Előzetes jegyzetek

... (Dezember 11-én)...elhatároztam, hogy mégis megírom "Joseph" történetét, mintegy az M. Klein folytatásaként és lezárásaként - lezárásként. (Mert "nem elég elpusztítanom a zsarnokot, el is kell némítanom.") M. Klein még mindig nem elég következetes...Ha valóban következetesen végig akarom húzni a megkezdett vonalat, akkor a Joseph valóban az "utolsó lépcső". Persze szó szincs "harminc évről" ("És Josephnek hosszú életet adott az isten. Közel három évtized még hátra volt belőle...") - pontosabban fogalmazva az idő kategóriának semmi jelentősége. Egy pillanat vagy száz év egyre megy. A döntés, a Haltung a fontos...De még eléggé félek tőle...félek, hogy nem lesz elég "pszichikus erőm" a szöveg megírásához. Hogy behúz a szöveg. Huszonöt éve ezt még elfogadható kockázatnak tekintettem volna. Azóta megváltozott az értékrendem, és a létezés legparányibb szegmentjét sem vagyok hajlandó semmiféle technének alárendelni. [Az eredeti: "...a létezés legparányibb szegmentjét sem vagyok hajlandó semmiféle techné fölé helyezni..." Nyilvánvaló, hogy éppen az ellenkezőjét gondoltam, de a fordítottját (el)írtam...] A Josephet tehát kívülről kell megírnom és kívül kell maradnom mindvégig. Ugyanakkor valóban Joseph-fé szeretnék válni... (N. P.-nek, 2001. dec. 30.)

Újra nehezen kezelhető belső izgalom. Ma reggel elhatároztam, hogy mégis megírom Josef K. történetét. Félek, hogy nincs elég pszichikai erőm a témához, hogy magával ránt. Tudom, azok után, ahová eljutottam, semmi, de semmi értelme nincs, hogy alkuba bocsássam az életem. Talán éppen Josef K.-nak kell az ellenpróbának lennie, hogy valóban ott vagyok, ahol gondolom. Ha igen, nincs mitől félnem. Ha tévedtem, "ich werde abgeholt..." (N. 2001. dec. 11.)

Évtizedek óta ugyanazok a vonzások és félelmek, csak a jelképek, az analógiák változnak. Behatolni a magba a visszatérés esélyével. Merülés, mandala, stb. Valami nagyon erős ösztön igazgatja a félelmet, hogy bár a bejutást, az ottlétet (az Állapotot) Lét-optimumnak hiszem, mégis félek az ottmaradástól, hogy nincs visszaút. Egyre inkább érzem, az Állapotra való készség halálra való készség, noha a két állapot lényegében nem ugyanaz, miközben éppen lényegében azonos, csak a két lényeg különböző dimenziókban húzódik. A dimenziók közötti átjárhatóság feloldhatná a feszültséget, és erre kizárólag a tudat lehet képes. És ennyi elegendő is lenne, hiszen a tudat fél és nem a test... (N. 2002. június 20.)

Lassan, de folyamatosan varrogatom el a Gólem szálait. Húzom az időt a Joseph kezdéséig... Félek tőle, és félek attól, mi lesz utána... (N. 2002. június 20.)

Nem Josephről írni, Joseph-fé lenni! (N. 2002. október 5.)

Jó egy hete érezni kezdtem a Josephet. De nem szabad sietnem, siettetnem. Keresem a hangot (! - az "elnémultság" hangját!?), sétálgatok a forrásvidéken, próbálgatom a helyzetet. (N. 2002. nov. 20.)

Eredetileg szeptemberben akartam elkezdeni a Josephet, de mindig mást csinálok, miközben folymatosan kizárólag a Joseph-fel foglalkozom. Kínomban elkezdtem róla írni. (Ez már maga a Joseph lenne?) Vagy ez az egész cirkusz nem más, mint időhúzás, haladék? Még mindig erősebb az írásösztön, mint az életösztön (létösztön)? Noha tudom, hogy "Bovaryné" nem én vagyok - miért kellene akkor Joseph-nek lennem, még ha igen közel áll is hozzám a mondat: "Nem Josephről írni, Joseph-fé lenni!" Rengeteg gondom van és tudom, egytől egyig mind megoldhatatlan. Pl. a szövegben nincs idő, nincs tér, valójában mozgás sincs. Értelemszerűen nincs történés sem. Ugyanakkor minden, vagyis A MINDEN folyamatosan és egyidejűleg VAN. Nyilvánvaló, hogy csakis kudarcot vallhat a vállalkozás. Persze erről szól az egész szellemtörténet, maga a nyelv. Kifejezni, láthatóvá, tapasztalhatóvá tenni az igenis kifejezhetőt, láthatót, tapasztalhatót, csak éppen az alkalmatlan eszközzel. Ugyanakkor alapvető dolgokra jövök rá a Joseph-fel kapcsolatban. Például Joseph a nem mérgezett tudat szemlélete. Vagy csak a mérgezett tudat megtisztítása? Mert esetleg a "tiszta tudat" ugyan látható, tapasztalható, de mégsem láttatható? Itt kell keresnem a kompromisszumot? És itt kell Joseph-fé válnom? Tehát megírni a tudat megtisztítását, és megélni a "tiszta tudat" szemléletét? Érdekes lélektani kérdés, hogy bár a bejutást, az ottlétet (az Állapotot) Lét-optimumnak hiszem, mégis félek az ottmaradástól, hogy nincs visszaút. Valami nagyon erős ösztön igazgathatja a félelmet. Vagy pusztán a bizalmatlanság, hogy beúszom a csőbe, a visszafordulás fizikai lehetősége nélkül, és sosincs vége a csőnek, nincs kijárat, kiúszás, csak a végtelen klausztrofóbia? Vagy működik az "átjáró", de az "ottlét" mégsem AZ? Vagy pusztán maga a készületlenség a félelem? Az elkészületlenség, akkor viszont nincs más dolgom, mint várni, várakozni, a papírt kapirgálva vagy anélkül, EGYRE megy - vagy mégsem megy egyre? Eredetileg úgy képzeltem Joseph világát, hogy szinte teljesen megegyezik a konkrét világgal, csak éppen egy hajszálnyit mozdulnak el a kontúrok, és Joseph éppen ezen a résen lát be a - tölem - akár "nem mérgezett" tudat tájaira. Aztán mire bukkanok, teljesen véletlenül, a Gólem igazgatása közben: "Mindent a saját helyén hagyni. A zavar forrása az elmozdítás." És ebben a pillanatban tudom: NEKI van igaza. Nem a dolgokat kell elmozdítanom, hanem a tudatot. Joseph tudatát. Valóban aligha létezik abszurdabb jelenség, mint a gondolkodó ember. Tényleg vagy Komiker lesz, vagy idegbajos. Talán az előbbiek lesznek az elmebetegek, az utóbbiak az írók. Nem véletlen, hogy a kettő nem megy együtt. Hiszen az idegbajos komikus továbbra is Komiker marad, a komikus idegbajos pedig író, legföljebb rossz író, szegény. Isten látja a lelkemet, egyikhez sincs igazán kedvem. Ez az "egyik se" szeretne Joseph lenni. Csak azt tudnám, hogyan. És ez bizony szó szerint egzisztenciális kérdés, mert ugyan Bovaryné nem vagyok, ellenben Joseph! (N. P.-nek, 2002. december 11.)

