IV. ÁTJÁRÓ

2. Nem kísért, hanem folyamatosan kísér a múlt. Pontosan egyvonalban járunk, ugyanabban a nyomban, még lépteink ritmusa is azonos. Úgy húznak le a holtak, mint rossz rémtörténetekben a föld alól kikapaszkodó szörnyek.

2. Mi közöm hozzátok? Milyen jogon akartok még mindig beleavatkozni életembe, belém avatkozni? Miért nem nyugodtok bele, hogy megszüntetek? Nem elég a kegyelet? Hogy ápolgatom trágyátok hajtásait? Ki-kijárok hozzátok, igazgatom anyásan dunyhátokat, beszélgetek, diskurálok, bratyizok veletek? Na, mi újság odaát? Nyom a deszka? Vagy kellemesebb fekvés esett a hálóban? Miért nektek kellene megbocsátanotok? Én nem bocsátok. Hiszen ma is egészen jól indult a reggel. Délelőttre sikerült könnyű, szellős rendet rakni az asztalon, most meg minden egymásra hányva, fölborogatva, széttúrva. Még harmadfél nap sem kellett hozzá. Szűkül az idő, zsugorodnak a napok és a beléjük varrt Én. Erőszakoskodik a Halál.

3. Vajon miféle képek, képzetek, nedvek keringtek bennem, amikor még nem költözött belém az én?

3. Mindent magával rántott a bestia. Hatalmas testével lebucskázott a mélybe, és óriás rájaként szétterült az ártatlan holmikon. Az állig fölfegyverzett figuránsok pedig, mint a patkányok rontottak elő leshelyükről, és rejtjelezett lándzsamércéikkel a földhöz szögelték a meg-meglebbenő lebernyegeket. A hátranyalt hajú intéző, mellén összefont karral, széles terpeszben figyelte a műveletet. Az Úr bizonyára elégedett volt, hiszen még kedvenc vérebeit sem kellett eloldania. A lebernyeg meg-megránduló csücskei alól kiiszkoló, slafrogos szent bolondok hamarosan maguktól kullogtak vissza a hússsátor alá. Mindenki kímélhette magát, és így az elfojtás is kíméletesebb, nem annyira hisztérikus, visszataszító, szinte együttérző, atyai. A hit ilyenkor már-már komikus buzgósággal ragadja magával az egész bagázst, martalócot, áldozatot egyaránt. És az Úr, lelki szemeivel a mindenség legpirinyóbb, fikarcnyi pontját is látva, jó gazdaként meghatódik.

3. Apám, F. bácsi látogatásának másnapján kezdte hátraszoktatni a hajamat. F. bácsi az asztalra borulva sírt, mint egy kisgyerek, pedig katona volt, igazi katonatiszt. Azt mesélte, hogy éjszaka kellett menniük, leponyvázott teherautókon, és csak amikor odaértek, akkor tudták meg, hová küldték őket. És azt is mondta, hogy leköpdösték őket az utcán, és a janicsárok a kenyérbolt előtt sorban álló emberek közé lőttek. Azonnal megértettem, hogy F. bácsi onnét jött, ahonnét napok óta feszült csendben füleltük a híreket a bespalettázott, zárt konyhában a percegő, varázsosan össze-összeránduló, zöldszemű Pacsirta rádió előtt görnyedve. Újra hallottam a recsegő, ropogó dobozból fölerősődő és elhalkuló szavakat. Egy férfi a városba vonuló tankok elé feküdt, a hernyótalpak azonban eltiporták. Kiugrottam a függöny mögül, és sírva kirohantam a szobából. Még hallottam anyám fojtott hangját. Ugye megmondtam, hogy ne a gyerek előtt? Ugye megmondtam?

5. Nem akarok hazaérni. Másutt talán poézist párol a csalás, én úgy érzem, súlyos sarat dagasztanak lépteim és lehúz az alantasság. Mert annyira talmi, földszagú és földízű a visszatérés. Nehéz függönyöket ereszt a távlatok elé, leköt és megköt, és mindent megnevez, mindennek tudja a nevét. A másnap kibetűzhetetlen szavakban jobban bízom. Gyanús a gördülékenység, a világos beszéd. Mert valaki más.

5. Mintha valahonnét súgnának, és szándékosan rosszul.

5. Napok óta kihullanak kezemből a könyvek. Képtelen vagyok megtartani őket, mert nincs súlyuk. Pedig néhény órával ezelőtt még azt írtam föl egy papírra: Ha úgy dukál, üssenek agyon Petrarca olvasásakor. De alább nem adom.

6. Megpróbálok szólni a kínról, kibeszélni lassú, hosszan elnyújtott ütemben. Szeretném érteni, tudni, miért húz vissza, mint bokor alján dögszagot fogott kutya a gazdáját, a tündökölni nem tudó gyerekszoba.

6. Minden áldozat bemutatására készen vagyok, ami közelebb visz a célhoz, a cél megszüntetéséhez.

6. Nem keverem össze az időhúzás esztétikáját a tudással, a tudást a hallgatással, a hallgatást az Állapottal.

6. Végigmászni az idő és a tér hálóján, elemészteni a fiókákat, visszaszippantani a szavakat, majd aláhullani a fal nélküli edénybe, ahol önmagát tartja a lég.

7. Minden jelentés bennem van.

9. Igazán azt képzeled, hogy minden mondat halálugrás? Rettenetesen kínos ez a szüntelen gyűrkőzés.

9. Félek az őrülettől. De félek a túlzott(?) elővigyázatosságtól, hogy esetleg mégis túl korán fordulok vissza.

11. Hamarosan megtelnek az utcák és a terek ugató, rongyos szörnyetegekkel. Alányúlnak a szűzeknek, leverik nyúlszőr kalapját a fontos embereknek, gyerekfejekkel labdáznak - éjt nappallá téve áll a fergeteges utcabál. Hallom, ahogy éjszakánként kurjongatnak, titkos jeleket adnak egymásnak, gyakorolják az új nyelvet, szervezkednek, szövetkeznek, szorgos ujjakkal kötik a hálót, amelyben majd úgy vonszolnak le a színről, ahogy a narancssárga öltönyös utcaseprők húzzák maguk után az aszfalton a kék, szemetes műanyag zsákokat.

11. Nincs mitől félnem. Úszom a part felé, mint lomha, óriás cethal, megfejthetetlen természeti jelenség, gyomrában a láthatatlan, parányi, fontoskodó navigátorral.

14. Önjáró vagon a tömeg. Parókagyár.

14. Az alagutakban egymást tapossák az összezsúfolódott foglyok. Rémülten tekintgetnek hátra, csak az eltorzult, verítékező arcokat látják, önmagukat, és az arcokon túli áthatolhatatlan, fenyegető sötétséget. Az elsők már megrekedtek, az utánuk jövőket dugattyúfejként préseli össze a sötétség. Nagy űrtartalmú, hermetikusan zárt óriásfecskendő.

