II. ÁTJÁRÓ

2. Nincsenek emlékek. Az álomlét az ébredéssel libikókázik, amikor az egyik alámerül, a másik fölbukkan, és az egymással átellenben ülők sohasem pillanthatják meg egymást.

2. Hordják az éjszakát. Néma, barna hasábok vonulása.

2. A reggeleket megragadni, az ébredés utáni órákat. Az indulást, amikor még nem köpték be a napot a külső világ szakadatlan kiomló hírei, alantasságai, zsarnokságai, amikor még tart a lebegés, a lebegés emléke, amikor még állnak az álmok tükrös csarnokai. Mert estére bebüdösödik a lélek a várakozástól, az önsajnálattól, a komplikált rákészüléstől, és már képtelen vagyok mozdulni az egész napos ébrenlét málhájától, az idegeket, zsigereket kipányvázó koloncoktól.

3. Hogy létezik a történet, onnét tudom, hogy elbeszéléseimben fölbukkan a vágy a történet megtalálására és fölfejtésére.

3. Szeretném tudni, ki suhan el melletem újra meg újra, és szeretném tudni, ki mellett siet el valójában.

3. Mi az üzenet?

3. A grafomán mindent leírni kényszerül, nincs más választása. A megszünés, a megsemmisülés folyamatát is, amíg végig nem fut az idegpályákon a visszavonhatatlan parancs a tollat tartó ujjakig. Így a hosszan elhúzott, zuhanó vonal is a történet része, a leszállás előtti pillanat kalligrafikus agóniája.

4. Arányos, sima mondatokat szeretnék írni, átadni magam a mondatépítés liturgiájának, visszakérni a türelmet, elfogadni és tudni élni vele. Másolni az élet kegyes pillanatait, hátha ezáltal nekem is részem lehet bennük.

4. A félelem akkor válik elviselhetővé, amikor önmagát kezdi fogalmazni. De akkor kezdődik, amikor megjelenik a megfogalmazás esélye.

4. Nincs kedvem a számháborúsdihoz. Inkább heverészni szeretnék szűrtfényű, lankás domboldalon, és békésen szemlélni a tájat, oktalan erők nélkül.

6. Ki kell röppentenem torkomból az azúrlepkéket, mielőtt végleg összeragadnak szárnyaik, mielőtt lehúzza őket a torkom kútjában meggyűlt fekete víz.

7. Parányi, rétegelt tömbök. A rétegek mint egymás fölé tolt tepsik ki-be húzhatók. Mikroszkópikus lemezkék, szorosan egymás fölött, szinte összeérnek. Ha átnézek rajtuk, csupán tömör feketeség, de mindegyik lemez egy képet, egy lenyomatot őríz, amelynek bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott pontja azonos az egésszel.

8. Valószerűtlen képomlás, képszakadás. Ahogy a magas löszfal válik el a parttól, előbb csak megcsúszik, aztán zuhan, hömpölyög, mindent maga alá temetve, lazán véglegesen.

8. Visszahúzódni csakis a csendbe lehet, és ennek hitelét a véglegesség adja meg.

8. A melankólia könyörtelenül és kegyetlenül leemeli a gézpárnácskákat a fertőzött felületekről, majd szépen kinyomkodja a kifényesedett, vörösre érett duzzanatokat, és kis műanyagkanálkával megtisztítja a sebeket, mielőtt újra befedné. A félelem azonban nem enyhül, hogy az előbbi kéz újra, bármikor megnyithatja az árkokat.

8. A történetek kutak száját kipeckelő, vetített képek, pontosan a káva magasságában. A pusztaságban úgy sorakoznak a kutak, mint a földalatti rakétakilövő silók nyílásai. A fénynyaláb magasból, nyílegyenesen zuhan beléjük, vagy éppen a mélységből tör fel. Úgy emlékszem, létezik olyan képháló, amelyik megtart. Odalépek minedegyik kúthoz, előrehajolok, megmerítem a kezem, koponyám a fényben, keresem a tartást, aztán fejest ugrom az egyikbe. Véget érni nem akaró zuhanás, majd ájulat, végül a nem mindig boldog véget ígérő fölmerülés, és hamarosan kezdődhet minden elölről.

