I. ÁTJÁRÓ

1. Mindig is történeteket szerettem volna írni. Tágas, biblikus történeteket, kozmikus meséket. Ma sem az egyikre, sem a másikra nem vagyok képes. A történetek belülről sültek rám, ahogy az odaégett tej az edény falára.

2. Várnom kell, lesütött szemmel, mint a nagy dzsungelvadászok, míg elibém nem sietnek a szavak. Ha rossz helyen ütök tanyát, nincs kegyelem. Még egy észrevétlen csizmámba sikló kígyó megváltó mérgében sem reménykedhetem. Mert nem a pusztulás lenne a végzetem, hanem a hősi szerepben halálos komolysággal feszítő törpeség.

2. Minden szó ráadás, a csend gondosan ápolt tupéja. Fáradságos lélekgyakorlatok, aprólékosan kimódolt túlélési technikák, mindennapos gerillaharcok a semmi néma ragadozói ellen.

1. Bővülő anamnézis, lassuló eutanázia. A fáradtság menete, belterjes magánbeszélgetések, privát lánckörök, egy az egynek, magamtól magamnak. Folyamatos levélváltás két fiktív helyszínen lévő, fiktív partner között. Ez a mérték. Fojtogató, önemésztő, világnyi én. Merő gőg és nyomorúság.

3. Mindig is a rám erőszakolt éntől akartam megszabadulni. Az elveszett dimenziót kerestem, amelyben minden Egy, amelyben nem létezik elkülönülés, a széthullott világ figuráinak ide-oda tologatása.

3. A lényeg, ha megmutatkozik is némelykor általunk, nem értünk van.

3. Engem a tudatelőtti érdekel.

3. Bármivel behelyettesíthetőnek lenni egy jelképek nélküli konstellációban, mert minden önmaga és önmagáért való.

3. Megpróbálom eljátszani, hogy visszahelyezem magam az oszthatatlan mezőbe, amelyben a személyes és a kozmikus csend összeér. Aztán megpróbálok ott még egy kicsit élni.

4. Csak gyermekeim születése óta álmodom közvetlenül a halállal. Addig pusztán a halálról álmodtam, és ezek az álmok is rendszerint találkozások voltak halottakkal, elsősorban az apámmal. Már akkor is mindent a haláltudat szűrőjén át észleltem, de a klasszikus halálfélelmet, a kapaszkodó, görcsös rettegést nem ismertem. Öntelt gúnyolódás, lázongás, némelykor valami szép gesztus: így próbáltam együttélni a halállal. Ma elsősorban a fölkészületlenségtől félek. Amolyan háziasszonyos aggódással. Hogy amikor megérkezik a látogató, ne maradjanak elől a szennyes edények. Vagy micsoda szégyen egy száradó fehérnemű a fürdőszoba radiátoron.

5. Sokat fogok írni az álmokról, talán így befejezhetem az abbamaradt mondatokat.

5. Szeretem megadni magamat, mert ilyenkor úgy érzem, mintha tudnék.

5. Minden szót csak egyetlen egyszer lenne szabad kimondani, leírni az életben.

5. Minden szavunk ugyanarról szól. Minden szó az egyetlen megjelölésére, körülírására tett szekvenciális kísérlet; az egyetlen milliószoros artikulációs gyakorlata.

6. Éveken keresztül a zeneiskola ugyanabban a szobájában vettem hegedűórákat. Az emeleten csak énekszakosok gyakoroltak. Állandóan hallottam skálázásukat. Hosszan kitartott alaphang, majd egyre gyorsuló, fölfelé szökő hangsorív. Aztán parányi szünet, és újra előlről az egész, de most már fél, esetleg nagyedhanggal magasabbról, órák hosszat. Énekelni egyiküket sem hallottam.

8. Szüntelen hallom a motozásukat, ahogy osonnak, piszmognak, adják tovább a híreket. Hallom a tollhegyek sercegését a papíron, csámcsogásukat, telipofájú röhögésüket; látom körkörös, útszéli fényjelüket, ahogy mindahányszor megállásra kényszerítenek.

