IV.

Filológiai appendix

Miként tudjuk, a Josef sohasem íródott meg. A gondolat következetessége kizárta ezt. A kérdéskör legjelesebb kutatója szerint a halott J. markában talált cetli az egyetlen írásos nyoma a tervezett műnek. Idézzük azonban a J.-ről szóló monográfia utolsó fejezetét: 6 "Karácsony első napján, a kiadós ebéd után, egészségügyi sétára indult. Az ünnepi ebéd savanyú káposzta volt, sertéshússal, utána pedig habcsók, vajas krémmel. Miként ez a jeles napokon szokásos volt, a gyámja is elkísérte volna. A gondozó azonban otthon maradt, mert a kutyája megbetegedett. Telefonon értesítette J.-t, és a látogatást az új esztendőre halasztották. A karácsonyi sétát így egyedül teszi meg. Hideg van. Az utakat vastag hótakaró borítja. Nem sokan vannak rajta kívül a szabadban. Az emberek inkább behúzódnak az otthonukba. Melegen öltözött, vastag szövet felöltőt és nehéz túracipőt visel. A Degersheimer utcán ereszkedik alá, az Auhof mellett, át a hídon, keresztül a pályudvarhoz vezető aluljárón. Innét újra fölfelé vezet az útja. Az emelkedőt Schochenbergnek hívják. Hamarosan alatta a helység, a gyárak, a házak, a templomok. Szemben a temető. Az Intézet, odaát, a levegő fátylán át alig látható. Örül a szájából fehér ködként kiáramló lélegzetének. Aztán továbbmegy. Keresztülvág a Rosenwaldon, föl a Wachteneggre, a Rosenberg nyugati hegykúpjára. Mélységes nyugalom veszi körül. Kilép az erdőből, a hó borította fák védelméből. Minden fehér. Egy és kettő között járhat az idő. A romokig, ahová igyekszik, nincs már messze. Egy rövid ereszkedő a völgyvágatban. Biztosan halad, óvatosan, oldalazva. Lépésről lépésre veti meg a talpát a hajlatban. Nem kapaszkodik meg a fehérből sötéten kiemelkedő kerítésben, a porhó érintetlenül marad a farudakon. És akkor elcsúszik. Elesik, hanyatt, a kalapját elveszíti, csúszik két-három métert, lefelé, aztán így marad, fekve, halott. Bal karja a testére merőlegesen kinyújtva, a másik könyökben behajlítva, szorosan a teste mellett. Ökölbe záruló keze az oldalán nyugszik, mintha szorongatna valamit. A feje kissé hátra hajlik, a szeme nyitva, fölötte és alatta tündöklő fehérség. Itt találnak rá. Először egy kutya. Izgatottan körbeszaglássza, befúrja orrát elöl a felöltő gallérja alá, prüszköl, le-föl rohangál a test körül. Aztán helybéliek jönnek, ketten. A kutya gazdája látja meg az ujjak közül előkandikáló papirost. Előrehajol és óvatosan kihajtogatja az ujjakat. Könnyen megy, a test legcsekélyebb elenállása nélkül. Enyhén megemeli a kezet, és kiemeli alóla a papírost. Tagoltan olvassa, magának és a másiknak a cetlin lévő, kissé régies betűkkel rajzolt feliratot: Josef. Más nem volt rajta. Nyilván ezért hitték az ismeretlen férfira bukkanó helybéliek, hogy a papíros egy megkezdett üzenet, egy Josef nevezetű személynek. Elvégre is honnan tudhatták volna, hogy magát a halottat nevezik így.

2003. január