8. Vékony gumiszálon le-föl liftező figura, kitömve a félelem kócával. Vajon mikor fárad el az anyag? Mikor veszíti el rugalmasságát, és nem húzza már többé vissza a rácsimpaszkodó súlyt. Vagy mikor ún rá a (meg)tartó kéz e monotón jojózásra? És vajon visszamászhatsz-e a mozdulatlan szálon, ha tart még ugyan, de többé nem segít?

12. Egyszer azt álmodtam, hogy a fájdalomig visszatartottam a levegőt, majd hatalmasra fölfújtam az arcomat, és emberfeletti erőfeszítéssel megpróbáltam kipréselni magamból a szennyet. És ekkor arcom minden pólusán át, mint parányi, hajszálvékonyan előkunkorodó, fehér giliszták, miteszerek másztak elő bőrömből, mintha csak a krumlitörő öblös kosarának apró nyílásain nyomultak volna kifelé. Mindvégig csak undort és iszonyatot éreztem, a legcsekélyebb megkönyebbülés nélkül. Ugyanakkor valami meghatározatlan eredetű kéjérzés is átjárt, a test ezerszeres megnyílásának öröme. Az undor és a kéj komplementáris élménye a későbbiekben gyakran alapvetően meghatározta érzéseimet.

13. Néha megemelem a tollszárat, a fény felé fordítom - vajon mit őríz a tollhegyben megülő, fekete iszap?

13. Azt hiszem, nincs már bennem személyes közlés. Túl fontossá csaltam a nyelvet, mert minden pillanatban az életem múlik rajta.

14. Az elmondás, a legalább valahogy elmondás kényszere.

14. Nekem mindegy, hogy nincsenek-e válaszok vagy én vagyok süket.

15. Félelmeim megnevezése esélyt ad, hiszen ha van mitől félnem, van mit kioltanom is. A félelem maga, a teremtmény félelme azonban oszthatatlan, miként a lét. Félelmeim egyazon jelenség színeváltozásai, egyazon forrás szerteágazása. Minden cselekedetemmel e forrásvidéktől szököm, miközben képtelenség az elmozdulás, hiszen létem e forrás feszített tükre.

28. Amikor az aranykorról beszélünk, génjeink az állatra emlékeznek. A filogenetikus salto mortale előtti ragadozó édenkertre, a test öntudatlan, jóllakott nyugalmi állapotára.

31. Egyszer ráonanizáltam a konyhaasztalra. A sok, erős ondó úgy terült szét a fekete skájterítőn, mint serpenyőben a tojásfehérje. Úgy véltem, fölfedeztem benne a gyereket, a kiscsirkét, a csimaszt. Az embrióból egy hajszálvékony, piros szálacska kacskaringózott elő, mint egy kurta vérér a szemben. Akkor már sejtettem, nem sok esélyem lehet. Kannibálok.

32. Hiábavaló ez az örökös, lázas és igazán alapos készülődés. Szűntelen nehéz menetfelszerelésben kuporogni az ágy szélén, idegesen sétálni le-föl az előszobában, toporogni az ajtó mögött, hogy aztán amint kilépek a kapun, símán lepuffantsanak. Még vér sem jön a sebből, legalább csekélyke, teátrális szivárgás, csak a dicstelen térdre hullás, rövidke rácsodálkozás az ilyen hirtelen közel került szennyes aszfaltra, majd lassú, merev felsőtesttel végzett előredőlés. Az arc különös módon pontosan illeszkedik az aszfaltba, mnt egy maszk, az előre készített negatív lenyomatban. Mondhatom, nem valami dicső vég. Az a lomha előredőlés még zuhanásnak sem mondható. És kezdetét veszi az örök, méla szemezés.

40. A szavak, mint víz alá merült betontuskók ülnek az iszapban. A nagy, mágikus földkéreg mozgások idején apró szigetekként bukkannak föl a felszínre. Mintha csak alulról tartanák őket, úgy sorakoznak különböző alakzatokban. De nem tartja őket semmi.