10. Előretekintve úgy képzeljük, a lehetőségek sora végtelen. De mindez csak visszatekintve válik bizonyossá.

11. Nincsenek emlékek. Agyam egynemű szövet. A szálak nem egymásra csúsznak, hanem egymásba. Ha az idő nyomát keresem, e szövetbe metszem bele. A szálak elválaszthatatlanok, kipreparálhatatlanok, minden operatív beavatkozás rombolás, sejtírtás, amputáció.

12. Az ég szakadatlan zúg, morajlik, mintha a távolban végtelen szerelvények haladnának. Hordják az éjszakát.

12. Hátamon tunyán és levethetetlen terpeszkedik a kajla, élősködő halál. Ha nyújtózom, velem nyújtózik ő is, mintha csak gúnyolna. Obszcén megjegyzéseket teszünk egymásra, szeretünk zsörtölődni, de jeleneteket már nem rendezünk.

12. A harcost, mint egy fölfújható gumibabát, szépen leeresztem, helytakarékosan összehajtogatom, még a hajtásokból is kipréselem a levegőt. Aztán gondosan elrakom a szekrénybe a többi kiszolgált, elhasználódott kellék mellé.

13. Forduló nélküli, szakadatlan süllyedés és emelkedés a zárt, egymással párhuzamos aknákban. Mindkettőben én utazom. Hosszú, vékony zsinoron le-föl pörgő faorsó. Isten szeret jojózni.

16. A közönség hálás, imádja a mutatványokat, rajongva tapsol, ha sikerül a produkció. Titkon azonban abban reménykedik, hogy a főhős mégiscsak lezuhan. Mert csakis a kudarc emberi, csakis ezzel képes azonosulni. A siker lelkesíti, de nem hatol belé. Mindig valami emberfelettit lát benne, egy másik dimenziót, és ehhez nincs köze. A sikerült ugrás után kezét kinyújtó, meghajló figura, ott, fönn a kupolában pusztán hérosz, parányi, csillámló pont, amelyet ha sokáig bámulnak, lassanként szétporlad a reflektorok fénycsóváinak porviharában. A manézsban szétmált test viszont az övék. Erről még hosszú ideig beszélnek, ezt képesek fölfogni. Az ott fönn csaló. Nem érte váltottak jegyet.

17. Fogalmazványok (a) fogalomnélküliségről.

17. Az első pillanattól minden kész bennünk. Ami ezután jön, a szerep kínosan aprólékos kidolgozása, átfordítása. Elhúzódó adaptáció.

17. Az ajtóban állok, szemben a kisággyal. Kifejezéstelen arccal, minden szándék nélkül bámulom a hanyatt fekvő, mozdulatlan gyereket. Egyszercsak tétován fölnyitja a szemét. Nincs ott, de valahonnét néz, belülről és befelé, és eközben mintha némán hahotázna, meg-megnyitva egy pillanatra üres száját. Aztán az újra átforduló szemgolyók, és a rájuk húzódó szemhéjak. Haldokló Apám arcában ugyanezt az arcot láttam.

17. A tudat a létezés minden pillanatában azonos fajsúlyú.

17. Árgus szemekkel figyelem a vizen lebegő dugót. Néha a bot hegyével a víz alá nyomom, és izgatottan kiáltozni kezdek: kapás, kapás. Majd egy teátrális mozdulattal bevágok. Szakavatott mozdulatokkal leakasztom a horogról a képzelt zsákmányt, és bedobom a lábam melletti üres vödörbe, a többi nem létező dög mellé. Csak a bűz valóságos. Lehet, hogy némelykor ezt értem félre.