Mintha fölébrednék (fölébredtem volna), és a távolból hallanám a zenét. A szöveg partitúra.

...beim Lesen von "Igitur" und vom "Coup de dés", daß das Gedicht nicht mehr nur ein kleines, für sich allein stehendes Einzelwerk zu sein brauchte, sondern daß es eine große Kontinuität besitzen konnte, gleichzeitig aber auch eine trennbare Kontinuität; ich will damit sagen, eine Kontinuität, aus der sich Einzelstücke herausnehmen lassen, weil sie selbst dann sinnvoll und gültig sind, wenn man sie aus dem fortlaufenden Kontext löst. [...az "Igitur" és a "Coup le dés" olvasásakor: A költeménynek nincs szüksége rá, hogy csak egy kisebb, egyedülálló mű legyen, mert erős folytonossággal rendelkezik, és ez a folytonosság ugyanakor megszakítható; ezzel azt akarom mondani, hogy egy kontinuitás, amelyből az egyes darabokat ki lehet emelni, mert azok önmagukban, az áramló kontextusból kibontva is értelmesek és érvényesek. (Pierre Boulez: Wille und Zufall, 56)]

A Joseph - sajnos - valószínüleg újra "költöibb" lesz, de ha nem "csúszom meg", akkor csak a motívumaiban és nem a stilusában, hangvételében. Pár hete minden nap "josephezem", másfél, három órát, de még nem írom. Ennyire még sohasem "szerveztem meg" előre a szöveget, mint most. Egy kicsit hasonlóképpen, ahogy Poe írta a Hollót vagy Mallarmé az Igiturt. Állítólag. Sok mindent viszonylag pontosan ki kell centiznem, mert a Joseph szinte minden sora a Bedekkerre és az M. Kleinre épül úgy, hogy teljesen önállónak kell maradnia. Remélem, nem lesz túl mítikus vagy mágikus, túlságosan intellektuális, és ugyan a szálak alaposan meg lesznek keverve benne, bízom benne, hogy csomók és gubancok nélkül. Kb. mostanában érzem először, hogy tényleg lesz Joseph. (N. P.-nek, 2002. december 21.)

Tegnap egyébként  még azt írtam a Josephről, hogy "szervezem" a szöveget. Valójában a szöveg szervezi önmagát és egyre inkább. Én csak megpróbálom követni. Elképesztő, milyen dolgokat sodor a felszínre az írás (az írásról, a megírásról gondolkodás) folyamata. Nem gondoltam pl., hogy a Josephben nyeri el végső értelmét a Postdam (Történet) utolsó mondata: "Aztán a város egyik átépített, divatos éttermében megültük a titkos menyegzőt". Szegény Joseph-Én már rég nem az elhallgatásról, hanem a meghalásról gondolkodik. Pedig tényleg nem ugyanaz a kettő. Legalábbis nem szeretném, hogy ugyanaz legyen. De lehet, hogy a szöveg többet tud, mint én... (N. P.-nek, 2002. december 22.)

...a Gólem, jelenlegi szakaszában, igen időigényes, annak ellenére, hogy egy sort sem írok közvetlenül. De - Cézanne-nal szólva - folyamatosan rajta vagyok a "motívumon", és ez rengeteg időt és energiát köt le. A Josephet is újra át akarom gondolni, mert eléggé másképpen alakul a fejemben, mint ahogy korábban elképzeltem. Nem fogok beleavatkozni a "folyamatba", hiszen ha ílyen akar lenni, nyilván nem ok nélkül, és a "folyamatban" mindig is jobban megbíztam, mint magamban vagyis az íróságomban. Most nyilván "ezt" a Josephet fogom megírni. Később talán egy másikat. De azért várok egy kicsit, úsztatom az időn az anyagot, az mindig jó "ellenpróba". (N. P.-nek, 2003. január 2.)