43. Nézem az eget. Kozmológiám úgy úszik a pocsolyák felszínén, mint a tenyérről lerázott takony.

43. Akkurátusan építgetem az áldozati máglyát, akár ha óriási fészket raknék, hogy aztán néhány ünnepélyes gesztus kíséretében fölüljek a tetejébe, és az égő áldozat lángján (vagy füstjén?) átlopjam magam az idegen égbe. [ => Shelley/Byron]

45. A képek hajszálpontosan fedik egymást. Az első fólia csak némelyütt takarja el fényt, a második és a harmadik szinte kiegészít, továbbhúz, folytat egy-egy vonalat, árnyékot, növeli a mélységet, megerősít néhány halványabb konturt, sűrít. A legfelső fólián keresztül látszódó kép csak ezután kezd el sötétedni, és hamarosan már csak egy áthatolhatatlan tömörségű, fekete tömb látszik. Az álom e tömbbe hatol be, és világítja meg különböző vastagságban a rétegek részleteit.

46. A part vonalával merőlegesen haladtam, egyszerűen ez az irány volt a legtermészetesebb, leginkább magától értetődő. Még a reccsenést sem hallottam. Csupán annyit érzékeltem, hogy hirtelen megváltozott a súlypontom, és mintha a lábamnál fogva sebesen behúztak volna egy teljesen elsötétülő járatba. Láttam a szemem felett megszaladó jeget, éreztem a hideg nedvességet, ruháim dagadó súlyát, de sem félelmet, sem fájdalmat nem érzékeltem. Még néhány másodpercig halványan és teljesen egykedvűen észleltem a körülöttem lévő világot, majd hirtelen minden megszűnt, de teljesen bizonyos, hogy ezt a valószínűleg hosszan tartó állapotot is végigálmodtam.

51. Meg kell állítanom az időt. Világos, tágas, mozdulatlan mondatok. A történés nélküli létezés hosszan kitartott, nyugodt képei. Egymás mellé helyezett, csendes anzikszok. Ragyogóan színezett belga metszet, kapható Charleroi-ban 35 centime-ért. Folyamatos, változatlan jelenlét. A mező minden pontja azonos, felcserélhető egymással, és azonos az egésszel. Az öbölbe lassan fölhúzódó víz kúszása, ahogy átúszik talpunk alatt, lábfejünkön, kontinensnyi szélességben.

51. Nincs várakozás, hiszen jelen van. Nincs érkezés, tartózkodás, majd elválás, mert mindenben és folyamatosan állandóság van. Ami elválhat, ostobaság.

51. Szentenciák, csatos könyvekben préselődő, száradó-porladó ömlengések, nagyáriák, fölvetett áll, megemelt mutatóujj, elboruló tekintetek, a homlok boltozatán átviharzó árnyékok, az öngerjesztés partiturái. És mindehhez mennyi pöhendi póz.

51. Félvak, dublini szerzetes. Kissé féloldalra fordulva ül a mély fotelban, keresztbe vetett lábbal, combjára fektetett kéziratlapokkal. Kézfeje artisztikusan nyugszik a papírlapokon. Ujjain a pecsétgyűrűk pöffeszkedő levélnehezékek. [ => Joyce]

51. Két évtized kellett ahhoz, hogy a Nemzeti Könyvtár lépcsőjétől eljussak Charleroi-ba. Két évtized, és én rögtön 365-ször akarom megismételni a Nagy Mutatványt.

51. Ott egyetlen lendülettel tollba tudnám mondani azt a 365 mondatot, de akkorra már túlleszek rajtuk, akár így, akár úgy, és minden egyidejűleg ott lesz a jelenben, folyamatosan és változatlanul, és minden igaz lesz, mert senki sem hoz hírt felőlem. Talán keresni fognak körözőleveleken, jámbor nyomtatványokon, mert a hivatali ügymenet így kívánja. Fényképem alatt rövid, tárgyszerű leírás, mintha egy ásvány vagy valami különleges növény lennék. De ahová értelme lenne eljuttatni ezeket a körözőleveleket, ott nem ismerik az írást.

51. Valószínűleg megtaláltam az időleges nyugalmat, míg újra el nem ragad a ösztönös, de most már valamelyest begyakorolt idegbaj. És végre ráleltem a könyvre, amelyre írás közben rátámaszthatom a tollszárat tartó kézfejemet. 343 számozott oldal, és méretei szinte pontosan megegyeznek az írófüzeteméivel. Ma nem féltem.