19. Jó lenne elveszíteni a lapokat. Gondosan elrakni a paklit, amúgy háziasszonyosan, aztán megfeledkezni róla, nyomtalanul és véglegesem. A félelemről, a szorongásról, hogy vajon nem vétem-e el a sorrendet. Megfeledkezni a rítusok jelentéséről, hiszen abban a pillanatban, hogy jelentést tulajdonítok nekik, meghamisítom őket. [ => pasziánsz; képeslap; szórulett]

22. Minden emlékezés alibit keres. Ezért térek vissza régi, idegenné vált, eltávolodott színhelyekre. Jóvá akarok tenni valamit, keresem a kapcsolatot, a csatlakozást. De mint két egymás fölé befúrt alagútcső, sohasem találkozhatunk.

22. Mindannyian agyamban munkálkodtok. Miként irányíthatnám én az agyamat? Csupán egy vagyok benne magam is, és nem ismerem részesedésemet.

22. Isten hiú, képtelen lenne elviselni, hogy ne beszéljen önmagáról. Lehetetlen, hogy nem kotyogott el valamit.

25. A napok: folyamatos halál, fokozatos leválás. Tárgyakról, élőlényekről, személyekről. Micsoda tarolás csupán egyetlen nap, egyetlen óra - micsoda irtás! Pontosan kimért mikróadagokban költözik belém a halál, az elhalt, szerves vagy szervetlen részecskék helyébe. Ahogy a fecskendő szívja föl a folyadékot és préseli ki magából átellenben a levegőt. Lassú, fulladásos halál, a tapintatos agónia csak az utolsó pillanatban torzítja el az arcot. Pusztán a megátalkodottak rémisztgetik környezetüket és legfőképpen önmagukat egész életükben. Örök ünneprontók, ideggyenge, túlérzékeny aggályoskodók. A halál erezete úgy fut széjjel koponyájukon, mintha egy sűrű szövetű hálót terítettek volna arcukra. Az elrettentés szemléltető keresztmetszetei.

25. A kapcsolatfogyás törvény, a tan az elkülönülés. Csakis ez adhatja vissza a zsarnoki szerepek után az önbcsülést. Fontoskodnunk persze még lehet. Senki sem kívánja leparancsolni a pökhendi napnyugati doktor íróasztaláról az egykor teátrálisan odahelyezett, megsárgult koponyát. Jó lesz papírnehezéknek.

25. Lehet, hogy egykor tudtam a filozófiát, a tudományok azonban mindent visszavettek.

26. A halál az egyetlen téma. Az Isten háta mögötti bisztrókban éppen úgy, mint az enciklopédikus szóömlésekben.

26. Egyre inkább úgy tekintek az apámmal való találkozásokra, mint egy tudományos-fantasztikus film kulcsjeleneteire. Ez a fantasztikus film azonban nem az előre-, hanem a visszatekintő szellem terméke, és ez a logikai fonákság borzongással tölt el. Mert nem tudom pontosan, hol a helyem.

26. Végighúzni a vonalat, anélkül, hogy fölemelném a ceruzát. Törés nélkül. És szűntelen megbocsátani. Nem ez az örökös úrhatnámkodása az észnek.

28. Végtelen körözés, amelyből le-lecsapok néha. Nem vadászat ez, pusztán megrendülés, aláhanyatlás, zuhanás, amikor már képtelen vagyok tartani magamat. Aztán a megalázó tápászkodás a sárból, a mocsokból, a roham, majd a kétségbeesett elrugaszkodás, és az idült vakremény: lesz még kegyes áramlat, emelő és megtartó.

31. Az Új-Guinea keleti felföldjén élő Fore törzs tagjai megeszik halott hozzátartozóikat. Húsukba temetik halottaikat. Éppen így én is képtelen vagyok megszabadulni tőlük, itt keringenek testemben mindannyian. Halálukban mindannyian a földieim.

32. Szeretnék érteni, hiszen mi más indokolhatná életem?

32. Amikor fölnyitottam a díszes könyv súlyos fedelét, észrevétlen magam mögé osontam, és én is belepillantottam az albumba. De nem láttam mást, csupán üres (?) kartonlapokat, amelyeknek világítóan fehér, fényes magja, a szélek felé körkörösen haladva, fokozatosan elszürkül, elfeketedik, mintha a film minden egyes kockája erős fényt kapott volna az exponálás előtt.