Tegnap elkezdtem a Josephet. Valószínűleg túl korán. Még valószínűbb: egyáltalán, soha nem kellett volna elkezdenem. Eddig hat oldalt írtam, talán sikerül magam keresztülírni a kezdésen, és megfogni az anyagot. Egy éve közvetlenül gondolkodom rajta. Már az első címszavak, vázlatok leírásakor, december elején éreztem: egészen másképpen gondoltam, gondolkodtam korábban. Fogalmam sincs, mi ez, miért ez a változás. Tulajdonképpen azért kezdtem el írni, hogy így talán megértem és rájövök valójában mit akartam (meg)írni. Vagy megélni? Mert talán éppen ez a bökkenő: a Josephet csakis élni lehet. De hogyan haljak meg úgy, hogy túléljek? Talán erről szól a Joseph. Vagy erről kellene szólnia. (N. 2003. jan. 5.)

J. - napló forma?

Mi a J. közege? Hol tartózkodik? Egyidejűség. Nincsenek idősíkok, mint pl. a május 23-i d-i házban. Ugyanakkor - akárcsak a máj. 23-i d.-i ház - nem emlékezés. J. tartózkodási helye nem az emlékezés közege.

Háló/pokróc-jelenet (elnémulás) - Bedekker/d.-i meghalás - J. // ez a három pont egy (kör)vonalon van és összeér.

Fogalmazó. Egyetlen nap "története", hiszen az összes hátralévő nap azonos. (23 év)

Ver-rücktheit der Bilder, der Szenen. Minden pontosan ugyanaz, mint a "konkrét valóságban", csak éppen egy parányit elmozdult. Az elmozdultság által keletkezett résen keresztül szemléli a "világot". [Háló/K.H. => rés (8. szoba; köztes szoba); elmozdultság] => Belátás

A J. valójában egy abszurd, hiszen a totális elhallgatás elbeszélése - jegyzőkönyv, tudósítás, leírás

A Joseph nem az autizmus, a bezárulás, az elidegenedés, a befelé fordulás stb. "regénye", hanem éppen ellenkezőleg: a megnyílásé, az egyetemes összeáramlásé, a hazatalálásé, az abszolut összefonódásé.

Az NN az Átokföldje, a Joseph a Hamvazószerda.

Joseph - szimuláns, Totalverweigerer => éppen így/ezáltal létezik; először nem szimulálja, hanem éli a létet; a "mintha ember" megtagadása

Joseph: a nyugati kapu (errefelé tűnt el Lao-ce).

Ki írja a Josephet?

NINCS KOMMENTÁR, NINCS EMLÉKEZÉS, NINCS IDŐ, TÉRHATÁR, NINCS LEÍRÁS
(den Tag schreiben und nicht beschreiben - megírni, de nem leírni a napot)
Minden egyidejűleg van!
Nincs biográfia! Semmit sem tudhatunk meg róla.

Nem lép ki a lakásból. A tájak, a személyek, az állóképek (nincsenek lezajló cselekmények) a tekintetében vannak; a konkrét tér bármely tetszőleges pontja befuttatható velük. A potsdami barakkal, a Kis-Erdővel, a Tóval, a patika és a Zsinagóga közötti szakasszal, a buchenwaldi lánnyal, a Tigrissel vagy az oroszlánnal stb.

A látó és a látott szemszögének váltakozása; a látó és a látott összecsúszása (egymásba-, egybecsúszása). Pl. J. és a szemközti erkélyen álló; J. és a buchenwaldi lány; D. - a szobában fekvő és a benéző; J. és a fényképeken lévő (üres fotók, üres lapok!)

Nem mintha ott lennének, hanem ott vannak. Nem mintha úgy lenne, hanem úgy van.

Mindenre egyként reagál (egyízűség; "isteni egykedvűség").

A várakozás mint Grundhaltung

A minden szót csak egyetlenegyszer kimondani analógiájára: minden látványt csak egyetlenegyszer megpillantani.
Minden motívum felszívódik (a törlő tekintet <= Roonstr. / Linden és a Zs. közötti szakasz)
Végül Joseph is áttűnik, fölszívódik: folytatódik (fölfut) a tárgyakban, növényekben, a fényben, a légben -
Már napok óta nem volt jelen szilárd testi szubsztanciaként, de ez csak jóval később tűnt fel K-nak. És ebben nem volt semmi csodálatos. A csodálatos éppen az volt, hogy Joseph ilyen sokáig nem találta az átjárót.

Bízvást mondhatjuk: Boldognak kell elképzelnünk Josephet.

Látogatók: Cégvezető, társadalomboztosítási orvos, munkaügyi előadó, orvos, szomszéd, barátok

Május 23-a. Bemegy a Házba és lefekszik az ablakkal szemben. (d.-i ház, ostd-i ház <= Dorothee)

J.-ben megszilárdult a vallás. Hit, isten, kinyilatkoztatás nélkül. Az egész ember boldogsága.

Nagyon közelnek érezte a halált. Mint amikor megérezzük egy kényszerpályán haladó, menetét tekintve már befolyásolhatatlan élettani folyamat beindulását. Tudta, hamarosan meghal. Meghal, aki volt az ébredés előtt, akivé utána lett (nem vált!) és meghal M. K. is. Az egyetlen különbség, hogy M. K. még tovább él. Ez azonban csupán jelentéktelen különbség, mert ettől (attól) a pillanattól kezdve mindhárman egyek. Senki és semmi nem áll közöttük. Egyek, ahogy két pohár vizet összeöntenek.

