(377) Merő iszonyat, hogy valami körülírhatatlan, meghatározhatatlan kényszer nap mint nap írásra ítél. Betűk, szavak, mondatok összekapcsolására, amelyeknek legparányibb alkotóleme is napjában ezerszeresen ismétlődő, átélt kudarcom tükre. Minden betű rajzolatában a priori benne foglaltatik a vereség, amely az alakot öltés pillanatában meghatározza a tartalmat. Semmi esélyem sincs arra, hogy bármilyen módon beleavatkozzam ebbe a folyamatba. Az egyetlen [k]út (micsoda gyönyörű elírás!), a menekülés egyetlen esélye talán az (el)hallgatás(378) lehetne, a teljes (abszolút?) csend állapota(381), amelyben a külső és belső csend (összeér) egyetlen körívet alkotna. E mágikus körön belül esetleg nyugalomra lelhetnék. Az eddig leírtak (és ezáltal végiggondoltak) azonban áthághatatlan torlaszt emelnek elém, kizárnak ebből a burokból, és nem látok lehetőséget a bejutásra. Miként az agysérült képtelen elvégezni bizonyos műveleteket, nekem sem marad más, mint a tehetetlen düh vagy a belenyugvás. Írás közben elszenvedett sérüléseim ugyancsak irreparábilis károsodásokat okoztak. Az egyetlen megmaradó, hiteles kérdés: miért nem kapcsolom vagy kapcsoltatom le a lélegeztetőgépet. Racionálisan nehéz kitérni az öneuthanázia logikája elől.

LB > űrben vannak