52. A visszahúzódás a legeslegelső sorral kezdődött meg. Ahogy a víz vonul le kontinensnyi szélességben, mintha csak egy roppant játéktérről húznánk le a talajt védő, ködösen áttetsző, vastag fóliát. A nagy mérkőzésre azonban nem kerül sor, hiába rázzák izmos kis seggüket a palánkok mentén táncoló, egyenruhás animátorok. A fövény lassan kiszikkad, repedezni kezd, az áradásra már csak néhány apró víziherkentyű csontos hullája emlékeztet. Aztán már az sem. A strandokról becsődülő népek hamarosan minden nyomot betaposnak a fodrozódó talajba.

52. A vezetőállás helyén magas katafalk hajózik be. Minden vasból van. A hajófenék alatti tőke szinte fölszántja az üres medret.

53. Fáradt vagyok és figyelmetlen, de ezeknek az éjszakáknak is ugyanannyival tartozóm. Most már nem félek, akár egymás mellé tenni is a mondatokat. A szöveg bármikor és bármelyik pontján folytatható, mert egy útja van, hiszen én írom, és mindig én.

53. Kétszáz szóval tanakodni röggel, fűszállal, útszéli bogárral, csőszködni világra, verekedni cigányokkal, kitanulhattam volna, nem fűlt a fogam hozzá. Inkább a halottak útján, beteges, látomásos rohamokkal, egyre kelletlenebbül, nem egyszer, mint aki bevágott leckét mond fel, kívülről kapott, megbabonázott mesterséget. Végig kell csinálnom, az okot azonban nem ismerem. Számolom a perceket, órákat, följegyzem a hónapok nevét, évek sorszámát, de leginkább a sorokat számlálom, mikor telik ki a nap, mikor lesz végre egyre kevesebb. Aztán újra kezdődhet a félelem, a következő futamtól, a következő félelmes árnyéktól, és ezeket úgy borogatom egymásra, mint lombfűrésszel kivágott, egybevágó, lapos figurákat. Emelkedő sötétség. [ => túllenni rajta]

57. Spiritusz szag, fölgöngyölt viaszosvászon térképek, hatalmas, fogógombos favonalzók, táblakörzők, csikorgó krétakörök rohamfegyverei. Itt nincs varázs. Zsúfoltság, sűrű, nyúlós, komor fény, száraz szagok. Szinte karcol a szárazság, a szikkadtság. Fölbarázdálja az arcot, a torkot, a tüdőt, ingerültté és valószínűtlenül érzékennyé tesz, mintha a bőr és a hús közé apró, de végtelen hosszan kacskaringózó szögesdrót sövényt húztak volna. A porlepte könyvekkel, atlaszokkal, füzetekkel, papírcsomókkal föltornyozott asztal görbe bástyái között összeszáradt koponya, mint oszlopra ültetett, régi diadalt idéző harci jelvény. Az asztallap fölé rézsútosan dőlő felsőtestet és a zsugorított múmiaarcot alulról jövő, mattüvegen átszűrődő, fakó-fehér fény világítja meg. Figyeljünk a tartásra. Kifinomult beleérző képességre utal, csak éppen nem helyénvaló. Sajnálatos félreértés. Ebben a megvilágításban úgy hat a test látható része, mintha tejszínű fólia takarná. A világítóasztal teli féltenyérnyi, szögletes plasztik darabokkal. A szertáros - vagy kicsoda - a szórakozottság és az elmélyültség mezsgyéjén tologatja az egyforma nagyságú, koromfekete, jelöletlen lapocskákat, mintha csak dominózna.

58. Kifinomult, túltenyésztett intellektus, könnyed, kellemes modorú egzaltáltság. Bukolikus szellemi illemhelyeinken a mérték a legfőbb erény. Nem parasztgyomornak való hely. Micsoda szentségtörés a körbefosott fajansz, ahol minden légies, áttetsző és anda. Érthető. Elég egy pillantás a madamok kipirosított arcára. Steril, döglött rózsák. De megvesznek az izgalomtól, ha selyembugyogójukon keresztül dörzsöljük megkeményedett kis szarvacskájukat. Hamarosan úgy kopog márványhomlokuk a rózsás csempéken, mint gyorsuló metronóm. A boldogság zivatarának kezdetén működésbe hozzuk a vízöblítőt, hiszen ki tudja, a Márkiné talán éppen most igazítja toalettjét az előtér ragyogó hajójában.