"Mindig rajta lenni (rajta tartani a tudatot) a motívumon."

"De térjünk rá a megoldandó feladatokra... Annak képmását adni, amit látunk, és eközben mindent elfelejteni, ami előttünk létezett. Ennek, azt hiszem, lehetővé kell tennie a művésznek, hogy kifejezhesse az egész személyiségét..." (Cézanne) Így lát Joseph. "Annak képmását észlelni (wahrnehmen), amit látunk..." - ami jelenlévő (vorhanden ist).

Így lát Joseph.  - ami jelenlévő.

"Az idő és a gondolkodás egyébként fokozatosan megváltoztatja látásunk módját, és végül eljutunk a megértéshez." (Cézanne) Így ír J.

"Én voltam a kiteljesedésem órája..." (Igitur)

I. (az első nap)
Reggel 1/2 7-kor ébredt, mint mindig. Szokásos napnak indult tehát. Hogy mégsem az lett, J. elhatározásán múlott. Mert amint kinyitotta a szemét, elhatározta, nem szólal meg többé. És nem hallja meg a hozzá intézett szavakat sem. (Sőt, azt is szilárdan elhatározta, magától egyetlen mozdulatot sem tesz.) J. így élte le hátralévő életét, és elhatározását egyetlenegyszer sem változtatta meg. És J.-nek hosszú életet adott az Isten. Közel három és fél évtized hátra volt még belőle.

Mi történt Joseph-fel? Amint fölébredt (az ébredéssel) hirtelen belátott egy nyíláson; egy nyílás keletkezett a szeme előtti világban (előtte), mérhetetlen mély, mégis éppen olyan tisztán látta a kezdetét, mint a legtávolabbi pontját. Minden egyes pontot azonos élességgel látott. E belátás az egész testét és tudatát teljes, maradéktalan nyugalommal árasztotta el. Teljes (tökéletes) állapot, és ezt az állapotot a legcsekélyebb kifelé irányuló gesztus, mozdulat, rezgés csakis megzavarhatja, miként a külső rezgések beeresztése, befogadása. A tökéletes egyensúly ha sem ki, sem be nem juthat semmi, a boldogság status quo-ja. Miért akar volna megszólalni? (Amit lát, a "barlangfalra vetülő kép". Amikor belebújik a hálózsákba, az árnyék és a hát-tér, a "valóság" összetolása. A kettő fedi egymást, tehát egy. És egy volt akkor is, amíg "külön" létezett az árnyék és a hát-tér. Az összetolás "pusztán" egy gesztus, a felismerés, a belátás, az elfogadás, a megértés. Das Annehmen.)

Kezdés: Először nem vesz észre senki semmit. Az ágyban. Majd fölkel, sétálgat, minden cselekvése hajszálpontosan (mindent a saját helyén hagyni! Nem a dolgot elmozdítani, hanem a tudatot!) ugyanaz, mint egyébként.

Talán a fürdőszobából jöhetett vissza vagy a konyhából. Amint belépett az ajtónyílásba, megpillantotta. Semmi kétség nem férhet hozzá. Tulajdonképpen még a lépésben volt, de nem mozdult tovább, mintha a már a szobában lévő jobb lába nem is érte volna el a földet. Egy ideig ebben az elég lehetetlen helyzetben maradt, majd lassan dölni kezdett oldalra, egészen lassan, mintha nem is dölt, hanem csak húzták volna, teljesen merev testtel, mint egy szobor, nekibillent az ajtófélfának és úgy maradt. Hanyatt feküdt, bal térde fölhúzva, fejét kissé oldalra fordítva, félig nyitott szemmel, mintegy kinézve a térből. J. egyenesen belenézett a merev, hályogos tekintetbe, és bizony elég hosszú ideig így maradhatott, mert csak akkor vált le kényszerűen az előbbi képről, amikor látóterében megjelent, sőt, kitöltötte látóterét K. arca. K., vasárnap lévén, jóval később kelt föl, és talán a fürdőszobába igyekezett vagy a konyhába. Egyszer csak ott állt Joseph előtt, kissé ziláltan az ébredéstől, nyilván beszélt, mert mozogtak az ajkai, Joseph azonban csak a hirtelen váltást érzékelte, mintha egy hosszan kitartott állókép után váratlanul egy másik képet toltak volna be a diavetítő lámpája elé. Megzavarhatta ez a változás, mert egy pillanatra összerándult a szemöldöke, és teljesen egyenesen belebámult K. szemébe. De csak az akadályt látta benne, az egész arcban, hogy valami eltakarja előle azt, amit látnia kell, mert amint látóterébe nyomult az arc, fejével apró, tyúkszerű mozulatokat tett, de hasztalan, mert K. is szinte önkéntelenül hasonlóképpen cselekedett, és maga is aprókat billentgetve a fején, szinkronban követte Josef mozdulatait, így továbbra is teljes terjedelmében kitöltve a férfi látóterét. Aztán kissé bosszusan megvillant a szeme, és az arc, mintha ott sem lett volna, egy másodperc alatt eltünt. J. előtt újra felszabadult a tér és már nem is emlékezett az előbbi zavarodottságára. Továbbra is bámulta a hóban fekvő alakot, teljesen simán, a legcsekélyebb gondolati, érzelmi rezdülés nélkül, pusztán a látványban elhelyezkedve, mint egy teljesen üres, se nem ellenséges, se nem barátságos közegben, amely éppen úgy el- és kitöltötte, miként egy edényt az üressége...