32. Nem a hiány, a távollét tablója az album. Talán ezért keresem oly rögeszmésen a helyszíneket, próbálok ráismerni soha nem látott, idegen arcokra.

33. A hős lassan megfordul, és visszanéz. A félelem innét kezdi írni önmagát.

34. Egyszer megfenyegettem a nagyanyámat, hogy öngyilkos leszek. Az ágyon ugráltam, nagyanyám a ruhásszekrényben rendezgette a tiszta ruhát. Egy pillanatra megállt két mozdulat közben, felém fordult, és azt mondta: Majd adok én neked! Aztán visszafordult a szekrényhez, és folytatta a dolgát.

34. Szeretnék visszaemlékezni arra a korra, amelyben még képes voltam közvetlenül megnyilvánulni. Innét azonban nincsenek fölhívható emlékeim, mert a tudatos emlékezés csakis fogalmak köré épülhet. Vajon miért gondolom akkor, hogy egykor tudtam bármit is abból, amit ma tudásnak képzelek.

34. Mintha létezne múlt. Csakis felejtés van. Minden egyéb egyidejűleg jelenlévő, az agy elefántiázisa. Különös gulagyakorlat, sajátos tájban. Végül is logikus, hogy az ajtó csakis mögöttünk nyílhat meg.

35. Létezésem színtere egy zárt, többfedeles doboz, és ennek eltérő nagyságú rekeszeit csapóajtók választják el egymástól. A rekeszek egyszer vertikálisan, másszor horizontálisan nyílnak egymásba, így a dobozon belüli közlekedést hol a szándék, hol pedig a nehézkedési erő határozza meg. Rendkívüli pillanatokban a doboz egyetlen, egységes tér is lehet, válaszfalak és csapóajtók nélkül. Valószínűleg ezekben a mérhetetlen időegységekben történnek meg a misztériumok, a jelenlét és a távollét, az eszmélet és az eszméletlenség, az ébrenlét és az álom mezsgyéjén, avagy e ködös határvonal mindkét oldalán, egyidejűleg.

36. Nincs burok, ami körülvesz. Magam vagyok a burok.

37. A Mester olykor-olykor maga elé vette a maszatos fatáblát és a rövid krétát, és megpróbálta átmásolni a képet a táblácskára. Aztán mindahányszor visszahelyezte fekhelye mellé szerszámait, és révült tovább. Hamarosan ezernyi jel, vonal, mindenféle krikszkraksz rétegződött már egymásra. Néha, csak úgy kézfejjel vagy az inge mandzsettájával beletörölt a képbe. A kréta pedig, csak úgy mesébe illően, mindig újra nőtt a kezében.

37. A képek úgy lifteznek bennem, szabályos ütemben, mint a kotróhajók vertikális üzemű, kanalas futószalagjai. És a nyikorgó óriáskerék minden kanalában én magam csücsülök. A szüntelen körforgás és nyomásváltozás természetesen alaposan megterhelheti a szervezetet. Nem véletlen olvasható a pénztárablak fölé akasztott táblácskán: Nem nyámnyila legényeknek való. Aztán lecsöngetik a menetet, szépen, egyenként beállítanak minden kosarat a rámpával egyvonalba, és kisegítik vagy kiemelik a kedves vendégeket, szükség szerint. Az újak komoly vagy csupán komolykodó szorongással, esetleg vihorászva elfoglalják a helyüket, izgatott várakozással összenéznek, aztán máris megrándul a kocsi, újra villódznak, cikáznak fények, csikorognak a fogaskerekek és harsog a zene. És amikor lenézek, látom, ahogyan a Mester a vándorbúcsúsok lakókocsija mögött a földre rókázik.

