ÁTJÁRÓ

IV/50 Pontosan emlékszem, mikor írtam le az első mondatokat. Fuldokoltam a görény munkaadók által elém tolt teli csajkákban. Hol az egyik tartotta fejemet a kübliben, hol a másik. Bőrzekés, veretes szájú, törpe erőművészek. Rendszerint csak akkor engedték föl a fejemet, ha már gejzírként rotyogtak az edények. Bátorítón megpaskolták pofácskámat, aztán szépen visszanyomták üstökömet. Egyszer, két alámerülés közti szünetben, leírtam tizenkét rövid, áttetsző mondatot. Észlelni már nem tudtam őket, de végig belőlük lélegeztem, míg el nem bocsátottak a kényurak. Ez volt a bosszúm, hogy éppen akkor szólaltam meg, amikor rettenetes valagukkal a számra telepedtek. Előtte hónapokig ültem az üres, lefüggönyözött lakásban. Goromba tél volt, a ruhám bádoggá keményedett rajtam. Nem voltak napszakok, órák. Sehol sem voltam. Úgy éreztem, nem szólalhatok meg többé, miközben tudtam, ez képtelenség. Számot kellett vetnem a szégyennel, a kudarccal, az árulásal, a hitelét vesztett drámával. Nem tudtam nem élni, és nem ismertem ennek sem pontos okát, sem magyarázatát. (I/58)

I/6 Éveken keresztül a zeneiskola ugyanabban a szobájában vettem hegedűórákat. Az emeleten csak énekszakosok gyakoroltak. Állandóan hallottam skálázásukat. Hosszan kitartott alaphang, majd egyre gyorsuló, fölfelé szökő hangsorív. Aztán parányi szünet, és újra előlről az egész, de most már fél, esetleg negyedhanggal magasabbról, órák hosszat. Énekelni egyiküket sem hallottam.

I/4 Csak gyermekeim születése óta álmodom közvetlenül a halállal. Addig pusztán a halálról álmodtam, és ezek az álmok rendszerint találkozások voltak halottakkal, elsősorban az Apámmal. Már akkor is mindent a haláltudat szűrőjén át észleltem, de a klasszikus halálfélelmet, a kapaszkodó, görcsös rettegést nem ismertem. Öntelt gúnyolódás, lázongás, némelykor valami szép gesztus. Így próbáltam együttélni a halállal. Ma elsősorban a fölkészületlenségtől félek. Amolyan háziasszonyos aggódással. Hogy amikor megérkezik a látogató, ne maradjanak elől a szennyes edények. Vagy micsoda szégyen egy véletlenül kint maradt, száradó fehérnemű a fürdőszoba radiátoron.

I/1 Mindig is történeteket szerettem volna írni. Tágas, biblikus történeteket, kozmikus meséket. Ma sem az egyikre, sem a másikra nem vagyok képes. A történetek belülről sültek rám, ahogy az odaégett tej az edény falára.

II/3 Tudom, létezik Történet, mert elbeszéléseimben fölbukkan a vágy a Történet megtalálására és fölfejtésére. [visszafejtés => papírról "visszaáztatott" tinta <= hullanedv]

I/34 Szeretnék visszaemlékezni arra a korra, amelyben még képes voltam közvetlenül megnyilvánulni. Innét azonban nincsenek fölhívható emlékeim, mert a tudatos emlékezés csakis fogalmak köré épülhet. Vajon miért gondolom akkor, hogy tudtam egykor bármit is abból, amit ma tudásnak képzelek?

III/10 Próbálok megkapaszkodni az emlékezetben. Hagyománytiszteletből, kényelemből, a termékenység illúzióját keltő beidegződésből. És kétségtelenül remélek még valami mást is ezektől a találkozásoktól. Azt hiszem, elsősorban magyarázatokat, válaszokat tisztázatlan és ezért nyilván rendkívül fontosnak vélt kérdésekre.

III/39 Az emlékezet, mint lopakodó dagály, sekélyen és szélesen húzódik föl a fövényre. Megnyílnak a talaj parányi kútjai, és milliószorosan ontják a nedveket. A földkéreg rianásszerűen repedezni, hasadozni kezd. Óriási agyagtáblák, kőzetes tömbök, földnyársak vetődnek föl. Mélybarna, kvarcosan meg-megcsillanó talajtorlódás. Közöttük karnyi vastag, hosszú kötelek csapódnak föl, függőlegesen kígyózva a magasban, majd visszazuhannak a földre.