Az egyszemélyes "mozgásszínházból" kétszemélyes lesz. Lassan ébredő, óvatos gyanakvás; nem veszi komolyan, majd "veszi a lapot", elbizonytalanodás, félelem, pánik. Aztán orvos, barátok; stimulálási kísérletek, stb. (NINCS ELBESZÉLÉS!!!) Valójában az első nap.

K. stádiumai, J. stádiumai (amit lát: az arc, később a test, arc, szem, bőr stb., majd a barakk, a barakk nyílása, hó, stb.)

Nincs reflexió: pl. a sötétítő függöny egyik ráncán fekvő, szabályosan S alakú, valószínűleg fehér cérnaszálat figyelte, és látta, hogy pontosan ezt az útvonalat járja be a lakásban. (Tehát: "nem arra gondolt" / "úgy látta / úgy érezte" stb. tipus) Nem kommentál, nem hasonlít, nem reflektál. A helyzet tragikuma és a megfigyelés látszólagos csekélysége (látszólagos, hiszen pl. a cérnaszál esetében, élete alapjáratát látja.)

A barakk => Bedekker / Herisau: Nem volt nagy barakk. Inkább csak egy amolyan sufni, szerszámos kamra. Talán a nyilvános parkokat ápoló kertészek tartották benne szerszámaikat. Bár nem valószínű, mert az ajtaja félig nyitva volt. A nyílásban, a deszkák közötti ujjnyi repedések ellenére, tömör sötétség gubbasztott, mint egy fejetlen, végtagok nélküli fekete állat. A barakk egy föld kipuposodás tetején állt, kissé az út felett.

nézőpont váltás, J. a barakk ajtajában - érzelem- és gondolatmentesség. Semmit sem kommentál. J. egyetlen tevékenysége: látóterének "tisztán" tartása. Mint egy ütések elől elhajló bokszoló mozgatja a fejét és a felsőtestét. Az egyetlen létező tér a "háttér".

[Bedekker / Potsdam (Buchenwald)] Deszkabarakk előtt hóban fekvő, meztelen női test. Hanyatt fekszik, bal térde fölhúzva, fejét kissé oldalra fordítva, félig nyitott szemmel kinéz a képből. Önkéntelenül felé mozdulok. Nem tűnik leromlottnak, érzem a húst a bőr alatt. Kinyújtom a kezem, tétován megérintem. Száraz, nincs tapintása...  Ráhajolok, arcom szinte érinti arcom árnyékát. Lehunyom a szememet, és erősen kívánom, hogy szorosan magam mellett érezzem a testet, bőrén a bőrőmet. // ...nem nézte tovább, miért is tette volna, hiszen a saját arca volt; nem levált, kívülre helyezett, hanem a bőrén, a bőre alatt, a húsban, a csontok között fölnövekvő fehér békében // átvitt a másik szobába egy pokrocot, és ráteritette (a földre terítette). K. napokig nem pakolta el a pokrócot, bár útban volt. Egy hét után azonban megelégelte a kerülgetést. (Ösztönösen nem lépett rá, de aztán talán megfeledkezett róla vagy így akarta jelezni, vége a játéknak, simán átgyalogolt a pokrócon. Joseph az ajtóban állt és rezenéstelen arccal figyelte. Tulajdonképpen megnyugodott, hiszen ha K. ilyen simán átgyalogolt rajta, akkor végre nincs már ott, a pokróc alatt, összeolvadt a hóval, a földdel, egymásba olvadtak, és ez megnyugvással töltötte el.

Este átment a másik szobába, és a széles, háromajtós szekrény duplaajtaját kitárva, hosszan kutatott a ruhák, kabátok, felöltők között. (Aztán letérdelt, és a szekrény aljában lévő halmok között turkált. Hamarosan egy szíjjal összefogott, bálaszerű csomagot húzott elő. Átvitte a másik szobába, leoldotta róla a szíjat és kitekerte.) Ide-oda tologatta őket akasztóstúl, egyiket-másikat hátratolta a többitől, és kissé behajolva a szekrény belsejébe vizsgálgatta. Hamarosan megállapodott az egyiknél, durván odébb tolta a rudazaton a többi ruhát, és lerángatta a hosszú kabátot a fogasról. Karjára vetette és átvitte a másik szobába. Teljes szélességében leterítette a földre, aztán mellé guggolt. Igazgatta az anyagot, simítgatta, majd fölállt és otthagyta a szoba közepén. Aztán nem foglalkozott vele többé. Amikor azonban K., több napos kerülgetés után megelégelte a dolgot, és el akarta pakolni, J., ugyan nem volt a szobában, váratlanul megjelent az ajtónyílásban, és rámeredt az éppen a kabát fölé hajló K.-ra. K.-t valósággal megbénította a tekintet. Lassan fölegyenesedett, és ingerülten kiment a szobából. Az eset többször is megismétlődött aznap. J., akárhol tartózkodott is előtte a lakásban, menten megjelent a szobaajtóban, és erősen nézni kezdte a kabát fölé hajoló K.-t. Az asszony végül lemondott a kabát eltávolításáról, és így a ruhadarab a lakás állandó berendezési tárgyává vált. Hamarosan K. sem úgy nézett a kabátra, mint amit odaraktak, hanem mint ami ott van. [alak = kabát = hálózsák = pokróc (Háló) = meghalás]