42. A fejemen folyamatosan üzemelő kép- és hangbúra.

48. Horrorisztikus táj. A sötétkamrákban kifeszített, hajszálvékony acéldrótokon száradó emulzióhártyák lógnak. Akkorák, mint a Mester fapriccse mellé esténként odakészített vázlatfüzet lapjai. Úgy tizenkétszer tizenegy incsesek. Mennyi is egy hüvelyk? Kiáltottam oda neki egyszer, mert mindenképpen hüvelykben akartam megadni a méretet. De ő csak mosolygott, és kissé lekezelően fogadta közeledési kísérletemet. Először azt hittem, bizonyítanom kell, erőt kell mutatnom, gyilkos és öngyilkos eltökéltséget, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg félreértelmeztem egyszerű gesztusait, és amit fölényeskedésnek hittem, nem volt más, mint értékítéletmentes, szánakozó együttérzés. Ez a szánalom mindkettőnk sorsa feletti megrendülést fejezett ki, és így nem volt megalázó. Ezért hálás voltam neki.

51. Az út előtt teleírtam egy hatalmas papírlapot, rendkívül fontos, az indulásig föltétlenül elintézendő tennivalókkal. Aztán ágyba bújtam K.-val, és az indulás napjáig föl sem keltem. A pályaudvar felé menet, a robogó taxiból kihajítottam az összegyűrt, öklömnyi papírlapot. Arra gondoltam, ime egy újabb tanúlság. Pedig csak egy alapos félreértés történt. A papírlapon rögzített paradigma rendszer ugyanis nélkülem is végigragozódott.

53. Egy lakótelepi lakás befülledt odújában ültünk. Nehezen lélegezve beszélgettünk, nyeltük a borecetet, mustárospohárból, és hálásan biccentgettünk a sóspogácsával, nyugtatókkal, isten tudja miféle szerekkel térülő-forduló tanyasi tanítónőnek, akiről sehogyan sem tudtam elképzelni, miként lehet szívet, testet gerjesztő és csillapító vallomások dativusa. A költő atlétában és gatyában ágált egyik tudóssá lett, egykoron verselő közös ismerősünkről. Egy sorára még mindig emlékszem, mondta, és szavalta: A cserépben rengett a föld.

54. Kövek. Egyforma nagyok és egyforma súlyosak. Kiemelem őket a dobozból, és még mielőtt sorban egymás mellé raknám őket a polcra, egy kicsit gyönyörködöm bennük a változó erősségű fényben. Nem a gyűjtőszenvedély, a túlélési vágy munkálkodik bennem. Mert mindegyik darab tanúságtétel. Visszavonhatatlan és kétségbevonhatatlan. A puszta lét mint egyetlen bizonyosság.

55. A főhős királynak képzeli magát, a mindenség akrobatájának, pedig még bakról sem éri föl a lengő trapézt. Titokban nem egyszer megpróbálja. Néha lefizeti a dobost meg a világosítókat, és a pergődob zajában, a fénycsóva finom porában szökdécsel, míg zsibbadtra nem botozza talpát a kemény talaj. A sötét tribünök felől morajlás, üdvrivalgás, szitkozódás hallatszik, de az is lehet, hogy teljesen néptelenek a lelátók, és az erős ellenfénytől elvakult, önjelölt aktor pusztán hallucinál. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen alábbhagy az előbbi fölbuzdulás, és főhősünk újra ott söpröget a manézsban vagy rakosgatja ide-oda a kellékeket. Olykor-olykor föllázad, odavágja szerszámait és dúlva-fúlva nekiront valamelyik vélt kijáratnak. A sátorlapok azonban mindenhol és szorosan illeszkednek. Vagy már eleve nem vágtak beléjük nyílásokat, vagy pedig visszavarrták őket. Mindenesetre sem fondorlattal, sem erőszakkal, sem pedig könyörgéssel nem lehet keresztül jutni rajtuk. Hiába rimánkodik az erőművésznek is beillő domptőrnek, vagy próbálja elcsábítani a szépséges kígyónőt, nincs kiút. Marad a söprögetés, a díszlettologatás és a némelykori ugrabugrálás. Meglehet, hogy tulajdonképpen nem is a mutatvány kedvéért törekszik olyannyira a trapézra, hanem mert abban reménykedik, hogy a kupolán át talán mégiscsak kijuthat.