1/22 Az emlékezés alibit keres. Ezért térek vissza régi, idegenné vált, eltávolodott színhelyekre. Jóvá akarok tenni valamit, keresem a kapcsolatot, a csatlakozást. De mint két egymás fölé befúrt alagútcső, sohasem találkozhatunk.

I/59 Kezdetben szerettem a helyszíneket. Megannyi kiagyalt anziksz, amelyekkel rejtélyes okokból gyengéden bánt a lélek. Minden kirándulás előtt kicsit izgatott voltam, lámpalázas, mint gyerekkoromban a nyilvános vizsgakoncertek előtt. Mert nagyon szerettem volna szépen játszani, de leginkább túllenni már az egészen.

IV/38 A Keresztanyáméktól kapott karácsonyi csomagokban minden télen ott feküdt vöröslő kolbászágyban, májfoltos hurkavánkosok között a megkopasztott, mesebeli szárnyas, hájas hasában az aranytojással. Sohasem rágtam szét, hanem nyelvemmel élvetegen fölkentem szájpadlásomra, mintegy kikentem a szájüregemet. Úgy hittem, amíg nem olvad szét e bűvös pástétom, rendkívüli dolgok történhetnek velem. A férgek és a rovarok csak jóval később jelentek meg, és parányi rögökként elhordták az aranytojás belsejét.

IV/49 Persze, a gyerekkor. A visszaélés "mélységesen mély", mérgezett kútja. Úgy bújunk be a finom, jószagú paplan alá, miként riadt tízéves lánykák mellé, és elcsuklik a hangunk, mikor megérintjük a fölcsúszott hálóingecske forró szegélyét.

III/10 Mindenre emlékszem. A sötét előszobára, a lépcsőház barlangjára, a körfolyosó kútjára, a hidegre, a félelemre, a bűntudatra, ahogy elfordultam az ajtótól, és nem adtam át az üzenetet. Mindenre emlékszem, csak magára az üzenetre nem. [Menekülés - apám az ablak előtt]

IV/31 Nem akarok emlékezni. Undorodom a múlt váladékától. Mint a gennyedző gyulladás leragasztja a szemet, és nincs többé ébredés.

I/37 A képek úgy lifteznek bennem, szabályos ütemben, mint a kotróhajók vertikális üzemű, kanalas futószalagjai. És a nyikorgó óriáskerék mindegyik kanalában én magam csücsülök. A szüntelen körforgás és nyomásváltozás természetesen alaposan megterhelheti a szervezetet. Nem véletlen olvasható a pénztárablak fölé akasztott táblácskán: Nem nyámnyila legényeknek való. Aztán lecsöngetik a menetet, szépen, egyenként beállítanak minden kosarat a rámpával egyvonalba, és kisegítik vagy kiemelik a kedves vendégeket, szükség szerint. Az újak komoly vagy csupán komolykodó szorongással, esetleg vihorászva elfoglalják a helyüket, izgatott várakozással összenéznek, aztán máris megrándul a kocsi, villódznak, cikáznak a fények, csikorognak a fogaskerekek és harsog a zene. És amikor lenézek, látom, ahogyan a Mester a vándorbúcsúsok lakókocsija mögött a földre rókázik. [utalás 48; Forrest Bess]

IV/6 Megpróbálok szólni a kínról, kibeszélni lassú, hosszan elnyújtott ütemben. Szeretném érteni, miért húz vissza - mint gazdáját a dögszagot fogott kutya - a tündökölni nem tudó gyerekszoba.

IV/4-5 Gyanús a gördülékenység. Valaki más.

III/56 Végeláthatatlan menet. Szakadatlan metamorfózis, földből, húsból előbújva, majd vissza a földbe, a húsba, csúszva, csusszanva, mászva, szállva, nyújtózva, milliónyi gúnyában, arcban és álarcban. Roppant láncolat, a kromoszómák billiószoros kapcsolódása, amelyben egyetlen szem mindig ugyanaz, tökéletes másolat, parányi szelence, az Ezüst-Tó kincséhez vezető, pontos tervrajzzal. [=> szelence => torokba süllyesztett kapszula]

I/47 Tegnap, egész éjjel halottakat hajigáltam egy kútba. Mintha így számoltam volna le egy régi tartozásomat. [=> a visszaélés mélységésen mély kútja]

