[M. Klein özvegyének válasza] Kedves Barátom! Jól estek hozzám intézett szavai és a róla szóló tűnődő, tépelődő emlékezései. Számos részlet teljes összhangban van a magam érzéseivel. Nem gondolom, hogy akár a leghalványabb önvádnak is helye lenne, ha bárki a szűkebb környezetéből úgy vélné: nem ismertük föl helyesen, mi történik meg körülöttünk, azt a bizonyos eseményt közel félévszázad idejére szétterjesztve. Először is ő sohasem helyezte a legcsekélyebb hangsúlyt sem arra, hogy bármiféle titokzatosság lengje körül lényét és cselekedeteit. Sőt bizonyos fokig megvetette és nevetségesnek tartotta az ilyen jellegű törekvéseket. Ugyanakkor mindig elfogódottság és ripacskodó álszerénység nélkül nyilvánult meg körünkben. Fölismertük és láttuk valós lényét, és mi ezt szerettük, viszonoztuk. Paradox és abszurd helyzet lenne, ha a személye körüli rejtélyről cserélnénk eszmét, hiszen a valódi rejtély az, amiről még gondolkodni sem tudunk. Miként köthetnénk akkor bárkinek is a konkrét személyéhez? Hogy a látott dolog nem fedi magát a dolgot, mondhatni létevidencia. A helyes érzékelés kulcsa - bármely érzetről legyen is szó -, e tény tudomásul vétele. Kérem, ne értsen félre, sem kioktatni, sem mentegetni nem akarom, és legfőképpen magamat fölmenteni némely kétségtelen tévedés felelőssége alól. Mi így szerettük őt, és ő így szeretett viszont. Gyakran kérdem magamtól, milyen volt is ez a szeretet? Az ember hajlamos rá, hogy ebben a szövegösszefüggésben mindig a felső fokozatokat, a súlyos vagy mély jelzőket keresse, mintha a mértékegység minősítené magát a mértéket. Az ő szeretete lengett. Súlytalanul, folyamatosan, szüntelen jelenvalón. Gyakorta magam is másképpen éltem át. De mióta nincs itt fizikai valójában, pontosabban érzem, és ez hallatlan erőt kölcsönöz. Kedves Barátom, tartozom Önnek, mint a legközelebbi barátnak, annyival, hogy erőmhöz mérten megkíséreljem feidézni az utolsó napok némely részletét. Gondolhatja, ezzel már többször is próbálkoztam az elmúlt hetekben, magamban és magamnak, sikertelenül. Mert akárhányszor rá akartam emlékezni, sohasem jutottam túl önmagamnál. Őt láttam, őt hallottam, őt érintettem; a képekben, a hangokban, az érintésekben azonban csak én voltam benne. Attól a pillanattól kezdve, hogy megbizonyosodott a tudatom távollétéről, már rég elfeledettnek hitt erővel áradt meg bennem az érzelem. Irány, cél és a legcsekélyebb differenciálódás nélkül, mint amikor egy szubsztancia a maga ősállapotában nyilvánul meg. Szinte lélegezni sem tudtam ettől a sűrűségtől. Kapcsolatunk természetesen nem volt érzelemmentes. Senkihez és semmihez nem fűzte érzelemmentes viszony, még a legbanálisabb tárgyakhoz sem. Környezetében mégis felfüggesztetett az érzelem. Ott volt ugyan, jelen volt, minden tulajdonságával, képességével és lehetőségével, de érinthetetlenül. Mintha a lég minden egyes atomját parányi, láthatatlan falu tokba, burokba zárták volna. A napok e köztes, légüres térben úsztak egyik ébredéstől a másikig, mint óriástestű óceánjárók a teljesen mozdulatlan vízű dokkokban. Amint eltávozott ebből a közegből, a burkok szétpattantak és faltól falig zudult az áradás. Egyetlen szilárd pont nem maradt körülöttem, és most már senki sem volt, aki megtarthatott volna. Valójában eszméletlen állapotban sodródtam át a következő órákon, napokon, heteken. Viszonyítási pontok nélkül teljesen elveszítettem az időérzékemet. Mégis, éppen ebben az állapotban értettem meg talán először őt: a teljes homogenitásban megszűnik a tájékozódás. Vajon a rettenetre vagy az oly hőn vágyott világosságra lelt a Csöndben? Tudom, kisszerű, földi kérdések, de mindvégig a föld fényét láttam az arcán. Az utolsó pillanatig figyeltem. Mindent a kívánsága szerint rendeztem el. Senkit sem engedtem hozzá, és három napig nem mozdítottam el. Csupán a ruházatát igazítottam el kissé, és összefontam a kezét a mellén. Nem húnyta le a szemét teljesen. Egy egészen szűk, sárgás résen be lehetett látni a szemhéjak alá. Ültem az ágy mellett és néztem. Pedig tudtam, mindig is ingerelte, ha néztem. Most viszont bizonyosan éreztem, jól esik neki. Mintha melegítettem volna tekintetemmel. Tudatában voltam gondolatom képtelenségének, ez azonban nem zavart meg. Még soha nem voltam ennyire elnéző a racionalitással szemben. Aztán mellé feküdtem, és csak egészen ritkán tapasztalható, egyenletes mélységű és nyugodt álomba merültem. Abban a pillanatban, hogy az első ember belépett a szobába, a szó szoros értelmében tárggyá vált. Úgy tárgyaltunk fölötte, mint a régiségkereskedőnél egy