56. Nincs irány, pusztán törekvés.

56. Zsibbadtan lógok a feneketlen mélység fölött. A remélt Nagy Ugrás helyett csupán ismétlődő rutingyakorlatok. A halál nem kaszával jön értünk, hanem hegyesvégű csőszbottal. Aratás helyett lom(b)talanítás, begyűjtés.

56. Csakis egyetlen lehetőség van, az abszolut szabadság legfelső foka, a mindent magába olvasztó avagy mindent kioltó zérus, az éteri lebegés.

58. Veremhideg, kataton éjszakák, helyszín nélküli, lefüggönyözött lakásban. Úgy feküdtem a szoba közepén vattabéléses, méregzöld síruhában, mint egy keményre dagadt, divatszín vízihulla. A kobold nesztelen járt. Tapintatosan nem gyújtott villanyt, szépen kirakta szerszámait egy széthajtogatott terítőre, mintha csak piknikelni készülne. A krómozott acél meg-megvillant a ritka szövetű, barna sötétítőfüggöny résein át beeső utcafényben. A gnóm egy ideig fürkészte arcomat, valószínűleg fölmérte a helyzetet, majd fölvett a szalvétáról egy arasznyi, vékony, nem éppen bizalomgerjesztző csipeszt, és egy parányi tokfélét, sötét, hosszúkás kapszulát helyezett mélyen a torkomba. Aztán fölgyújtottam a villanyt, kereszthuzatot csináltam, átöltöztem, és fölmentem a fönti lakásba.

59. Kezdettem szerettem a helyszíneket. Megannyi kiagyalt anzix, amelyekkel rejtélyes okokból gyengéden bánt a lélek. Minden kirándulás előtt kicsit izgatott voltam, lámpalázas, mint gyerekkoromban a nyilvános vizsgakoncertek előtt. Mert nagyon szerettem volna szépen játszani, de leginkább túllenni már az egészen.

60. A bejutás nem érdekel, csak a (meg)kísértés, a szakadatlan, iránymentes készenlét, ez az öncélú, mágikus eschatológia. Szavaink varázsosan szívárványos, játszi könnyedségű, homályos tükrök, lebbennek, szálldosnak, aztán aláhullanak, és önnön súlyuktól pattannak szét parányi, gyorsan illanó, nedves foltokat hagyva a szőnyegen. Mi azonban mint a nagy corpus delictit táncoljuk körül őket. Agyafúrt méréseket végzünk mindenféle komplikált műszerekkel, majd roppant komoly, figyelmes arccal katalogizáljuk a vizsgálat eredményeit, és büszkén széthordjuk őket a tűz-, víz- és sugárbiztos bunkerekbe. Kétségtelenül életbevágóan fontos ez a lázas sürgés-forgás, hiszen kitágítja az időt, kevésbé fontoskodva fogalmazva: nem szolgáltat ki minket az ön-tömegmészárlás talán indokolt, de azért mégiscsak olcsó gesztusának.

60. Képzeljük el a konferanszié által harsányan beigért Nagy Dobás főhősét, amint ott pörög a dobókörben, kezében a diszkosszal. Minden optimális, a fényviszonyok, a légáramlat, a pörgés pályája, a gyorsulás, a talajfogás csak éppen a forgás nem akar abbamaradni. A nézők már fölugrálnak a lelátókon, bíztatják a hős atlétát, aki mint egy vaskos fúrórudazat süllyedni kezd a talajban, és hamarosan már csak a föltört föld jelzi a Nagy Kísérlet nyomát. Aztán a közönség betódul a pályára, és ők is megvívják a maguk csatáját. Hol az egyik csapat foglalja el a dobóketrecet, és dühödten tapossa, döngöli a föltört földet, hol pedig a másik ront be a küzdőtérre, és kézzel-lábbal kaparja a megkeményedett talajt.

52. Azt hiszed, mert tombol a csürhe a zsúfolt stadionokban, tényleg áll a harc?

60. A lemondás, a veszteség birtoklást feltételez, előzetes állapotot. Az állapot azonban egy és változatlan. Csak mi vizsgálgatjuk különböző fóliákon át.