IV/63 A szemüregek óriási, iszonytató odvak. Akárha puskatussal szakítottak volna két lukat a koponyámba. Az áradás lassan, amőbaszerűen szétterül, majd emelkedni kezd, mígnem minden oldalról lezárja a teret. A folyadék lassan besűrűsödik, elnehezül. Néhol még végigfut egy-egy levegőbuborék a masszában, hamarosan azonban teljesen megmerevedik, megszilárdul az anyag, és az én végleg bezárul az épeszű őrület képekből tömörített bunkerébe. [ => vak nagymama a kocsin]

I/22 Mindannyian agyamban munkálkodtok. Miként irányíthatnám én az agyamat? Csupán egy vagyok benne magam is, és nem ismerem a részesedésemet.

I/32 Nem a hiány, a távollét tablója az album. Talán ezért keresem oly rögeszmésen a helyszíneket, próbálok ráismerni soha nem látott arcokra.

I/14 Egy vékonydongájú fiúcska fényképeket dugdos a szálloda néptelen folyosóján a futószőnyeg alá. [B: Csend]

I/38 Ki megy melletem mindig harmadiknak? ["Who is the third who walks always beside you?"]

I/32 Amikor fölnyitottam a díszes könyv súlyos fedelét, észrevétlen magam mögé osontam, és én is belepillantottam az albumba. De nem láttam mást, csupán üres kartonlapokat, amelyeknek világítóan fehér, fényes magja a szélek felé körkörösen haladva, fokozatosan elszürkül, elfeketedik, mintha a film minden egyes kockája erős fényt kapott volna az exponálás előtt.

I/11 Nincsenek emlékek. Agyam egynemű szövet. A szálak nem egymásra csúsznak, hanem egymásba. Ha az idő nyomát keresem, e szövetbe metszek bele. A szálak szétválaszthatatlanok, minden beavatkozás rombolás, sejtírtás, amputáció.

II/63 Miféle idő? Miféle emlékezet?

II/4 Miért nem játszhatom újra, hogy a fejemre húzom a takarót, Te pedig kérdezgeted: "Hol vagy kicsikém?" Aztán odalépsz az ágyhoz, és atyaian rákoppintasz egyet-kettőt a fejemre, a takarón keresztül. Menten követnélek.

I/27 Végighúzni a vonalat anélkül, hogy fölemelném a ceruzát. És megbocsátani. Nem ez az örökös úrhatnámkodása az észnek.

III/57 A Szellemben minden ott lakik. A Tudat innét szívja szalmaszálon át kincseit, mint félig béna nagybeteg a megváltó Halált. A Nyelv a viszaáramló levegő buborékai a felszínen.

I/3 Mindig is a rám erőszakolt éntől akartam megszabadulni. Az elveszett dimenziót kerestem, amelyben minden egy, amelyben nem létezik elkülönülés, a széthullott világ figuráinak ide-oda tologatása.

IV/18 A cselekvés úgy oldja föl a Szellemet, mint a lúg a zsiradékot. Ami marad (látszik!): amőbaszerűen szétterülő, szivárványos folt a szennyes (olajos) vízen.

I/3 Megpróbálom eljátszani, hogy visszahelyezem magam az oszthatatlan mezőbe, amelyben a személyes és a kozmikus csend összeér. Aztán megpróbálnék ott még egy kicsit élni.

I/3 Bármivel behelyettesíthetőnek lenni egy jelképek nélküli konstellációban, mert minden önmaga és önmagáért való.

III/13 Nem akarom érteni szavaimat. Amíg nem értem őket, még minden lehetőség bennük rejlik. [ => "a másnap kibetűzhetetlen szavakban jobban bízom"]

III/35 Nem érdekel sem a nyelv(ezet), sem a ductus. Egyszerűen túl szeretnék lenni rajta. El szeretnék felejteni mindent, ahogy egy fejsérülés fújja ki az agyat, mint egy húsvéti tojást.

IV/11 Képtelen vagyok elengedni.

III/48 Minden szavamat lábjegyzetelnem kellene, az összes lehetséges szövegösszefüggésben, és a lábjegyzeteket is, és így tovább, a végtelenségig, ahogy egymással szembenéző tükrök távolodó sorozatában látjuk magunkat. [ => "Minden szót csak egyetlen egyszer lenne szabad kimondani, leírni az életben."]

