak és nők ültek. Barátságosan Josef felé fordultak, és az egyik egy kicsit beljebb húzta a széket, hogy át tudjon bújni Josef a terasz faragott mellvédje és a szék közötti nyíláson, a házba vezető ajtó felé. Mintha oda is hajolt volna hozzá, de amint megpillanthatta volna az arcot, szétbomlott a kép, és Josef tudatát teljességgel egyetlen hang töltötte ki.

[Josef megérkezése] Tücsökciripelést hallott. Folyamatos, nagyon-nagyon halk cirregést. Már a tücskök évadja volt, mégis különösnek tetszett, hogy épp a szobában hallja a ciripelést. Bár a téren néha akad egy-egy tücsök, az aligha hallatszik be hozzá az ágyba, még hajnalban sem, amikor teljesen üresek az utcák. Kíváncsi lett volna, hogyan tévedhetett a szobába. A d.-i nyarak jutottak eszébe. Félálomban fekszik az ágyon, az ablakkal szemben. Kint melegen és puhán szitál a fény, és valahol egy tücsök ciripel. Talán a kőpárkány mögött bújkált a kertben vagy a veranda alatt, miközben elkiáltotta tiszta és csengő üzenetét. Egy csak, egyetlenegy, s nem egy egész had, mint amennyi az óriástücskökből, fenyőtücskökből szokott összeverődni. De ennek aztán éles, átható volt a hangja. Amikor Josef teljesen fölnyitotta a szemét, K. fölébe hajló arcát látta. Rendkívül feldúltnak látszott. Tekintete ide-oda ugrált, valóságosan vibrált a pupillája. Egészen közel hajolt a férfi kiszáradt torkából föltörő levegő zörgéséhez. Josef pedig, boldogan fölfedezve, hogy maga a tücsöknesz forrása, egyre mélyebbeket lélegzett. Pontosan harminchatszor fújta ki a levegőt, és ugyanannyiszor szívta be. A harminchatodik belégzés után pedig nem fújta ki többé. 5