15. A szavak, mint a jóllakott piócák hullanak le a testről.

15. Teljesen megváltoztak az arányok. Az előbb le akartam ülni, de a szék valószínűtlenül távol volt tőlem, mélyen alattam, mintha egy óriás lettem volna, aki alá tráfából egy egy pirinyó hokedlit toltak.

17. Kemény idők. A letargia és a heveny izgalmi állapot közötti ingázás. Foggal föltépett körömágyak, féktelen onániák, rejtőzködő excesszusok. Konspiratív találkák a Sátánnal, hol gyufárus lánynak öltözve, hol amorosonak, máskor diszpécsernek, kalauznak vagy főellenőrnek. Mindketten különösen kedveljük a szoknyás szerepeket. Gyöngéden, de határozottan benyúlni az anyag alá, kéjgyilkosságokról álmodozni, bibliai bűnökről, megrontásról, incestusról, habzsolásról, önemésztésről, a botrányos áttűnésről. Légy fegyelmezett.

16. Mi történt? Semmi, mondtam. És krémezni kezdtem az arcomat.

18. Nincs leírás, csupán megjelenés.

18. Amikor nekiültem az írásnak, hétszer hét évnyi száműzetés után - háromnapos ünnep: Árulás, Fontoskodás, Öncsalás -, régi anzikszokat akartam elővenni az albumból. A B.-i emléket például vagy a "beszélgetést" T-vel. Valószínűleg már ez is benne van. Ahogy itt ülünk egymás mellett, és mint két süketnéma, görcsösen öklendezzünk magunk elé a formátlan tömbökbe összetapadt szavakat.

19. Azóta pontosan nyolc óra telt el. A város kifordult szemmel, fehéren didereg. Minden lelassult, csak a madarak vonulása gyorsult fel. Ide-oda húzódnak, magányosan vagy csapatokban. Fönn minden egyenletesen szürke, és ez most határozottan megnyugtat. Este jönnek J.-ék, viszik az éjszakámat. Kénytelen voltam e szokatlan, különös fényre berendezkedni. Egy kicsit még örültem is ennek, mert ritka alkalom az ilyesfajta kirándulás. Utoljára a depresszió kettős falait kopogtatva kerültem ekkorát. Félájultan rá-ráborulva az ismeretlen belső indíttatástól kényszeresen apró betűkkel teleírt írólapokra. Hősi idők, a hétköznapi nyomorúság tragikomikus tanúságtételei.

21. Huszonhatodik óra. Hullámzó lebegés az ébrenlét, a félálom, a hallucináció, az álom, majd újra az ébrenlét között, fölött. Még két órát adtam magamnak. Ennyi talán elegendő lesz, ennyit talán még kibírok, el tudok viselni.

21. Próbálom visszagombolyítani a sötétségbe futott szálat. Az indulás (éppen az indulás!) színhelye. Ugyanaz a nyomaszó, ólmos szürkeség. Ugyanazok az utcák, az utcát szinte súroló, alacsonyan fekvő lakás, a közeli, magas, fekete falak, súlyos fények, mozdulatok. Mintha mindannyian mázsás, hosszú kabátokat viseltünk volna. Viaskodtunk, bírkóztunk a mozdulatainkkal. A légzés szinte minden erőnket fölemésztette. Hiába szívtuk be teli szájjal a levegőt, akárha széles betonlapok feküdtek volna mellkasunkra, tüdőnk csak alig tágult.

22. Lehet, hogy isteni "köcsögök" a kupolában tipegő légtáncosok. És a zuhanás gyorsabb és kegyesebb halál, mint a lassú merülés, az akós tüdők roppanása, a fulladás. Szebb muzsika a pozdorjává törő csont ropogása, mint az iszákos nyeldeklés kluttyogása. Elismerem, az ezüstös flitterpikkelyek alatt szétmált hús sejtése elviselhetőbb érzés, mint a testhez feszülő, kékesfekete iszapblúzos, felpuffadt képű vízihullák látványa. A megváltásnak számos útja lehet. Így ér össze a tengerek mozdulatlan fövénye a manézsok átvérzett fűrészpor szőnyegével. [ => dömsödi tanító]

24. Most már tudom, ki vagy. Miért tutajoztam le hozzád, szürke, széles, innenső part nélküli folyón. Miféle hegyeket hordtunk el, hogy megnyíljanak a lagunák, a visszafelé áramló vizek, csatornák, és ellenállás nélkül bebocsáttassunk a barlangszerű, fülledt lakásba, nehéz, sűrű, barna fények, nippek, ódon bútorok, súlyos, vastag függönyök, kárpitok, szőnyegek közé. Én újra készen állok a mennyegzőre. Engedj magadhoz. Ne higyj a törpéknek.

25. Belső, hermetikus tájakra vágyom, ahová egyszerűen jó megérkezni, ahol jólesik letanyázni, ahol minden itteni kötöttség súlytalanul, magától értetődő természetességgel érvénytelen, ahol bűntudat, lelkiismeret nélkül, de itteni érzékekkel élvezhetem a létezés gyönyörét.

27. Azt álmodtam, hogy egy krumpliszsákokon fekszem, kiterítve. A zsákvászon pólusain átszivárgó hullanedv előbb meglágyította a gumók héjára száradt földet, majd lassanként kicsíráztatta az alattam lévő televényt. A csírák, mint koralltelepek ága-bogai nőtték körül testemet.

27. Milyen simán, komplikációk nélkül indult az út. Egyszercsak megnyílt a hétköznapok kényszerzubbonya, félretoltam a kívülről diktált, silány szöveget, és leírtam az első húsz, harminc vagy mit tudom én hány sort, zsibbadtan, a szellemi köztes lét kába állapotában. És amint megtelt a lap, sejtettem, visszatértem és megérkeztem valahová, ahol képes leszek elidőzni.

27. Az ártatlanság ronda viaskodássá fajult. Szavaim megcsomósodtak, a mű önmaga bomlását írja. De a végére kell jutnom, mielőtt még végképp fölém kerekedik a kétségbeesés, a vállalkozás képtelensége.

27. A káosz, oldalára dőlve, félrefordított fejjel szívja le a sejteket, miként az éjjeli szekrényre készített ciánkálit a nagybeteg. A folyadék néha megáll a szalmaszálban, mintha egy hatalmas, a párnák közül kissé félrehajló rovar nyújtotta volna hosszú szívócsápját a tölcséres virágkehelybe.