II/64 Az emlékezet teli biblikus bűnökkel, mert hamis bálványokat imád.

IV/61 Ha emlékezem, tudni akarok. És ezzel máris megvakítom a szándékot.

IV/61 A tudás nem válasz.

IV/31 Egyetlen helyszínt, arcot, mozdulatot, gesztust, emléknyomot sem hagyhatok ki. Mindahányat egy halomba kell hordanom, minden kijáratot, nyílást el kel zárnom, minden búvóhelyet el kell torlaszolnom, és amikor már semmi esély sincs a menekülésre, akkor kell magamra gyújtanom a múltat.

II/13 Megmelem a tollszárat, a fény felé fordítom. Vajon mit őríz a tollhegyben megülő, fekete iszap?

Az előérzet emlék?

I/67 A lappangó szavakat szeretném, amik nem égetik át sisteregve a beleket, nem fröccsentenek vért szájon, orron, fülön át, nem markolják szét a szívet, mint komisz utcagyerekek a standokról elcsent paradicsomot. Csak úgy foszlik ujjaik között a hús, omlik a bél, és a kis szörnyetegek gonoszul vigyorogva, csámcsogva nyaldossák a könyökükön lecsorgó, vörös nedvet. A rejtőzködő szavakat szeretném, hogy ne kelljen éjszakánként öklendezve befeküdnöm az asztal alá, ne forgasson lepedőben az öngerjesztő, mesterséges téboly.

III/1 Átbeszélni az időt, mágikus révültségben. Amíg beszélek, talán távol tarthatom a Démont. [ => "a szó...előreszegezett tőr]

IV/44 Szavak. Kis pipaszerű fúvócsővel lebegtetett pingponglabdák, pehelysúlyú légtornászok. Sem leesni, sem elszállni nem tudnak. Emlék, jutányos áron. cs. k. 1.20. [ => "se meghalni, se magamat elveszejteni nem tudás"]

III/41 Kezdetben dühöngtem, lázongtam, részeg volt a fejem, a szívem, és mentem, amerre vitt, sodort a Démon, aki ugyebár kedvét leli abban, hogy lábbal tiporja az észt és az emberi méltóságot. Aztán kétségbeesett csüggetegség, a saját nyomorúságában kéjelgő, féktelen önmegvetés tivornyái. Majd lassanként szakadozni kezdtek a depresszió súlyos, vastag szövetei, és a test újra megvirradt.

IV/24 Lassú, fokozatos visszatérés. Áldozatok és elfogadás. Újra megnyitása az átjáróknak, a vezetők, révkalaúzok arcának fölfedése (fölismerése?).

III/45 Ki nem állhatom a márványtükrös toalett-szentélyekben torkukra vascsövet eresztő veszteseket, a nyúltagyukat falra fröccsentő, kétes ízlésű freskókészítőket.

II/61 Minden napot úgy kellene kezdenem, miként a látnok szólt Mithridatész vitézeinek. Kielégítő megfejtést nem tudtam találni. Nem megfelelő ez a mai nap. Homályos valamit láttam. Nem értettem egészen. De véleményem szerint érje be azzal, amije van, a király.

III/69 Nem létezik két végéről kezdhető élet. Egy személyben nem költhetek párhuzamos életrajzokat. [ => "A jól időzített személycserénél nincs elegánsabb megokldás"]

Minden ideköt. De mámorít a vágy, új testre ébredni és új hivatalra, és föllovagolni a hegyekbe, ahol vár és elfogad, de legalább létezik a karaván. Ha csak egyetlen egyszer megpillanathatnám, minden csalásomat elfogadnám. [ => Dilinger]

III/51 Talán felismerném az utat, de már nem hiszek a járásomban.

III/56/61 Jó lenne visszatérni az idő felett függőkertként lengő szertartásba. A légtornász itt mutatja be mutatványait. Mi azonban még bakról sem érjük föl a trapézt. Néha lefizetjük a dobost meg a világosítókat, és a pergődob robajában, a fénycsóva finom porában szökdécselünk, míg zsibbadtra nem botozza talpunkat a kemény talaj. Lehúz a barom súlya.