hamarosan elszállítandó bútordarabról. Udvariasan és szakszerűen. A formaságok elintézése körüli józanság, ahogy ez lenni szokott, engem is átemelt a következő napokon. A hirtelen emelkedés, amikor egy roppant tömeg, teljesen homogén közegben fölfelé nyomul, de nem hagyja el magát a közeget, az utolsó látogató végleges távozásának pillanatában történt meg. Miután többször átolvastam a levelét, kedves Barátom, arra gondoltam, talán ő is hasonló belső rengést élt át a tóparti padon azon a bizonyos reggeli sétán. Ha csak pillanatokra is, ez viszont irányba fordította és pontosan abba az irányba, amelyet ismert ugyan, követni azonban nem tudott. Másnap rendkívül hosszan  és kiegyensúlyozott, egyenletes mondatokban beszélt terveiről, mintha nem is megírni, lejárni, hanem elbeszélni akarná őket. Néha kezébe emelte a kezemet, és úgy tartotta, mint egy tárgyat. Majd hirtelen elmosolyodott, és visszaadta a kezemet. Beszélgetni már régen nem tudtunk. Vagy ő beszélt, vagy én. Azt hiszem, mégis ezek voltak a legmelegebb óráink. Legelső levelében büszke örömmel újságolta: minden zugot, sarkot, minden csapást, kanyarulatot pontosan ismer. Nem véletlenül tanulmányozta oly hosszan és alaposan a topográfiát. "Olyan vagyok, mint egy speciális ügynök", mondta még az indulás előtti napokban. Noha minden kétséget kizáróan csupán a kezdő és a végpont ismeretes. Ami a kettő közé esik, a valószínű és a lehetséges kategóriájába tartozik. Azt hiszem, lehetőségeinkez mérten, éppen ezt próbáltuk meghosszabbítani, húzni, kiterjeszteni a találkozás ritka alkalmaikor. Amikor megkapta a megbízatást, azt mondta, majd meglátom, ez egyszerűsíteni fogja a helyzetet. Hiszen évek óta ott tornyosultak körülötte az irattartók. Rakosgatta őket egyik polcról a másikra, cserélgette a lapokat, kivette, forgatta őket, igazgatott rajtuk, aztán újra lefűzte őket, és nem jutott egyről kettőre. Úgy gubbasztott néha a szobájában leglehetetlenebb szerszámaival, mint egy hajómérnök a navigációs rajzok fölött. Nem, nem volt türelmetlen. Sőt mintha egyre türelmesebb lett volna. Minél nagyobb körben szétterjedt ez az állapot, és minél sűrűbben fedte a felületet, annál félelmetesebbé vált. Olyan helyzetekben, amikor korábban tombolt volna, most csak angyalian mosolygott. A legcsekélyebb kilengést sem mutatta kedélye, és éppen ezáltal vált teljesen kiszámíthatatlanná. Éreztem, hogy távolodik, de képtelen voltam beavatkozni ebbe a folyamatba. Szörnyű napokat éltem át. Egyik este arra lettem figyelmes, hogy fennhangon beszél a másik szobában. Rányitottam. Az asztal előtti széknél állt, és egy vastag gyapjúpokróc fölé hajolva szónokolt. Egy pillanatra félreérettem a helyzetet, és azt hittem, komédiázik. Próbáltam szerepet találni játékában, de aztán rádöbbentem, nem játszik. Beledermedtem az érzésbe. Éppen kissé lehajoltam, de nem kaptam föl a fejemet, hanem rézsutosan, alulról fölfelé rápillantottam. "Jól vagy?", kérdeztem tőle naív félénkséggel, de nem válaszolt, csak monologizált tovább. Nem értettem a szavait. Visszarohantam a másik szobába, neki a telefonnak. Iszonyatos éjszaka telt el, és ő mindebből nem érzékelt semmit, sőt mintha szórakoztatta volna is a nagy sürgés-forgás, jövés-menés. Csak hajnalban vettem észre, hogy az az átkozott pokróc még mindig ott döglik a széken. Berontottam a szobába és egy partvisnyéllel leborítottam a székről. Nem vettem észre, hogy ő közben fölkelt és utánam jött. Ott állt mögöttem, és szelíd, türelmes tekintettel nézett. Indulása előtt pusztán egyszer sikerült még kapcsolatot teremtenünk egymással. Szinte teljesen olyan volt, mint régen. Egy kicsit izgága, gyerekes, de megfontolt. Kora délután volt, sütött a nap és a szállingózott a hó. Egyszer csak megjelent a nyitott ajtónyílásban, nekitámaszkodott az ajtófélfának és kedvesen azt mondta: "mehetünk. "A böröndöt nem hozod?", kérdeztem az előszobában. "Nem", mondta. És csak egy kis kézitáskát vett magához. Puhán és kedélyesen sétáltunk végig az utcákon, a park rézsútosan emelkedő lankáin, az ovális tó mentén, majd az őspark hosszában lefektetett téglákkal szegélyezett, díszsóderrel felszórt útjain. Egészen az intézet kapujáig kísértem, ebben állapodtunk meg útközben. Amikor megérkeztünk, rám emelte tekintetét, és teljesen nyíltan azt kérdezte: "Vajon helyesen cselekszem-e?" És én azt feleltem: "Helyesen." Kedves Barátom, kérem, nézze el talán indokolatlan bőbeszédűségemet, és hogy nem tartottam be a levelem kezdetén tett ígéretemet. Én így búcsúztam el tőle, és talán Ön sem tett volna másképpen a helyemben.