59. Micsoda jelentéktelen század. Csak a mészégetők ülnek diadalmas tort, ez a kor az ő királyságuk. Bugrisok országlása, a vadak, a zsoldosok, a pojácák és a kalmárok után. A kedélyes, rendes emberek eldorádója. És a világos, üres értelemé.

59. Komoly önuralomra van szükségem, hogy folytasssam. A fáradtság, de mindenek előtt az unalom. Ez a kitartó, állhatatos régens.

59. Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy fölhörpintem a tintát. Aztán megpróbálnék egy parányi jelfelismerő műszert juttatni az agyérrendszerbe egy vékony, rugalmas katéteren keresztül. A szándéktalanság pillanataiban talán egészen új összefüggésekre derülne fény. És végre nem kellene törődnöm a napi penzum letöltésével. Áradnék a keletkezéssel egyidejűleg. És mindig megbocsáthatnék magamnak, hiszen mi jogosítana föl az ellenkezőjére? Termékenységem nem ismerne önmagán kívül eső határt, szavaim hitelét még a legképtelenebb szövegkörnyezetben sem lehetne kétségbe vonni.

59. Fantasztikus kaland még a legrosszabb mondat is.

60. Meg szeretném osztani a kenyerem halottaimmal.

62. A folyosón állok, szemben a bemeszelt ablakkal, és előrenyújtott kezemben leszakadt arcom tartom.

63. A képek, mint a víz színére fölúszott, leázott emulziók, előbb megráncosodnak, majd mintha alulról, középen megcsáklyáznák őket, hirtelen süllyedni kezdenek. Sebesen távolodó, nyálkásan lebegő medúzák. Végül teljesen szétfoszlanak, és nyomtalanul fölolvadnak a kavargásban.

63. A székeken, kereveteken, hokedlikon, a földre borulva, mindenhol hullák tanyáznak. Még a szekrényekben, az ágyneműtartókban, kályhákban, ládákban is azokat dugdosom. És csak egyre-másra hordom őket továbbra is a szobába, mert mindannyiukra szükségem van, hogy oldhassam a magányt, a félelmetes, holtak nélküli életet.

64. A buta istenke gyermeki izgalomtól csillogó szemekkel csomagolja ki zizegő selyempapírból az agyamat, és nem érti, honnét ez a dúlás a húsban.

64. Modoros vagyok? Ez a természetem.

69. Végül sikerült egyik kezemmel megragadnom az álladat, a másik kezemmel a homlokodat, és iszonyatos erőfeszítéssel kihúztam fejedet a testedből. Kapkodva beletekertem egy szennyes rongyba, és mint egy tolvaj, elrohantam vele. Teljesen néptelen, hajnali utcákon lopakodtam. Már világos volt. A batyut erősen a hasamhoz szorítottam. Ahol a rongy az ingemhez ért, egy kerek, sötét, egyre terjedő folt keletkezett, mintha átvéreztem volna az anyagot. A férfi, mintha csak a földből emelkedett volna ki, úgy toppant elém. Elmosolyodott, de csak a szája mozdult, ragyás arca mozdulatlan maradt. Megismersz? Kérdezte. Kissé félszegen bólintottam, és megpróbáltam én is mosolyogni, aztán iszkoltam tovább, egyre sietősebb léptekkel. Ő azonban jött utánam, egyáltalán nem fenyegetően, de rendíthetetlenül. Egy pillanatra sem szakadt le. Én már futottam, eszeveszetten rohantam, de mindahányszor viszapillantottam, ott volt mögöttem mozdulatlan, különös arccal. Még a fejet is elhajítottam, hogy semmi sem akadályozzon a futásban, de hiába, nem tágított. Ha megtorpantam, ő is megállt, ha lelasítottam lépteim, ő is lassabban jött. Úgy szeltük át többször is, különböző útvonalakon a várost, mint kötött pályán haladó, egymástól változatlan távolságban közlekedő két szerelvény.