27. Ki szeretnék lépni a fikcióból. De már képtelen vagyok elmozdulni. Áttaposnak rajtam a reggelek, a nappalok, az éjszakák, beletipornak a betonba, nem hagynak elszállni. Nem hagynak.

28. Valami növekszik a fejemben. Néha rosszul fekszik, nyomja egyik-másik féltekét, kamrát vagy ducot, ilyenkor nehezen megy a mozgás, sok mindent elfelejtek, és állandó, tompa nyomást érzek a homlokom mögött, mintha az űrtartalmánál valamivel több anyagot töltöttek volna egy zárt edénybe.

29. A katonák puskatussal zúzták be az ajtókat. Csak nekem sikerült kimenekülnöm a házból. Berohantam a kukoricagóréba, és a rácson keresztül lestem a féktelen tombolást. A kutyás katonák az egész tanyát átkutatták. Reszketve, ököllel betapasztott füllel, görcsösen összeszorított szemekkel kuporogtam a fészerben. Amikor kinyitottam a szemem, a góré rácsain keresztül, pontosan velem szemközt, az egyik véreb vöröses lében forgó, borostyán szemét láttam. Bénultan rámeredtem. Egy ideig nézett, aztán hangtalanul továbbvonszolta gazdáját.

30. Lehatolni, ahol nincs stílus, ahol a mondat nem tapasztalat és képzelet, hanem zsiger dolga.

30. Az én a Démon háziállata. Idővel összenőnek, hasonulnak egymáshoz, kölcsönösen gondozzák egymást, vigyáznak egymásra, ismerik valamelyest a másik gyengéit, szeszélyeit, rögeszméit, rigolyáit, és nagyokat sétálnak a friss a levegőn, mert az öregség egyre rossz szagúbb. A zsarnok szerencsés esetben társ is lehet, közvetítő az élet és a lét, a féreg és az istenség között.

30. Az ezotérikus állat gigászi nekirugaszkodása: talán meglesheti az Istent. Kajla pubertásként ugrál a napozó palánkja előtt, és azt reméli, az emelkedés és esés közötti szemvillanásnyi holtponton esetleg megpillanthatja a titokzatos, pompázatos tájat. Föl sem merül benne a gondolat, hogy talán csak horpadt combok, pohos hasak, laposan szétterülő húsok szárítgatják magukat a rákkeltő dicsfényben. A kudarc azonban teljes, mert mindig ugyanaz a vigasztalan kép, a szürke eternitfal. A végső kimerültség előtti percekben néha lázas, hagymázos, néma matricákat húz föl a falra az oxigénben úszó agy, de ezek a képek is hamar elpattannak, és az oxigénszint lassú csökkenésével együtt minden visszasüllyed a merev, száraz letargiába. It was not by making yourself heard but staying sane that you carried on the human heritage.

31. Az agg B. írja, hogy már a legegyszerűbb dolgok neve sem jut az eszébe. Azóta egyre többet beszél, mert körül kell írnia a hiányzó szavakat.

31. Nem akarok emlékezni. Undorodom a múlt váladékától. Mint a gennyedző gyulladás, leragasztja a szemet, és nincs többé ébredés.

31. Egyetlen helyszínt, arcot, mozdulatot, gesztust, emléknyomot sem hagyhatok ki. Mindahányat egy halomba kell hordanom, minden kijáratot, nyílást el kel zárnom, minden búvóhelyet el kell torlaszolnom, és amikor már semmi esély sincs a menekülésre, akkor kell magamra gyújtanom a múltat.

31. Gyere, Kedvesem, kapaszkodjunk újra össze, támolyogjunk ki az üres hodály közepére, táncoljunk, mintha most érkeztünk volna. Csináljunk úgy, mintha még zsúfolásig lennének a karzatok, telt, meleg húsokkal, ragyogó ételekkel, pompás italokkal, gyönyörű szavakkal. Mintha a fekete, üres vastraverzek még mindig tartanának, és nem süvítene közöttük a jeges szél, örvénylőn pörgetve lábunk körül a zörgő leveleket. Jer, Kedvesem, hajtsd vállamra, mellemre szép arcod egy-egy erős mozdulat közötti, pillanatnyi szünetben. Omolj rá izmos karomra, és én, a Bál Királya, az éjszaka vőlegénye, kivezetlek a lobogó hajnalba, a gigászi vascsontváz előtt óriás tengerjáróként ránk váró, lefüggönyözött ablakú cirkálóhoz. A sötét szemüveges, rezzenéstelen arcú testőrök ünnepélyes mozdulatokkal kinyitják a kocsi ajtaját, besegítenek minket az utastérbe, és alig hogy elhelyezkedünk az ülés bársonyos vánkosai között, máris megkezdődik az utazás. Pilláid súlyosan és fáradtan pihennek félig lehunyt szemeden. Arcodhoz hajolok, szinte érintés nélkül megcsókolom szemedet, és inkább csak lehelem, mintsem mondom: Drága, drága Constantine.

31. Az én ugyanaz és egy. Ami ezen belül van, nem juthat kívülre.

31. Ki szólította meg a kolostorban C.-t?

32. Minden szó árulás, az akarnok én piszkoskodó besúgása, a szégyen, a kudarc, a minden áron élni akarás egynyelvű szótára. Elcsendesedve szeretnék meghalni, szépen és engedelmesen.

32. Gyönyörű a Hold, és csak egyetlen mozdulat kellene, hogy elérjem. Mint a tükörsima fövényre kiúszó bálnák. De még mindig a part felől érkezem.

33. A hisztéria a nyugalom már-már elviselhetetlen hiányának kirobbanása.

33. Nyugalmat keresek. Hétköznapi, banális vágy, de nem tudok megfelelni neki., és ez az őrület mumusával fenyeget. A fölém kerekedett hatalmak éppen úgy ijesztgetnek, ahogy a felnőttek ijesztgetik a nyughatatlan gyerekeket. A különbség pusztán az, hogy a beste kölköket általában képtelenségekkel fenyegetik. A fölidézett rémségek képe aztán jobbára véget vetnek a tombolásnak, a gyerek meghunyászkodik, hosszabb-rövidebb időre elnémul, valós vagy színlelt félelemmel fejére húzza a takarót, a dunyha barlangjában azonban nyelvet ölt a mumusokra és ezzel együtt a mumusok kiagyalóira. Ha nem így lenne, soha többé nem lehetne kicsalogatni a takaró alól. Elemésztené, elveszejtené magát. Mert mást nem ölhet, kénytelen lenne önmagát megölni. A habos, vidáman csilingelő tarka gyerekágyak így is mind hullakamrák, rettenetes vágyak, bosszúk tenyésztelepei.

33. Ölnöm kell, mert minden esélyt meg kell ragadnom és ezáltal megszüntetnem. Amíg vannak esélyeim, nem kelhetek át az aranyhídon.