II. Eredetileg így (ezzel) akarta kezdeni. A szöveget egy régi, múzeumba illő írógépen írta. Később már maga is furcsállta a régies betűtipust, az egyenetelen betűtávolságot és az írásjelek helyén gyakran szabályosan átütött, sárgás papírt. (Lásd: M. Klein egy későbbi életrajzírójának...) Eredetileg ezzel akarta kezdeni: de aztán csak ült naphosszat (visszacsurgatás) vagy ácsorgott az erkélyajtó mellett, a radiátornak támaszkodva (Roonstr. árnyjáték -  a megfigyelő és a megfigyelt nézőpontjának összecsúszása).
J. üvegcséi: egy nagy kosárba (közepes méretű vesszőkosár. Olyasmi nagyságú, amilyenbe például szilvát szednek. Oldalvást, jobbkézre az asztal mellé állította, odakészítette) gyűjtötte a polcokon, szekrényekben fölhalmozott írólapokat. Rengeteg ilyen lap volt. Egyenletes sűrűséggel, egyforma nagyságú betűkkel, fekete mártogatós tollal teleírt lapok. Ha az ember összehúzta a szemét és úgy nézte az írásképet, mintha minden lap egyforma lett volna... Aztán egy nagy, fekete műanyag hívó (előhívás, negatív-motívum) tálkát helyezett az asztalra, egy kancsó langyos vizet, és a lapokat egyenként belefektette a tálkába. Óvatosan ráöntött egy kevéske vizet, éppen csak annyit, hogy a víz teljesen egyenletesen, filmszerűen betakarja a lapot, helyesebben mondva az írást. (Szöveg visszacsorgatás: minden, amit írt, másolt - ezzel írja a Josephet?)

(=> Roonstr. - a látott szemszögéből. Rejtőzés.) A konyha belsejében csinálja, a konyha szoba felöli sarkában, a két helyiséget elválasztó ajtónyílás és az ablak közötti nem különösebben tágas térségben. Mögötte a lakás Zsinagóga felé eső legszélső ablaka, előtte egy fölnyitott fedelű tűzhely, a fedele részben eltakarta a kilátást (a Roonstr.-ban: belátás). Egyszer kicsúszott a kezéből egy papírlap, és kacskaringós ívben a földre esett. Megfordult, odalépett, lehajolt, szemben az ablakkal. Már két ujja között tartotta a papírt, amikor hirtelen megmerevedett mozdulat közben. Csak a tekintetét emelte meg: a rézsútosan szemközti sarokház térre néző lakásában, az erkályajtó mögött, egy férfi állt, a radiátornak támaszodva, és őt nézte... Végül teljesen jelentéktelenül fejeződött be az éjszaka. Amikor fölébredt, látszólag teljesen megfeledkezve a kora esti incidensről, egyszerűen fölállt, átsétált a mellette lévő szobába és lefeküdt. Ekkor már hálózsákban aludt... A hálózsák nyitva feküdt a földön, mint egy hosszú kabát...

(Ekkor szokott rá a hálózsákban alvásra). [=> Bedekker / Hajnóczy utca: Ahogy megyek át az udvari szobán, a bal oldali ablakban látom, hogy az L alakú folyosó szemben lévő, rövid szárában egy sötét hálózsák fekszik a kövön. Félig nyitva, kihajtva, mintha nem régen keltek volna ki belőle. Arra gondolok, hogy biztosan egy hajléktalan költözött oda. Pedig teljes bizonyossággal érzem: egy halott fekszik a kövön. Nem a hálózsákban, hanem a zsák maga a halott - belebújik a halálba => Potsdam/Buchenwald: nem pokrócot, kabátot, hanem hálózsákot terít le a földre. Hálózsák - kabát - pokróc // = ] L alakú szoba? stb.

Hajnalban - öt körül - (Oostduinkerke-idő, halálidő <= Dorothee) különös, ciripelő hangra ébredt. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki, egyébként sem hallotta tovább, sőt, meglehet, csupán álmából hozta magával a neszezés emlékét. Kikászálódott a hálózsákból és kiment vizet inni. (Kiszáradt a torka!) A konyhában égett a villany. Nyilván égve hagyta, amikor este, vagy már inkább éjszaka, visszamnet a szobába. Meglepte, hogy egyébként az előszobában lévő támlás ládapad a konyha szemközti falánál állt, a sarokban. A csaphoz lépett, három ujjnyi vizet engedett a pohárba, és lassan kortyolgatni kezdte. Mintha valami megzörrent volna a pad mögött, neki-nekiverődve a deszka oldalának. (=> Bedekker / Kertész utca) Egy pillanatig fülelt, a zaj megismétlődött. Letette a poharat, és egy partvisnyéllel bepiszkált a láda mögé. Újra, többször is az előbbi kopogás, mintha egy kisállat vergődött volna a láda mögött. Lerakta a botot, és két kézzel, óvatosan elmozdította a ládát. A falon, közvetlenül a támla fölött, egy sötét árny jelent meg. Mint egy nagy testű kutya árnyéka. A fekete alak néhány puha, lépegető mozdulatot tett, aztán eltűnt. J. visszalépett a mosogatótálhoz, ahol letette a poharát, megitta a maradék vizet, és visszament a szobába. Bebújt a hálózsákba, és közvetlenül az elalvás előtt úgy döntött, Josephnek csak az utolsó napját írja meg.