Hiába tenyésztettünk testünkre rettentő izmokat, a húsban ott maradt a betört orrú, vézna kamasz. Földre zuhant, mázsás embriótestünket újra meg újra összerúgdossák a vékonydongájú, rókaképű, külvárosi vagányok. (51) [=> Geraldo (?), Leolo]

III/62 Mindennapos halálgyakorlatok. A tudat edzése, hogy mint a kígyóember, egykor kecsesen átbújjak a tű fokán. Nem elégszem meg egy fejlövéssel, a puskaagy és a kisagy ellentétes irányban történő rándulásával. Függőhidakat, zsinórokat fonok, mert mégis bízom az akrobatikában.

IV/9 Minden mondat halálugrás. Nem kínos ez a szűntelen gyűrkőzés?

II/64 A teatralitás nem tulajdonság, maga a Lény.

II/64 Modoros vagyok? Ez a természetem.

III/38 Csak a szerepben tudok megszólalni.

IV/27 Azt álmodtam, hogy egy krumpliszsákon fekszem, kiterítve. A zsákvászon pólusain átszivárgó hullanedv előbb meglágyította a gumók héjára száradt földet, majd lassanként kicsíráztatta az alattam lévő televényt. A csírák, mint koralltelepek ága-bogai nőtték körül testemet. [ => átázott papírok => a tinta "visszacsorgatása"]

Azt kérdezte B.N., hogy megy az írás. Megy, mondtam. Ez azt jelenti, helyzetem napról napra kilátástalanabb és kétségbeejtőbb lesz. (Kék F./310)

I/66 Esténként akkurátusan betapasztom a fülemet, egyenként kirakom magam elé a percegő skatulyákat, és szép sorjában a mutatóujjamra engedem belőlük a bogarakat. Egy ideig kedvtelve nézegetem, miként masíroznak föl-alá a kezemen, majd egyenként bekapom őket. Tudjátok miként szólnak a koponya akusztikus barlangjában az elropogtatott kitinpáncélok?

IV/61 Nemcsak a megszólalás negatív gesztus, az elgondolás is. Mert amiről hallgatok, amiről képes vagyok hallgatni, arról akár beszélhetnék is.

Az elhallgatás nem hiteles. Csak a nem megszólalás.

IV/61 A Szellem önmagában létező, és nincs tudomása önmagáról.

IV/50 Magabiztossá tesz a tudat, hogy őket majd minden igazolhatja, engem viszont semmi.

IV/5 Mintha valahonnét súgnának, és szándékosan rosszul. A magány hallucinációí? Vagy így bosszulja meg magát a sok önmentő gyakorlat, amikor az utolsó pillanatban mégis visszatoltam torkomba a gégecsövet, és iszkoltam könnyebb vizek felé? Nem lett volna mégis következetesebb, ha robbant, fröccsent volna a test, a hús, a bél, mint a telibe trafált tök, unatkozó zsoldosok céltáblája? [ => a mélymerülés természetéről (KH)]

IV/2 Kiválasztott a szöveg.

III/19 Nem én cselekszem. Ha beszél, beszélek. Ha hallgat, hallgatok. Ha örjöng, örjöngök. Próbálom játszani az organikus tükörkép szerepét.

IV/64 Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ő is ott ül az üveg előtt, a másik oldalon, velem szemben, és ugyanazt a feketeséget bámulja. [ => elropogtatott ablaküveg; rovar; vonatablak]

III/3 Minden nap megkísérlem az egymást taszító vasak, pólusok összeillesztését. Émelyítő érzés, ahogy a holtponton egymással szemben imbolyog a kéz. Mintha nem is a taszítóerő, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle áttételesen ható vonzás tartaná egymás fölött a testeket. Ekként tekintve napjában sikerülnek a kísérletek.

III/49 A visszatérés, a visszavétel tétovasága. A lógázó eszmélet leakasztása a diófáról és a Házba vitele. [ => Április]

III/46 Minden a Dibuk műve. Mint kiéhezett állat tanyázik agyamban. Szétvetett lábakkal ül a kocsonyás talajban, és mohón szürcsöli ki az egyenként föltört sejteket, akár ha csak kakaszeplős fürjtojások lennének. A nyúlós fehérje végigcsorog kézfején, csuklóján. Szája sarkában ragadozó, aranyos csillogás. Elegyedünk, keveredünk egymásba, egymásban. Kettős vérkör, állat az állatban, hús a húsban.

IV/38 A Bestia az agyamban vájkál, mint a jószemű gazda, aki kézzel kotorja ki a beteg baromból a megrekedt salakot.

I/37 Az ön- és énfelszámolés regénye. I/17 Fogalmazványok a fogalomnélküliségről.