33. A bejárat előtt ormótlan, rejtélyes tartalmú dobozokkal csetlőbotló figurák ideje végképp lejárt. A közönség bamba közönnyel bámulja a főhőst, aki mulatságosan túlméretezett mozdulatokkal forgatja a kezében lévő, az ajtónyílásnál nagyobbnak tetsző tárgyat. Valamelyik oldalon mindig fönnakad. A próbálkozások éppen annyira unalmasak, mint a megoldás. A főhősnek mégiscsak sikerül az átjutáshoz egyetlen lehetséges helyzetbe hoznia poggyászát, vagy pedig egyszerűen leteszi a bejárat előtt, elégedetten leporolja tenyerét, és diadalmasan átmasíroz a nyíláson. Ma már rögtön szedelődzködni kezdek, ha meglátom a távolból közeledő, jellegzetesen kacsázó, felpakolt alakot.

34. Meg kell tanulnom hallgatni, el kell némítanom magamban a barmot, hogy ne legyek a falu szégyene. Tanulj az öregektől! Így nem szabad, mondják. Jó lenne megkérdezni: Miért nem? Miért nem üvölthetek, mint a barom?

34. Fegyelmezetten üldögélő, néma sereg. Csupán a Démonok ordítanak, csörögnek, csattognak, dobognak, hogy távol tartsák a tűztől a fenevadat. Aztán előlép a sötétségből egy bilger csizmás, bikanyakú, disznófejű alak. Hüvelykjét széles, vastag ővébe akasztva, szétterpesztett lábakkal megáll, kissé gúnyosan végignéz a lapító, kezét tördelő bagázson, majd gorombán szétrúgja, széttapossa a tüzet, pöffeszkedve a kör közepébe áll, kigombolja sliccét és hatalmas krinolinjával a fel-felszisszenő parázsba pisál. Az öregek meghunyászkodva, alázatos szeméremmel nyomkodják szemüket, egy idióta vihogva zsebkendőjébe trombitál, a Démonok pedig dolgavégezetlenül visszahúzódnak fedezékükbe.

34. A kamasz elvétette az ütést. Fejszéjével a Te fejedet kellett volna széthasítania. Koponyád úgy nyílt volna ketté, mint vadgesztenyék tüskés, zöld héja. Hogy látva lássuk a barna csonthéj tetején fehéres lepedékként szétterülő, homályos foltot. Mindent ezen keresztül látok.

35. Már csak egyszerűen túl szeretnék lenni rajta. Az egyetlen kudarc, ha egy vérrög idő előtt verné fejemet az asztal lapjához, és kárörvendő sajnálkozással rám foghatnák a korai halált.

35. A tele írt lapokat szépen kihajtogatva magam alá terítem, hadd áztassa le róluk a tintát a hullanedv. Vajon mit tudtok majd visszaolvasni, visszahurkolni a kis üvegcsékbe csorgatott folyadékból?

35. Anyám mesélte, hogy egyszer, kislánykorában találkozott Sz.E.-vel. A korzón sétált, karonfogva K.-val. Nyár volt, szépen föl voltak öltözve, talán egy zenés matinéről jöttek. Egyfolytában vihorásztak, hajladoztak ide-oda, és akkor egyszercsak szembejött velük egy nagyon előkelő külsejű, középkorú férfi. Rögtön fölismerték Sz.E.-t. Egy pillanatra elnémultak, mire a híres költő rájuk mosolygott és éneklő hangon odaszólt: Ringe, ringe reihe, és már el is haladtak egymás mellett. A pillanat töredékében megtörtént csoda azonban hihetetlenül kitágította, megnyújtotta az időt, és egyetlen pillanat szálját évtizedek hosszúságában húzta át. Anyám pedig e szinte már láthatatlanná vékonyodott fonalra ráültetett forgócsiga kötelébe kapaszkodva úgy lanovkázik előre-hátra, mint bakfiskorában a vursliban.

36. Jelenlétem fizikai természetű, tulajdonképpen negatív jelenlét, hiányaival körülírható. Úgy teszek, mintha élnék. Magam helyett vagy valaki más helyett, de nem tudom, ki ez a valaki.

36. Hiányoznak az egykori, talán éppen túlzásaikban hiteles és elviselhetetlen dimenziók. A kikötőben celofán zörög, a kalózbárkának halenyv szaga van, a párbeszédeket, monológokat, félreszövegeket magnetofonról játsszák be. Mintha bádogkannákból beszélnének ki a játékosok, mindannyiuk hangja egyforma. És ugyan különböző kifejezéseket használnak, a mondatok is azonosak, egybevágóak. Nincs törés, a végtelennek tűnő folyamat a legcsekélyebb fennakadás nélkül zajlik. Mégis minden másodpercben merő képtelenségnek tűnik, hogy a következő pillanatban is történhet valami. A közönség már rég ügyet sem vet a színpadon történtekre. Különböző magvakat köpköd szanaszéjjel, sörért megy vagy vizeldébe, tereferél, teli szájjal, harsányan udvarol a szomszédjának vagy éppen ásítozva nézegeti óráját. Nem mintha az előadás végét várná, hiszen már rég megfeledkezett a színpadon történtekről, inkább csak unalomból vagy megszokásból. A társulat tagjai kezdetben értetlenül és ijedten néztek össze. Nem mertek kilépni a darabból, hátha csak tévesen értelmezik a nézőtéren történteket. A falusi turnékon meg már amúgyis hozzászokhattak a surmó publikum lehetetlen viselkedéséhez. Most azonban már az első köhhentések, grimaszok, ártatlan mozdulatok is szokatlanul fenyegető, feszült légkört teremtettek, és ez az előadás kezdetétől fogva buraként borult az egész térre. Az első komolyabb kilengések még ebben a zárt rendszerben történtek. Aztán a színpad hirtelen levált a nézőtérről, és mint egy vízbe ejtett fölhúzható játék, lassan süllyedni kezdett, miközben a légmentesen zárt üvegbúra alatt még tovább mozogtak a figurák, szólt a verkli, láthatatlanul és némán.

37. Jó emlékezni az elmúlt éjszakára. A hús békéjére, a visszhangtalanságra, az érzésre, hogy nem kell föltétlenül megölnöm magam.

37. A hallucinációk és az álmok a megfeszülés és az elernyedés holtpontjain képződnek. Az ajzottság és a kimerültség az alkotás két kivételes és kivételezett állkapota. Az írás a két pont közötti ingázás, dobáltság a köztes mező érintése nélkül. Az ajzottság az eksztatikus éberség nyitott állapotában, az ernyedtség a lucid álom mozdulatlan burkán belül keletkezik.

