(327) Egyszercsak rájöttem: nem tudok többé történeteket írni. Miként R.P. mondta: olyan "füle-farka" meséket. Aztán semmit sem tudtam írni. És nem is akartam. Hónapokig ültem a sötét, elfüggönyözött lenti lakásban, méregzöld síruhában. Csakis én tudtam arról, mi történik ott. Végül följöttem, és újra írni kezdtem. Az első napok után ezt már ott, lent is sejtettem. Folytattam a tömény, emészthetetlen "leveskockák" gyártását, de már nem bántam, mert általuk mégiscsak életben maradhattam, és képtelen voltam elviselni a léha nyelvet. Aztán megint rám szóltak, újra le akartam nenni a lenti lakásba, de ott már mások voltak. Inkább nagyokat sétáltam és nagyokat hallgattam, és újra folyamatosan el akartam hallgatni. Aztán úgy döntöttem, megadom magam, és újra írok, és újra történeteket, ahogy T.E. kérte, mert egyszer a fűtőtestnek támaszkodva elmeséltem neki egy álmomat, és attól kezdve a Mesemondót látta bennem. Az elmúlt hét évben egyébként csak egy valami volt folyamatos, hogy meg akartam ölni magam, és nem tettem. [Az "Ős-Gólem"(328) (Brain) idejéből (1996)]

LB > #föladtam (Az Előtér/ Módszer/ Lét-Állapot/ Történés felől)
LB > föladtam  (Az Előtér/ Történetek/ Írás felől)