71. A trónus körül hosszú pórázon nyugszik a népes falka. Igazi talpnyaló, aprólékos gonddal betanított, pedigrés csapat. Az úr és a cselédség összeszokott, titkos nyelven érintkezik egymással. Rövid, pattogó hangok, néma jelek, kézzel, tekintettel, fejmozdulattal. A király többnyire úgy ül, kissé félrefordulva, önmagába hajolva, mintha nyitott szemmel bóbiskolna. A kutyák szúnyokálnak, vakaródznak, nyaldossák véknyukat, mancsaikat, vagy álmatag tekintettel, levegőbe fölszúrt orral szimatolnak. Aztán gazdájuk egyszercsak megriad, ahogy a vénemberek ébrednek hirtelen szúnyókálásaikból, ha megszorul valahol a levegő, vagy esetleg egy régi emlék szúr át az álmokon. Fölkapja a fejét, a cselédhad máris ott áll figyelmesen a trónus körül, és hegyezi fülét a cüccögésekre, pisszenésekre, vakkantásokra, figyeli a gyors egymásutánban lepörgő kéz- és mimikai jeleket. És a következő pillanatban máris iszkolnak a szélrózsa minden irányába. Az úr elégedetten néz utánuk, gondosasn elrendezi a gyeplőként kezébe tartott pórázokat, de csak arra ügyel, ne gabalyodjanak össze a szíjak, barangoljanak csak a túlvégen hancúrozó ebek, amerre akarnak. Bízik bennük, bízik magában, de legfőképp eszközeiben. Ha megelégelte a kirándulást, magához füttyenti a falkát, és remek órákat töltenek együtt. Az állatok szinte fürtökben lógnak rajta, és így nyüszögnek, vakkantgatnak egymásnak, míg a király megelégeli a mulatságot, és egyetlen kézmozdulattal helyére parancsolja az engedelmes csordát. Egy kicsit még el-elmélázik utána, majd újra visszaroskad szúnyókáló tartásába. Csak kivételesen ritka alkalmakkor fordul elő, hogy valamelyik föllázad a gazdája ellen. Esetleg megtagadja a visszatérést vagy az elvetemültebbje nekiront. A lázadás e két alapformájának ezernyi módja van. Ilyenor az idomítás enyhébb, majd keményebb fogásai következnek, és ha egyik sem segít, a fegyver. A király kiváló céllövő, rendszerint a tüdőre céloz, ez a legsallangmentesebb megoldás. A falka pilanatok alatt fölzabálja a tetemet és tükörfényesre nyalja a padlatot. Néhány percen belül máris a megszokott, idillikus csendélet. A kornyadozó király és a trónus körül heverésző, hű ebek. Büszke darab. A vég azonban ismerős. A vén, cserzett bőrű bohoc, kissé szélütött, féloldalas tartásssal föláll a helyéről, szuszogva összecsukja a szakadozott, támlás campingszéket, és ügyet sem vetve hű, négylábú barátaira, totyakosan lebaktat a színről.

72. Hosszú, véget érni nem akaró behajózás. Mindenfelől üszkös, kiégett gondolavázak úsznak felém, mint gőzölgő, nyitott sírok, és mindegyikben egy szinte légnemű, lefátyolozott alak ül. Egyre sűrűbb rajok vesznek körül. Rémülten megmarkolom a vízből kiemelt, hosszú evezőrudat, és azzal csapkodom le a csónakokban ülő kísértetek fejét. A laguna megtelik víz tetején úszó, libegő, üvegszerűen áttetsző, fehér gömbökkel. Szeretnék már visszafordulni, elmenekülni, hajómat azonban mintha valami víz alatti erő ragadná meg, egyre sebesebben siklom az elpukkanó gömbök között.

73. Még az előtte való nap, már nem tudom, hogy este vagy amikor délután ledőltem, teljesen tisztán egy régi álmomat láttam, vagyis egy régi álom színhelyét. Egy magányos ház, villaszerű, hatalmas épület. A ház egyik oldalán dzsungelként benőtt szurdok szerűség. Valójában teljesen idegen a környezet, mégis tudtam, hogy pontosan ugyanez a helyszín már megjelent egy korábbi álmomban.