37. Az ön- és énfelszámolás elhúzódó regénye.

38. A Keresztanyáméktól kapott csomag(ok)ban minden télen ott feküdt vöröslő kolbászágyban, májfoltos hurkavánkosok között a megkopasztott, mesebeli szárnyas, hájas hasában az aranytojással. Sohasem rágtam szét, hanem nyelvemmel élvetegen fölkentem szájpadláspmra, mintegy kikentem a szájüregemet. Úgy hittem, amíg nem olvad szét e bűvös pástétom, rendkívüli dolgok történhetnek velem. A férgek és rovarok csak jóval később jelentek meg, és parányi rögökként elhordták az aranytojás belsejét.

38. A vénember, mint egy kifordított, összerogyott üres zsák kuporog középen. Senki sem tudja, mikor és hogyan került oda. Úgy tartják, Katari Babának hívják, és szakadatlan egyetlen, érthetetlen szót motyog maga elé. Az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a ketrec előtt. Kordont kellett húzni köré, mert mindenki meg akarta fogni, érinteni, tapintani. Hirtelen kitágul a kép, az egész tér megtelik ezekkel a rongyos figurákkal, mintha egy baromfikeltető üzemet látnánk, alacsony, szennyes, szűk ketrecek mindenfelé. Némelykor üzemlátogatásra érkeznek mindenféle népes és zajos csoportok. A kíváncsiskodókat fehér köpenyes, lazúrozott arcú bennfentesek vezetik végig a ketrecek közötti keskeny, fölsöpört folyosókon. Az egyik látogatás végén hozzám fordult a kissé fiús alakú, rendkívül széplábú kalauzunk, és kedvesen felém nyújtott egy csillogó tárgyat. Egy szinte teljesen szabályos, alulról zárt üveg félgömbben Katari Baba ült, éppen úgy, mint a ketrecben, csak itt éppen víz alatt. Elmosolyodtam, és a tenyerembe simuló félgömb csúcsánál fogva fejére állítottam a parányi akváriumot. Hirtelen fölkavarodott a víz, és amikor újra talpra állítottam Katari Babát, varázslatos hószakadás függönyén át láttam a figurát, és a mögötte még mindig mosolygó kalaúzunk arcát. Látom, tetszik, mondta kedvesen. Hazaviheti, biztosan örülnek majd a gyerekek. Dühödten lekaptam szemem elől az edénykét, ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőből elhajítottam az üveggolyóbist. Az emberek fejveszetten menekültek vissza a ketrecek közé, és a dobozok teli oldala mögé bújva, behunyt szemmel, befogott füllel lapítottak.

40. Négyen vagy öten lehettünk, nem tudom, kicsodák. Zsebembe süllyesztett öklömben egy tárgyszerű, test nélküli, apró öklöt szorongatam, mint egy kődarabot. Sötét, kivilágítatlan, hajnali utca, nyirkos hideg, csontig hatoló didergés, a kimerült test üressége. Az utca végén azonban nyoma veszik az éjszakának. Eltűntünk, ahogy misztikus történetekben megmagyarázhatatlan módon nyomtalanul fölszívódnak a szereplők.

43. Áttetszően, hangoskodás nélkül írni. A szöveg üveg, hogy láthatóvá váljanak a szavak mögötti tájak. A szó azonban kátrányként futja be az üveget, mintha valami kérlelhetetlen óriás hajolna fölé.

44. Szavak. Kis pipaszerű fúvócsővel lebegtetett pingponglabdák, pehelysúlyú légtornászok, se leesni, sem elszállni nem tudnak. Bájos alkalmatosság, jutányos áron, k.cs. 1.20.

46. A nappalok lecsüngő óriásvásznak. Néha sikerül fölhasítanom egyiket-másikat, átbújnom egyikből a másikba. Körülveszem magam roppant feladatokkal, mint egy mélytengeri búvár lépegetek ormótlan vaskabátomban. Már rég nem vigyáz senki a csörlőnél, a várakozás elveszítette jelentőségét. Ott lenn másképpen jár az idő, és nekem nincs már közöm a fönti mértékhez. Séta a kontinensek alatt. Álmaim színültig telt, zárt medencék. Így kell élnem, mert meg akarom ölni magam. Úgy vágyom rá, mint a bosszúra.

46. El szeretném hagyni magam. Nem tudom, miért kellett Apámnak még napokig, hátrafeszített fejjel hörögnie, ide-oda görgetni az embóliát ereiben, játszania a fenegyereket, a verhetetlen lélegeztető gépet. Talán ha láthatta volna, amint a bakfis nővérke egykedvűen belelökte töppedt pöcsét a kacsába, nem csinálja mindezt. Én nem akarok ilyen csúnya halott lenni.

47. Nem tudom, hol hibáztátok el mindannyian. Miért kellett a kikötőben mászkálnotok, tuskó matrózokkal alkudoznotok, kofakülsejű kalóznőknek jegyajándékot osztogatnotok. Próbálom megérteni a kudarcot és elképzeni, mi járhatott a fejetekben a fövényen lépkedve, majd egyre beljebb és mélyebben taposva a vízben. Tulajdonképen következetes volt az utatok, hiszen a kudarc maga volt a műfaj. Az operetthősök, tinglitanglizók inkább puffogtatnak, mérget zabálnak, öltögetik földagadt, kék nyelvüket a világra, de legfőképp önmagukra.

47. A Palota szobáinak ajtaját nyolcpecsétes tabuk őrzik. Közülük hét csupán fölpattinthatatlan, tehát akár le is törhetnénk őket. A nyolcadik azonban a szellem számára ismeretlen dimenzióban jelenvaló, nincs hatalmunk fölötte, és így hatalmunk sincs. Rázogatjuk a lakatokat, dörzsölgetjük lámpásainkat, míg az öngerjesztő illumináció lemezein föl nem ragyognak a különböző alakot öltött szobák.

48. Egymással átellenben ülünk, kettős árny, két egybevágó, síkban fölvetülő, homályos szövedék. Közöttünk fal, a szálak mégis összeérnek. A hajszálcsövekben ide-oda áramló nedvek. Suttogunk, mint a szerelemesek. Minden szavunk vallomás, bensőséges hallgatásunk is. Nem tudom elképzelni, hogy valójában ellenségek lennénk.

48. Képtelen vagyok lelépni az útról, mert nem látom az út nyomát.

48. Toprzékolni fogok, belecsinálok az ágyba, idiótán forgatom a szemgolyómat, öltögetem a nyelvemet és rendszeresen össze-vissza beszélek. Semmit sem fogok megbánni és boldog leszek. Rám sem fogtok ismerni! A régiek megcsodálnak, az újak rögtön befogadnak. Minden sikerül majd és nem fogom érteni a múltamat.