I/17 Az ajtóban állok, szemben a kisággyal. Kifejezéstelen arccal, minden szándék nélkül bámulom a hanyatt fekvő, mozdulatlan gyereket. Egyszercsak tétován fölnyitja a szemét. Nincs ott, de valahonnét néz, belülről és befelé, és eközben mintha némán hahotázna, meg-megnyitva egy pillanatra üres száját. Aztán az újra átforduló szemgolyók, és a rájuk húzódó szemhéjak. Haldokló Apám arcában ugyanezt az arcot láttam.

I/79 A melankólia könyörtelenül leemeli a gézpárnácskákat a fertőzött felületekről. Majd kinyomkodja a vörösesen fénylő, érett duzzanatokat, és kis műanyagkanálkával megtisztítja a sebeket, mielőtt újra befedné. A félelem azonban a húsban ragad, hogy az előbbi kéz újra, bármikor megnyithatja az árkokat.

III/6 Az emlékezés gennye.

II/4 A félelem akkor válik elviselhetővé, amikor önmagát kezdi fogalmazni. De akkor kezdődik, amikor megjelenik a megfogalmazás esélye.

III/42 Az agy áttüremkedik a koponyacsonton, és egy hatalmas, fekete pók mászik át rajta. Mindennapos kereszteshadjárat.

I/26 A halál az egyetlen téma. Az Isten háta mögötti bisztrókban éppen úgy, mint az enciklopédikus szóömlésekben.

IV734 Nincs, aki visszafelé növesztene, aki átsegítene.

IV/49 Mint őrtornyokba kigyúlt, füstölgő fényszórok pásztázom végig a tájat. Mozdulatlan, elzuhanva alszik a tábor. Csak a villanypásztor ciripel, és az árkokból vadászatra induló sündisznók szuszogása hallik. A kerítések ága-bogán fönnakadt rongyok, mint tavalyi lombok, ottragadt levélmúmiák. Tél van, a szinte mozdulatlanságig lassult vegetáció korszaka. Lassan lemászom az őrtorony létráján, megigazítom derékszíjamat, lehúzom zubbonyomat és szemlézni indulok. A tátott szájakból előkotort kenetek nehéz időkről tanúskodnak. Gyanús ez a csend. Sehol egy üzenet, minden hideg és érintetlen.

IV/40 Sötét, kivilágítatlan, hajnali utca, nyirkos hideg, csontig hatoló didergés, a kimerült test üressége. Négyen vagy öten lehettünk, nem tudom, kicsodák. Zsebembe süllyesztett kezemben egy tárgyszerű, test nélküli, apró öklöt szorongattam, mint egy kődarabot. Az utca végén azonban nyoma veszik az éjszakának. Eltűntünk, ahogy misztikus történetekben megmagyarázhatatlan módon, nyomtalanul fölszívódnak a szereplők. (Négyen vagy öten/3 sz. 15)

II/2 Nincsenek emlékek. Az álomlét az ébredéssel libikókázik. Amikor az egyik alámerül, a másik fölbukkan, és az egyik sohasem pillanthatja meg a másikat.

IV/42 Lassan kitöltöm időmet, mint apám a bátyám érettségíző öltönyét. [ => apa-álom]

III/67 Nem te hencegtél, még nem is olyan régen, hogy ha ismernéd az Átjárót, akár a visszatérés, a Túloldal bizonyossága nélkül is megpróbálnád?

I/56 Nincs irány, pusztán törekvés.

I/60 A bejutás nem érdekel, csak a (meg)kísértés, a szakadatlan, iránymentes készenlét, ez az öncélú, mágikus eschatológia. Szavaink varázsosan szívárványos, játszi könnyedségű, homályos tükrök, lebbennek, szálldosnak, aztán aláhullanak, és önnön súlyuktól pattannak szét parányi, gyorsan illanó, nedves foltokat hagyva a szőnyegen. Mi azonban, mint a nagy corpus delictit táncoljuk körül őket. Agyafúrt méréseket végzünk mindenféle komplikált műszerekkel, majd roppant komoly, figyelmes arccal katalogizáljuk a vizsgálat eredményeit, és büszkén széthordjuk őket a tűz-, víz- és sugárbiztos bunkerekbe. Kétségtelenül életbevágóan fontos ez a lázas sürgés-forgás, hiszen kitágítja az időt, kevésbé fontoskodva fogalmazva: nem szolgáltat ki minket az ön-tömegmészárlás talán indokolt, de azért mégiscsak olcsó gesztusának.