62. Minden merülés káprázat, menekülés, hiú, oktalan remény - egyszer talán mégiscsak összeér az Isten és az Ember kíváncsísága, és megpillanthatom a szent gömböt, amit lenyelt az öntudat.

63.A bestia sima mosolyú, finom modorú, világos tekintetű lény. Nem csattogtatja fogait, nem habzik a szája, akár egy vasárnapi családi ebéden nagytotálban lekapott jelenet vendége is lehetne. Bármelyik. Nem kiválasztható, nem lehet rámutatni, hogy igen, ő az, mert nincs ő. A paradigmatikus személyek megszűntek, mert csak egy van.

64. Nincs megalázóbb szerep, mint amikor a nagyhangú konferanszié után széles gesztusokkal bevonul a fölmaskarázott Mágus, a Nagy Varázsló, nagyszerű, teátrális koreográfiával bejárja az egész színpadot, majd fontoskodó, sokat sejtető mozdulatokkal kirakja szerszámait, kellékeit a széles és hosszú asztalra, bevárja a dobpörgést, aztán csak áll, áll, mint egy elöregedett, memóriakiesésben szenvedő primadonna, és fogalma sincs, mit kell tennie. A közönség először azt hiszi, ez is a mutatvány része, sőt kezdetben még a dobos is. Hamarosan azonban kínosan fészkelődni kezdenek a székeken, majd fölcsattannak az első füttyszavak. Tulajdonképpen csak most döbben rá a Mutatványos arra, hogy már minden elveszett, oda az előadás, még ha esetleg visszazökkenne is valahogy a szerepébe. Rémülten összekapja a holmiját, és mint egy meztelenségére, kiszolgáltatottságára hirtelen rádöbbenő sztriptíztáncosnő, lemenekül a színpadról. Talán lesz még előadás, de ez már végképp elmarad, és ezek után már egyik sem lehet az, mert mindegyikben ott él majd a félelem, a fölsüléstól való rettegés. És a zsöllyék között mindig ugyanazok az arcok tűnnek majd föl, a kudarc tanúi. De nincs kegyelem, estétéről estére újra elmondják a konferansziét, és a Mutatványosnak újra meg újra ki kell lépnie a színpadra. Meglehet, hogy sikerülnek újra a mutatványok, egészen jól bejön egyik-másik trükk, de többé már képtelen örülni a sikernek. Mert tudja, nem azért csaló, ahogy csinálja, hanem azért, mert csinálja.

65. Nem az a szofisztika, ahogyan beszélek, hanem ahogyan nem hallgatok.

65. Nincs téves út, alkalmatlan időpont, mert a teremtésnek minden pillanat egyként kedvez.

66. Esténként akkurátusan betapasztom a fülemet, egyenként kirakom magam elé a percegő skatulyákat, és szép sorjában a mutatóujjamra engedem belőlük a bogarakat. Egy ideig kedvtelve nézegetem, miként masíroznak föl-alá a kezemen, majd egyenként bekapom őket. Tudjátok, miként szólnak a koponya akusztikus barlangjában az elropogtatott kitinpáncélok?

67. A lappangó szavakat szeretném, amik nem égetik át sisteregve a beleket, nem fröccsentenek vért szájon, orron, fülön át, nem markolják szét a szívet, mint komisz utcagyerekek a standokról elcsent paradicsomot. Csak úgy foszlik ujjaik között a hús, omlik a bél, és a kis szörnyetegek gonoszul vigyorogva, csámcsogva nyaldossák a könyökükön lecsorgó, vörös nedvet. A rejtőzködő szavakat szeretném, hogy ne kelljen éjszakánként öklendezve befeküdnöm az asztal alá, ne forgasson lepedőben az öngerjesztő, mesterséges téboly.

67. Azt reméltem, lehet a szónak természete. A mozdulatlan nyelv alatt tartva, míg szét nem omlik, és át nem járja a testet és a földet.