49. Keresem a nyugalmas pillanatokat, amikor még biztos kézzel tudtam beleegyensúlyozni a lencsényi árkokba a plexiüveg alatt ide-oda szökő acélgolyócskákat. A fényes golyók egymásután belecsüccsentek a nyílásokba, de sohasem estek át, mint később, szörnyű csörömpöléssel.

49. Persze, a gyerekkor. Kiapadhatatlan métely. A folyamatos, gátlástalan megrontás medencéje. Minden szennyet beleeresztünk, talán majd földerítik az enyvezett szárnyú tündérek. A visszaélés mérgezett kútja. Úgy bújunk be a finom, jószagú paplan alá, miként riadt tízéves lánykák mellé, és elcsuklik a hangunk, mikor megérintjük a fölcsúszott hálóingecske forró szegélyét.

49. Mint őrtornyokban kigyúlt, füstölgő fényszórok pásztázom végig a tájat. Mozdulatlan, elzuhanva alszik az egész tábor. Csak a villanypásztor ciripel, és az árkokból vadászatra induló sündisznók szuszogása hallik. A magas, óriás platójú kézikocsik is pihennek, előrebillenve, a földbe fúrva hosszú, egyenes szarvukat. Miért nincs sehol egy szökevény? A kerítések ága-bogán fönnakadt gyolcsok, tépések inkább szikkadt, régi lombok, ottragadt levélmúmiák. Tél van, a szinte mozdulatlanságig lassult vegetáció korszaka. Lassan lemászom az őrtorony meredek létráján, megigazítom derékszíjaimat, lehúzom zubbonyomat és szemlézni indulok. Mindenütt rongyok, kócok, hústalan jelmezek. A tátott szájakból előkotort kenetek nehéz időkről tanúskodnak. Gyanús ez a csend.

49. Lágy derengés, merő megbocsátás és jóindulat. Ez voltam egykor, ezt követelem vissza, és mindaddig csak gyűlölhetek, amíg nem enged magához a lét vagy éntőlem a nem-lét édessége.

50. Pontosan emlékszem, mikor írtam le az első mondatokat, micsoda pokoljárás után. Fuldokoltam a görény munkaadók által elém tolt csajkákban. Hol az egyik mártogatta vagy tartotta lenyomva fejemet a küblibe, hol a másik. Bőrzekés, veretes szájú, törpe erőművészek. Csak akkor engedték föl fejem, ha már gejzírként rotyogtak az edények. Bátorítón megpaskolták pofácskámat, aztán szépen visszanyomták üstökömet. Tüdőmből úgy szakadt föl a levegő, mint az üzemi szirénák sivítása. És éppen egy ilyen pillanatban, még mielőtt ezernyi hajszálvékony vonalban megroppantotta volna szemem tükrét az emelkedő frekvencia, leírtam tizenkét rövid, áttetsző, de még soha meg nem közelített pontosságal megszólaló mondatot. Észlelni már nem tudtam őket, de végig belőlük lélegeztem, míg el nem bocsátottak a kényurak. Ez volt a bosszúm, hogy éppen akkor szólaltam meg, amikor rettenetes valagukkal a számra telepedtek.

50. Előtte hónapokig ültem az üres, lefüggönyözött lakásban. Goromba tél volt, a ruhám bádoggá keményedett rajtam. Nem voltak napszakok, napok, órák. Sehol sem voltam. Úgy éreztem, nem szólahatok meg többé, miközben tudtam, képtelenség az érzés. Számot kellett vetnem a szégyennel, a megfutamodással, a hitelét vesztett drámával, az árulással. Nem tudtam nem élni, és nem ismertem ennek sem okát, sem magyarázatát.

51. Mi által ismerszik meg az őrző? És ha nem szörnyeteg? Nem sörtés, fogait csattogtató ebfajzat? Lépfene? Surranó, sanda gáz, méla sugár? De nem is rejtőzködő testű szirén, hanem merő jóakarat, ragyogás és segítőkészség? És ha huszonegy tükrös ajtóra találsz? Nekirontasz az üvegnek? És mi van akkor, ha mint egy őrült robot, nem elvégzed a feladatsort, hanem előre-hátra robogsz a műveleten belül, sohasem érintve a két végpontot, amíg szét nem égnek a vezetékek? Mi a biztosíték? Létezik-e egyáltalán?

52. Úgy tettél, mintha véletlenül tévedtél volna csak oda, és nem szántszándékkal heveredtél volna le a mezőre, gondosan szétterítve hajad függönyét, akár egy díva vagy luxus kurtizán, és alvást színlelve, résnyire nyitott szemed sarkából lested, miként piszmognak körülötted a törpék. Amikor már bizonyos voltál benne, nincs szabadulás, sopánkodva rángatni kezdted a fejed, kipányvázott loboncodat, módfelett nagy riadalmat keltve a nyüzsgő hangya armadában. Egy ideig mulattatott a széles gesztusokkal dirigáló hadvezérek hangoskodása, majd megszeppent visszakozásuk, és ahogy később újra óvatosan, meg-meglódulva, curikkolva, megint nekiveselkedve bemászták testedet. Szinte egyidejűleg döbbentetek rá: nincs szabadulás. Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban. A fogoly vagy a vadászsereg. És melyikőtök rettent meg inkább. Hiszen mit kezdjetek egymással? Rossz kaland. Pusztán az ürüléked a fél országot elárasztotta. Kiégtek a földek, megáradtak a folyók, összeömlöttak a tavak. Egyetlen ájszakai magömléseddel egy egész tartomány lányait és asszonyait termékenyítetted meg álmukban. Szüntelen úgy néztél ki, mint akit össze-vissza vernek, pedig nem bántott senki. De minden mozdulattal falakba, kövekbe, hegyoldalakba, erdőségek rácsozatába ütköztél. A legközönségesebb tennivalók elvégzését is irdatlan erőpóbává tették az arányok. Bármilyen halkan beszéltél, regimentek süketültek meg. Ha meg csak némán tátogtál, nem tudtak elég messze menni, hogy olvashassanak a szádról. A kölcsönös tragédia egyre szorosabban láncolt össze titeket. Úgy éreztétek, tartoztok egymásnak a sok közösen elszenvedett és kölcsönösen okozott katasztrófáért. Teli voltál segítő buzgósággal, jóakaratal. A törpék növekedni igyekeztek, te zsugorodni. A tudósok, felcserek, mérnökök mindenféle praktikákkal próbálkoztak, a ráolvasástól a csontátültetésig, az artikulációs bázis átalakításától a mértékegységek módosításáig. Később elmérgesedett a viszony, vádaskodások, alpári jelenetek tanúja lett az ország. Tanmesék, példabeszédek, filozófiai értekezések, regényfolyamok születtek a kései korok viharos időszakairól.