Végül úgy döntött, Josephnek csak az utolsó napját írja meg. Egyébként sem lett volna sok értelme mind a 8395 (= 23 év; a "csel") napot megírni (az van, amit megír, Joseph tehát valójában csak egy napot "létezik"), hiszen az első pontosan ugyanaz (de nem ugyanúgy) volt, mint az utolsó. (Így akár bármelyik napot megírhatta volna. - Megírhatnám.). Ha a napokat például lombfürésszel ki lehetett volna vágni, mindegyik milliméterről milliméterre fedte volna egymást. Az utolsó (vagyis az első, vagyis az egyetlen) is éppen csak annyiban különbözött az elsőtől, hogy annak már nem volt többé folytatása, ahogy nincs folytatása a kifújt és többé be nem szívott lélegzetnek. A leírás maga persze mindig más és más lett volna. Hiszen lefolyásában nem létezik két azonos pillanat. A Joseph esetében azonban a leírás jelentés nélküli. Mert a leírás nem maga a nap. Csupán róla szól. Az, ami látszik. Valójában a létezés helyett van. (A nap, a létezés, mögötte van. Az egyik van, a másik látszik. A leírás valójában a létezés helyett van.) J. ellenben létezni akart. (Nem fizikai, hanem tudati létezésről van szó. A tudati létezés alatt valójában az Állapotban létezőt értem. A fizikailag létezőnek nem kell törekednie a létezésre, hiszen létezik.) De mi szükség volt (van) ehhez a Joseph megírására [történetére (történet = leírás)]? J. egyébkénti, feltételezett létezhetősége szempontjából semmi. J.-nek azonban nem volt semmilyen egyébkénti létezési lehetősége. Létezni kizárólag az (utolsó) nap, vagyis önmaga megírása által létezhetett. Egyrészt mint önmaga megírója, másrészt mint az, aki íródik (az írás és az íródás általi - kettős - létezés), ekképpen be- és kiteljesítve az alkimista mítoszt a test szóvá és a szó testté válásáról. És ez még drámaibb színben tűnteti föl Joseph elhatározását, miszerint nem szólal meg többé. (Sem Joseph, sem a Josephet író. S velem mi lesz?)

J. tehát az elnémulása előtti utolsó pillanatban fölismerte, létezni kizárólag a Joseph, történetesen Joseph utolsó napjának megírásában létezhet, és bízott abban, hogy feladata bevégzésével nem lesz szüksége tovább semmiféle közvetítőre az emígyen helyreállított (helyreállított, mert a létezés-állapot a tudat mindenkori sajátja), (és) a megírt Joseph elhatározásával (sorsával?) (mintegy) megpecsételt és megerősített létezésének fenntartásához. A döntést ugyan ő (ez az ő szinte mágikus, hiszen három komponensű) hozta, mindhármójuk (Joseph, Joseph írója és e szöveg írójának a nevében, vagyis az én nevemben) nevében, a döntést azonban kizárólag az utolsó nap hitelesítette (a halál), amely bár ugyanaz volt, mint a többi 8394, de valljuk be: a tücsök soha nem szólalt meg ennyire tisztán és csengőn a torkában, mint éppen a 8395. napon. Tudta, nincs más feladata a hátralévő három és fél évtizedben, minthogy rögzítse és szakadatlan rajta tartsa tudatát ezen a hangon. És ekkor bizvást mondhatjuk: Boldognak kell elképzelnünk J.-t. (vagy Josephet) ("Sziszüphosz tévedett." Joseph ellenben nem tévedett.)

III. (maga a Joseph)
Május 23.

Nem volt benne szándék. A cselekvő, anélkül, hogy egy másik lett volna, rajta kívül állt. Az általa végrehajtott mozdulatok ugyan a sajátjai voltak, ő maga azonban, így, késztetés híján, nem hajtotta volna végre őket. Aztán összecsúszott a cselekvő és Joseph (amint megérzi meztelen talpán a kavicsok nyomását.)

Joseph eredetileg nem a házhoz indult. A Somlyót kereste (keresés => motívumok: a Háló/Somlyó passzusból pl. nyaralók), de nem találta. Visszafelé...  A d.-i szeánsz. Behatol az udvarba. Közelít a házhoz. (Motívumok a máj. 23-i feljegyzésből, és a Bedekker/Dömsödből.) Az ablakhoz megy, apró kavicsokkal dobálja az üveget (mintha hívna valakit), aztán föláll a házfal peremére, belekapaszkodik a rácsba, és megkocogtatja az üveget. Beles, látja az ágyon fekvőt. A nézőpont megfordulása a Bedekkerhez képest. (B: a halál érkezése, itt a halott "kihívása"; a megfigyelő és a megfigyelt nézőpontjának összecsúsztatása?)

A "kirándulás" leírása, nem mint emlékezet, képzelet, álom, hanem mint az, ami "van", konkrét valóság. Valójában egész nap az ágyban fekszik, egyetlen pozitúrában.

Éjszaka megkérte K.-t, terítse rá az ágy mellett fekvő, kitekert hálózsákot. (Talán egy vendégé lehetett, bár nem valószínű, hogy K. ezekben a nehéz órákban vendéget szállásolt volna el J. szobájában. Sokkal inkább elképzelhető, hogy valamilyen okból szellőztette...) Nyilván még így sem tudott felmelegedni, mert hamarosan belebújt a zsákba (menyegző a potsdami /buchenwaldi lánnyal; belebújik a halálba), és szinte azonnal mély álomba merült.

Kora reggel, sőt inkább hajnalban - ötre járhatott az idő - tücsökciripelést hallott valahonnét. Nagyon-nagyon halk cirregés volt, még félig aludt, de nem akart szűnni...