70. Ha óvatosan leemelnétek éjszaka a szemhéjamat, láthatnátok, kiknek vagyok valójában a rokona. Ilyenkor nem én álmodom, a lét álmodja önmagát vakon és önnön teljességében, ahonnét nem hozhatok magammal semmit. Ez az út nyomtalan, mégis bizonyos vagyok benne, hogy nap mint nap elérem, mert vannak elszámolhatatlan pillanataim. Csupán öntudatlan múlásuk jelzik létüket. Ha ilyenkor víz alá merülnék, újra működne a reflex. Nem hinnétek stopperórátok mutatóinak, vagy azt gondolnátok, valami csodatevő járatja veletek bolondját. De én ártatlan vagyok. Pusztán a mélység mámora. Nem kell hozzá más, csak biztos kötés és egy kis elhatározás. Az első határok elhagyásának kínja sokakat megrettent. Ilyenkor pánikszerűen rángatni kezdik a zsinort, hogy húzzák őket vissza, elég volt, nem bírják tovább, pedig éppen csak most kezdődhetne az utazás. Mások megrészegülnek a zsilipelésnél, letépik arcukról a légzőkészüléket, teli szájjal röhögni kezdenek, míg végleg el nem némítja őket a víztömeg. Ezernyi módja van az elkallódásnak. De amikor megragadja mellkasomat a mélység, és lassan préselni kezdi testemet, már sejtem, hamarosan itt az ünnep. Eltátott számon át gyönyörűen úsznak ki a belsőségek. Előbb a tüdő, aztán a szív, majd a máj, az epe és a lép, sorjában mindahány, és a körém gyűlt, hatalmas testű, néma halak álmélkodva bámulják a számból kiáramló, lebegő vonulást. Megannyi behemót, boldogan mosolygó, szent mamlasz. Ők azonban sohasem merülnek föl.

70. A két végpont egymás felé fordított macskaszem. Az átellenben lévő meredten nézi a másikat. Az viszont vak. Üres a szeme.

72. Egyszemélyes búvárharang gyomrában állok. A kerek ablak előtt lebbenő moszatok, rákok, tengeri csillagok, tuskótestű óriáshalak a felszínre erősítve függenek, mint finom szálú marionettek egy víz alatti raktárban. Hatalmas, melankólikus akvárium. Hosszú ideig azt hittem, fönn továbbra is rendíthetetlenül ott horgonyoz az anyahajó, őrízve (tartva) a harangot, a kötelet. A hajó azonban már rég eltűnt. Elunta a várakozást, elfogyott az élelem vagy az üzemanyag, esetleg cápák támadták meg, és az ádáz küzdelemben elszakadt a kötél. De az is meglehet, hogy zendülés tört ki a fedélzeten, a tétlenségre kárhoztatott legénység sorra leöldöste elöljáróit és mindazokat, akik nem álltak át az oldalukra, és már rég elvitorláztak valami délszaki, húsos virágú sziget felé. Néha megrángattam a köteleket, de természetesen nem válaszolt senki. Végül is így van rendjén, gondoltam. Nyilván még nem járt le az időm. Aztán lassanként magam is megfeledkeztem a kapcsolatról. Rendíthetetlen nyugalommal posztoltam az egyszemélyes, néma tartályban, mint az örökkévalóság Némo kapitánya. Csupán egyszer ragadott el a kétségbeesett félelem, amikor egy óriáspolip világítóan fehér hasával rátapadt az ablakra, és hosszú ideig teljesen eltakarta a kilátást. Eszeveszetten rohangáltam a kabinban, ütöttem, vertem a falakat, bekapcsoltam a külső reflektorokat, hajtócsavarokat, szirénákat, hátha sikerül elriasztanom a szörnyeteget. És amikor már szinte föladtam a harcot, a rettenetes hüllő hirtelen levált az üvegről és méltósággal tovalengett. Azóta is próbálom magam szoktatni a gondolathoz: a polip bármikor és véglegesen visszatérhet.