54. Mély és tömött álmaim vannak. Pusztán sűrűségüket és súlyukat hozom magammal az ébredésbe. Testem lágy agyaggal töltött homokzsák, csak lassan mászik elő az éjszaka szarkófágjából, válik újra mozgékonnyá, kezdi meg a nappali működés erőltetett iramban végrehajtandó gyakorlatait.

54. Nem emberekkel, pusztán áttetsző sziluettjükkel, buborékszerű hártya alakjukkal érintkezem. Beszélnek, megérintenek, és én is szólok hozzájuk, megérintem őket, időbeliség és kapcsolat nélkül. Az érintkezés létrejötte egyben a kapcsolat megszűnésének pillanata is.

54. Látom magam a reggeli utcákon, a forgalmas üzletekben, hivatalokban, emlékezetemben. Szememben minden színhely pontos topográfiája. Körülöttem ápolt és elhanyagoltabb külsejű férfiak és nők, valójában élettelen, üres rongyhalmazok, önjáró jelmezek, tetejükbe szúrt fejekkel.

54. Aztán újra a lakás, követelődző zajaival. Folytonos zaklatás, kattogás, ajtócsapkodás. Az önuralom erőmutatványai. Majd a közös, terheléses étkezés. Kint gázt és sárt eregetnek az utcák, lassan elengedem magam. Várom az alkonyt, a rövid visszatérést az álom és ébrenlét közötti lagunákba, a készülődést, a tisztulást, a nappal fokozatos felejtését. A délelőttből már csak néma, egydimenziós matricák maradtak. Igyekszem fegyelmezetten viselkedni. Az egész nap hiábavaló volt, ha most feladom vagy gyenge vagyok. Aztán átváltok a gondosan kiválasztott meditációs szövegre, és várom az alkalmas pillanatot. Innét még két-három óra, néha valamivel több. Mostanában ritkán tör rám a gyorsan és ellenállhatatlanul érkező rosszullét. De ilyenkor is viszonylag biztonságosan érem el a másik szobát. Nem vagyok türelmetlen, de lassan elérnek a két oldal felől közeledő bulldózerek.

54. Képtelen vagyok olvasni. Megszokásból még magam köré készítem a könyveket, de már nem érdekelnek. Szabályosan elhidegültünk egymástól. Csupán egy-egy szókapcsolat, megvillanó gondolat ragad meg röpke pillanatokra. Inkább a természeti könyveket lapozgatom, rácsodálkozom az akváriumként fölkéklő képekre, a költöző madarak vonulását szemléltető ábrákra, a fürtökben fejjel lefelé lógó repülőkutyák hatalmas, barna szemére. Szeretnék én is könnyű búvárbőrbe bújni, és pacsálni, pipálni melegvízű tengerekben.

55. Ami fontos: a magasság elérése, ahol szinte mozdulatlan siklórepülésben lebeghetek a túlpart felé.

55. Bárhol és bármikor megszakíthatom a vonalat, mert bárhol és bármikor folytathatom, ugyanazt a vonalat húzom. Örjítő szabadság ez. Máshelyütt a lélek békéjét fűzik rá, Isten felé kapaszkodnának rajta, mint a Nagy Illúzionista földobott és állva maradt kötelén.

55. Az út addig tart, amíg sikerül mozgásba tartanom az elhajított babát, amíg elég fürgén dörzsölöm partvisommal a jeget. Kétségtelen, a dobás és a siklás eleganciája után kissé nevetséges ez a fűrészelő rángatozás és a vánszorgás. Pedig az út hosszát csakis a két pont közötti távolság méri.

55. Nem vitás, a jégstadionból tovaszálló vastuskó meséje mindig megtölti a lelátókat. Néhány, a várakozástól felhevült szurkoló még látni is véli a szikrázó ezüstköntösben tovaszálló jégmadarat. Ilyenkor izgatottan felugrálnak, hadonásznak, integetnek, gyakran magukkal ragadják izgalmukkal a közelükben ülőket is, aztán egyik pillanatról a másikra elcsitulnak, és a továbbiakban újra, akárcsak a hosszabb-rövidebb ideig tartó incidens előtt, az alkalomhoz illő módon viselkednek, és a verseny végére rendszerint meg is feledkeznek a közjátékról. Csak a legmegátalkodottabbak mesélik még napok múltán is, hogy az egyik bábu igenis elszállt, és némelyik még azt is hozzátódítja, a jégmadár visszaintett neki.

56. Egyedül vagyok a történeten kívül, mint a visszahúzódott tenger sivatagában elengedett gyerek. Mintha lassan húznák a talpam alatti fövenyszőnyeget, és én képtelen lennék lelépni róla. Bénító pánik és kétségbeesés. Nincsenek többé lelkigyakorlatok, csak fúlt lélek.

56. Kétes hitelű menekülés a lélekjelenlét utolsó föllobbanásában önmaga ellen forduló kéz.

56. Nincs mit föladni. Ami folytatásnak látszik, pusztán engedelmesség.

56. Elképesztő pimaszság az eltűnés esztétikájáról handabandázni.

58. Szörnyeteg vagyok, mert téged mutatlak, ahogy sohasem látod magad.

59. Újra itt ülök a paraván mögött. Számolom a napokat, mintha tudnám, meddig kell számolnom. Ez az egyetlen lehetőség, legalábbis addig, amíg föl nem állsz, és nem jössz elibém, megkerülve a paravánt. Akkor majd fölállok én is, és kissé megindultan várom, hogy mellém lépj, szótlanul és gyengéden belém karolj, és átvezess a túloldalra. Példát a Te türelmedről veszek, ahogy ott ülsz mozdulatlan, összezárt térdekkel, szinte súlytalanul a combodra fektetett tenyerekkel. Látom nyugodt, rezzenéstelen arcéledet. A várakozásban próbálok azonosulni veled. Nehéz próba.

59. Fáradt vagy? Kérdezte a kapuban a ravasz vénember. Persze, hogy fáradt vagyok, feleltem. Ha fáradt vagy, ülj ide a helyembe, míg vissza nem térek, mondta. És én letelepedtem a trónusra, magam elé nyújtva a vassaruban ronggyá szakadt lábamat. Azóta képtelen vagyok fölállni. És most itt ülünk a paraván két oldalán, félúton, és várjuk, hogy arcunk összeérjen.

61. Az énbe megnyúlt, elkeskenyedett embert keresem.

61. Nemcsak a megszólalás negatív gesztus, az elgondolás is. Mert amiről hallgatok, amiről képes vagyok hallgatni, arról akár beszélhetnék is.

61. A tudás önmagában létező, és nincs tudomása önmagáról. Ha emlékezem, tudni akarok, és ezzel máris megvakítom a szándékot. A szellem, amint önmagára ébred, meghiúsul.