Filológiai appendix:
Ma már tudjuk, a Joseph sohasem készült el. A gondolat következetessége kizárta ennek a lehetőségét. A kérdéskör legjelesebb kutatója szerint a halott J. markában talált cetli az egyetlen írásos nyoma a tervezett műnek. Idézet a Monográfia J. halálát leíró fejezetéből: "Séta az ünnepi reggeli után, stb. Kutyák (!) találták meg. [Halála a fénykép alapján (M. Klein egy későbbi...): Nem tudtam eldönteni, hogy a két utolsó felvétel közül melyiket válasszam. Az egyik fejtől ábrázolta, a másik talptól. Hajadonfőtt, hanyatt a reggeli, ünnepi hóban. Rézsútosan az úton, az egyik karja a testére merőlegesen kicsapva, a másik könyökben behajlítva, szorosan a teste mellett. Ökölbe szorított keze az oldalán nyugszik.] Ökölbe szorított kezében egy cetli volt, amelynek tetején kissé avitt, cirkalmas, feltehetően mártogatos tollal (szemmel láthatóan nagy gonddal megrajzolt) írt felirat állt: Joseph. És semmi más.

Vajon mikor és milyen körülmények között jegyezte föl ezt a szót? A fent idézett forrás jeles szerzője szerint, de idézzük újra a monográfust: "Miként tudjuk, életének utolsó szakaszában (=> M. Klein: Az intézetbeli szoba berendezését egyetlen tárggyal egészítette ki. A faluban vett magának egy közepes méretű vesszőkosarat. Olyasmi nagyságút, amilyenbe például szilvát szednek. Oldalvást, jobbkézre az asztal mellé állította, odakészítette. Ebbe repítette a lapokat... ) rendszeres elfoglaltsága volt, hogy téglalap alakú, tenyérnyi cetliket tépett egyforma, üres lapokból, és ezeket az asztalon lévő, felül és elöl nyitott plexi dobozban gyűjtötte. Ha megtelt, maga elé fektetett belőlük naponta 3-4-et, simítgatta, forgatta, aztán az asztal melletti, faháncsból font papírkosárba dobta őket. Ha elfogytak a papírok, újra nekilátott a cetligyártásnak. Özvegye emlékezete szerint, az utolsó délutánon is ezzel foglalatoskodott. Az asszony ugyancsak a szobában tartózkodott. Az utolsó években gyakran üldögéltek együtt, szemközt az udvarra néző ablakkal (kilátás, intézeti udvar = M. Klein, Levél egy barátnak => Őspark, évszázados tölgyek, gesztenyefák, botanikai ritkaságok...).

J. a szokásos, szinte mindig hajszálpontosan azonosan lezajló koreográfiával fektette maga elé lapokat, simogatta, helyezgette, majd pedig szinte beleengedte őket a kosárba. Éppen e monotónia megzökkenése tűnt föl az asszonynak. Hogy a megszokott műveletsor végén nem engedte el a cetlit, hanem - legalábbis az asszony így vélte látni - a tenyerébe zárta. Aztán nem is foglalkozott többet a cetli rakosgatással. Arra viszont már egyáltalán nem tudott visszaemlékezni, bár annak nyilván sokkal feltűnőbbnek kellett volna lennie, hogy írt-e valamit J. a cetlire. Ma már tudjuk, hogy minden valószínűséggel így lehetett, és ezért hitték a halott J. köré sereglő sétálók, az ismeretlen férfi személyazonossága után kutatva, hogy a papíros egy üzenet lehet egy Joseph nevezetű személynek. Elvégre is nem tudhatták, hogy magát a halottat nevezik így.

Kint vastag pelyhekben hullott a hó. Mintha mindegyikbe bele lehetett volna bújni. Az üvegre pelyhes rézsűk tapadtak.

A teljesen tehetetlen, kiszolgáltatott teremtmény; a porszem-teremtmény jelképe a hóban fekvő lány. A kozmoszba kivetett porszemé. Ezzel eggyé válni. A hallgatás az időn, téren, halálon túl van; emögött. Az idő, a tér, a halál mögé kerülni, és ott megmaradni a folyamatos van-ban, jelenben. Ez a hallgatás. Ez J. hallgatása. A hallgatásom.

Az elhallgatás a"tücsöknesz" megszűnése után lehetséges. A tücsöknesz észlelése még reflexió.

2002. december

Vajon mikor és milyen körülmények között jegyezte föl ezt a nevet J.? A kérdés, teljes bizonyossággal, nem megválaszolható. Idézzük azonban tovább a fenti forrás szerzőjét: "Miként tudjuk, az utolsó időben csak ült naphosszat az asztal előtt, szemben a térre néző ablakkal, és téglaalap alakú, tenyérnyi cetliket tépett egyforma, üres lapokból. Ezeket az asztal jobb oldalán álló, felül és elől, középen teljes hosszabában nyitott, átlátszó plexi dobozban gyűjtötte. Ha megtelt, egyenként maga elé fektette, kézfejének külső élével simítgatta, ujjaival forgatta, aztán az asztal melletti papírkosárba repítette őket. Ha elfogytak a papírosok, újra nekilátott a cetligyártásnak. A papírkosarakat rendszeresen ürítő szobaasszony elbeszéléséből tudjuk, egyetlen lap mindig érintetlenül maradt az asztalon. A rajzszöggel rögzített, teljesen bebarnult ív tetején egyetlen szó állt, minden kétséget kizáróan az évtizedekkel korábban tervezett elbeszélés címe. A papírlapot, amely a reggeli telefonüzenetet átadó gondnok (!) emlékezete szerint még az utolsó nap is az asztallapon feküdt, sohasem találták meg. J. nyilván ezt a lapot tépte föl utoljára, és felső széléből, ismeretlen szándéktól vezérelve, magával vitt egy darabot. Erre hitték aztán az ismeretlenre bukkanó férfiak, hogy egy megkezdett üzenet egy Joseph nevezetű személynek. Elvégre is honnan tudhatták volna, hogy magát a halottat nevezték (nevezik) így. (A Josef befejezésének egy korábbi változata)