IV/47 Átégetni a tudatot. Vajon ki húz át a nyíláson?

IV/5 Nem akarok hazaérni. Másutt talán poézist párol a csalás, én úgy érzem, súlyos sarat dagasztanak lépteim, és lehúz az alantasság. Mert annyira talmi, földszagú és földízű a visszatérés. Nehéz függönyöket ereszt a távlatok elé, leköt és megköt, és mindent nevén nevez, mindennek tudja a nevét. A másnap kibetűzhetetlen szavakban jobban bízom.

II/14 Akárcsak egy fejemre szorult, üres bödönbe rikoltoznék.

III/51 Untatnak a teológiák. Mintha megfeledkeznének rólam.

IV/25 Belső, hermetikus tájakra vágyom, ahol jólesik letanyázni, ahol minden itteni kötöttség, magától értetődő természetességgel érvénytelen, ahol bűntudat, lelkiismeret nélkül, de itteni érzékekkel élvezhetem a létezés gyönyörét.

III/42 A falakba vert szögeken, kampókon szerszámok, ruhadarabok lógnak. Ezeket különösen szeretem. Homályos, fülledt szerszámos kamrák hangulatát idézik. Körükben nincs kishitűség.

I/44 Újra le kell ejtenem a Nagy Üveget, hogy visszatérhessen a földre. [ => Duchamp]

III/47 A jól időzített személycserénél nincs elegánsabb megoldás. Egy felismerhetetlenségig szétégett, fának rohant autótolvaj a legfortélyosabb bérgyilkosnál is többet ér. Örök honvágy az izzó napkorongba lomhán beúszó kalózhajó után, hogy a dezertálás bűne nélkül lehessek utas.

IV/42 Az induláshoz elég, ha pusztán van átjáró.

III/69 Odébb állni, levetni a tájat, mint fullasztó gúnyát. Átlépni egy másik barázdába. Az önigazolás kényszere és az előtörténetek szopogatása nélkül. Nem elszakadni - leválni. Nincs számvetés, leltár, csak emlékezetkiesés nélküli felejtés.

II/51 Ott talán egyetlen lendülettel tollba tudnám mondani mondataimat. De akkorra már túlleszek rajtuk. Senki sem hoz hírt felőlem. Kezdetben keresni fognak körözőleveleken, nyomtatványokon, mert a hivatali ügymenet így kívánja. Fényképem alatt rövid, tárgyszerű leírás, mintha egy ásvány vagy növény lennék. De ahová értelme lenne eljuttatni ezeket a leveleket, ott nem ismerik az írást.

III/48 Bársonyos, kobald éj. Talán mesterré tehetne a klíma, és fölajzva kiáltanám: Hol a kő, hol a torzó? A következő pillanatban azonban rosszul leszek a hőségtől. Homlokom az egyik palota falán koppan, és hangtalan lerókázom az ornamentikát. Számból, mint a homok pereg ki a szétporladt nyelv. [ => Rilke]

II/51 Egymás mellé helyezett, csendes anzikszok. Ragyogóan színezett belga metszet, kapható Charleroi-ban 35 centim-ért. Két évtized kelett ahhoz, hogy a Nemzeti Könyvtár lépcsőjéről eljussak Charleoi-ba. Két évtized, és rögtön 365-ször akarom megismételni a Nagy Mutatványt. [ => Rimbaud; Joyce]

II/51 Bízom a Földrajzi Társaság jelentésében. Éjszakánként engedelmes, termékeny abesszin nőkről álmodom, vad királyokról, durva, erős szagú férfiakról, hevederrel összefogott, gyanús eredetű fegyverekről.

III/8 Nincs Apokalipszis és nincs Aranykor. Csak egy kor van, és benne csak egy ember, az örökké kész Állapot lehetőségének idő feletti letéteményese. (166/44)

IV/6 Nem keverem össze az időhúzás esztétikáját a tudással, a tudást a hallgatással, a hallgatást az Állapottal.

IV/6 Végzem a fizikai túlélés gyakorlatait. Várakozom.

I/17 Az első pillanattól minden kész bennünk. Ami ezután jön, a szerep kínosan aprólékos kidolgozása, átfordítása. Elhúzódó adaptáció.