61. Azt keresem, amit fölcsavaroztak az agyamba, hátha én is lehetek még baltafejű izompacsirta, aki szárnyas dugúhúzóval, az orrán keresztül húzhatja le agyából a távvezérléssel működtetett, diónyi chipet.

63. A szemüregek óriási, iszonytató odvak. Ömlenek a képek. Sűrű, féktelen omlás. Az idő, az álmok, a félálom és az ébrenlét napkitörésszerű viziói. Nincsenek gesztusok, hangok, pusztán képek, kezdet és végnélküli, gyilkos áradás. Az áradat lassan, amőbaszerűen szétterül, majd emelkedni kezd, mígnem minden oldalról lezárja a teret. A folyadék lassan besűrüsödik, elnehezül, néhol még végigszalad egy-egy levegőbuborék a masszában, hamarosan azonban teljesen megmerevedik, megszilárdul az anyag, és az én végleg bezárul az épeszű őrület képekből tömörített bunkerébe.

63. A tömeg vak, mintha puskatussal szakítottak volna két hatalmas lukat koponyájába.

64. Bízzál bennem, a döntő pillanatokban nem fog remegni a kezem. A kín mint a holtpontot elérő kéj, amikor a pillanat mérhetetlen töredékén a megsemmisülés örvényébe tekint. Te azonban most a túlparton landolsz, elsőként teljesítve be az egyesülést. Tudom, szemedben a rettenet könyörgése lesz, ne engedjelek, ne bocsássalak el. De én erős leszek. És miközben összeszorítom torkodat, együtt vonítunk majd, mint az igazi szerelmesek.

64. Nézd, micsoda erő lakozik bennem, ahogy egyenes derékkal viselem a koronát, amelyet tucatnyi kar is alig győzött fejemre emelni. Nem én, az erő az őrült. Amely megformált és életre keltett, és amelynek pusztítania kell, hogy ne legyek rabszolga.

64. Láttam már a hátra feszített karral homokba fojtott hősöket. Úgy hajoltak meg, mélyen, derékból, mint őfelsége kissé szétterpesztett lábakkal pukedliző udvari muzsikusai. Kezüket kétoldalt kitárták, akárha csak combközépig érő kaftánjukat fogták volna föl. Aztán magukra maradtak, és e kissé komikus tartásba merevedve lassan oldalra dőltek, majd a hátukra zuhantak, homokba préselt képmásuk mellé.

64. Az Öreg igazán jól beleültetett a ragadós székbe. Lassan azonban megérkezik a váltás, és én nesztelen mozdulatokkal a paraván mögé lépek, karodat kérem, és szótlanul kivezetlek a táncparkettre. Egy pillanatra megállunk, talán cinkosan összemosolygunk, majd egymásba kapaszkodunk, és mintha csak támogatnánk egymást, egymás vérét vesszük. Némán zuhog a sötétség a végtelen szalagként futó üvegfalon.

65. Naponta legalább háromszor számolni kezdem napjaimat. Szakadatlan hajtogatom magamnak: Nem szabad éppen most összeomlanom. De mi az, hogy éppen most? És az meddig tart?

65. Hallgatni szeretnék, elhallgatni és elhallgattatni, de rettegek a felejtéstől. Csak tolom magam előtt az időt. Minden megvalósuló perc merő képtelenség.

65. A vonalak közvetlenül az agyamba karcolódtak, amikor egy hegyes kaviccsal fölrajzoltad a térképet. Egy partra vetett ólomdarab fölé hajolva, guggolva dolgoztál. Talpad alatt át-átkúsztak a hullámok. Azt viszont nem árultad el, kivel kell végeznem. Amikor megkérdeztem, fölálltál, elmosolyodtál, és azt mondtad, még túl lágy vagyok, és az egész koncepciót elronthatja az irgalom. Az utolsó szavakat leplezetlen megvetéssel mondtad. Erősen összenéztünk és gyűlöltük egymást. Tudtam, hazudsz, és valójában Te vagy gyáva, félsz a kimondott szó visszavonhatatlanságtól. Mindketten tudtuk: nincs viszaút. De ha lett volna is, végtelenül elcsigázottak voltunk. És ez elég volt, hogy megbocsássunk egymásnak. Ott álltunk, a rakparton, mint két kisstílű, szánalmas bérgyilkos, és undorodtunk egymástól, önmagunktól, az egész szervezettől, a koncepciótól, pitiáner, beragadt életünktől.

66. Nem érdekel, hogy hű legyek önmagamhoz, hiszen miképpen lehetnék más.

68. Kiírom magamból a nyelvet. A szavak a leírásukkal egyidejűleg végérvényesen megsemmisülnek. Szavanként adom vissza a nyelvet.

69. Hamvazószerda, ha a süppeteg test és szellem nem bírja már az Átokföldje súlyát.

69. Mit tudhatok, amíg halálom pusztán nyolc perccel élem túl?

69. Istennek nem nőtt nyelve.

69. Lesújtani a falon araszoló, hatalmas, fekete pókra, az önmagát agyamon nap mint nap átrágó kereszteshadjáratra. Nehezen viselem el a Csöndet.

70. Az őrült az agy betontuskókkal körülzárt szigetén gubbaszt, vizeletszagú matracon, darócköntösben. Egyik öklét a lába közé szorítva, másikat a szájába nyomva ingatja felsőtestét. Pontosan úgy, ahogy a triviális képzeletben megjelenik a távoli és szégyellt rokon.

70. Minden nap egy-két hosszal beljebb úszni, próbálgatni, kísérteni a távolságot, mert édes a gondolat, hogy egyszercsak eltűnik a part és közömbössé válik az irány.

70. Valójában csak egyszer úsztam be túlságosan mélyre. Amikor szembe fordultam a távolsággal, egyszerűen fölmondta a szolgálatot vegetatív idegrendszerem, és mint egy kiütött fenekű tartály beleürítkeztem a vízbe. Néhány percig bójaként lebegtem, majd egyenletes csapásokkal kitempóztam a partra.

70. Szemlélem magam, de nem férkőzhetek hozzá magamhoz.

70. Kérdezni talán tudnék még, de már nem merek.

72. Látom, amint vállamhoz emelem a fegyvert. Féloldalra dőlve, gyengéden ráhajtom arcomat a puskaagyra, és ráhelyezem ujjamat a ravaszra. Hosszan célzok, majd tüzelek. Szinte ezzel egyidejűleg megnyílik a céltábla középpontja, és süvöltve mindent magába szív. A fegyvert, a fegyvertartó kezet, a lőállásban ólomkatonaként parádézó bábut, az egész lőteret.

72. A lineáris vonal véget ért.