I vagy II/5 Minden szót csak egyetlen egyszer lenne szabad kimondani, leírni az életben.

II/52 A visszahúzódás a legeslegelső sorral kezdődik meg. Ahogy a víz vonul le irdatlan szélességben, mintha csak egy roppant játéktérről húznánk le a talajt védő, ködösen áttetsző, vastag fóliát. A nagy mérkőzésre azonban nem kerül sor, hiába rázzák kis seggüket a palánkok mentén táncoló, egyenruhás animátorok. A fövény lassan kiszikkad, repedezni kezd, az áradásra már csak néhány apró víziherkentyű csontos hullája emlékeztet.

III/66 Ismerem már a kerteket, a völgyeket, amelyeken át kell vágnom. Ismerem a színültig telt dézsát, amelybe belenyomják a fejemet. Ismerem a nyálkás deszkafal összes repedését. Belülről láttam őket, amikor nyitott szemmel körbenéztem. [ => dézsába nyomott fej]

IV/33 Nincs bejutás. Csupán két part, átjáró nélkül.

III/36 Föl szeretném adni magam, de nem merem. Félek a szégyentől. Félek, hogy majd ujjal mutogatnak rám a falumban, megszégyenítenek. És én hiszek nekik.

III/57/51 Nézem a Holdat, a bogarakat, a leveleket, a köveket, az éjszakát - minden a helyén van. Némán bámuljuk egymást a fekete üvegen át, és semmi sem mozdul. Elképesztő talány a folytonosság.

IV/56 Nincs mit föladni. Ami folytatásnak látszik, pusztán engedelmesség.

I/19 Jó lenne elveszíteni a lapokat. Gondosan elrakni a paklit, amúgy háziasszonyosan, aztán megfeledkezni róla, nyomtalanul és véglegesem. A félelemről, a szorongásról, hogy vajon nem vétem-e el a sorrendet. Megfeledkezni a rítusok jelentéséről, hiszen abban a pillanatban, hogy jelentést tulajdonítok nekik, meghamisítom őket.

I/54 Kijátszani a folytatás rögeszméjét.

I/60 A veszteség birtoklást feltételez, előzetes állapotot. Az Állapot azonban egy és változatlan. Csak mi vizsgálgatjuk különböző fóliákon át.

IV/49 Úgy érzem magam, mint egy termonukleáris katasztrófa hagyományosan melankólikus, utolsó túlélője. Ez szükségtelenné teszi a leszámolást.

III/56 Félek, mert vagyok. Mi ezzel szemben a Lét természete?

II/51 A folyamatos, változatlan jelenlét az egyetlen dimenzió. A közeg minden pontja azonos értékű, felcserélhető egymással és azonos az egésszel. Az öbölbe lassan fölhúzódó tenger kúszása, ahogy átúszik talpunk alatt, kontinensnyi szélességben.

IV/49 Lágy derengés, merő megbocsátás. Ez voltam egykor. Ezt követelem vissza, és mindaddig csak gyűlölhetek, amíg nem enged magához a lét vagy éntőlem a nemlét édessége.

IV/37 A hús békéjének kiterjedése.

IV/55 Bárhol és bármikor megszakíthatom a vonalat, mert bárhol és bármikor folytatom, ugyanazt a vonalat húzom. Őrjítő szabadság. Máshelyütt a lélek békéjét fűzik rá, Isten felé kapaszkodnak rajta, mint a Nagy Illúzionista földobott és állva maradt kötelén.

IV/58 Minden pillanat egyként alkalmas a kilépésre. Akárcsak a folytatásra.

I/5 Szeretem megadni magam. Ilyenkor úgy érzem, mintha tudnék.

I/12 A harcost, mint egy fölfújható gumibabát, szépen leeresztettem, helytakarékosan összehajtogattam, még a hajtásokból is kipréseltem a levegőt. Aztán gondosan elrakom a szekrénybe, a többi kiszolgált, elhasználódott kellék mellé. (I/5)

IV/43 A bűntetőszázad nyugovóra tér és álmodni szeretne. Mint mesebeli királykisasszonyok, mélységesen mély álomba merülve, szusszantva, szellentgetve, kegyesebb légáramlatokban reménykedve.

III/27 Minden éber pillanatomban a merülést várom, hogy leoldhassam magam a tér és az idő keresztjéről. Hiába rettenetesek a leírt képek, ott minden kegyes. Mert az álomnak nincs nyelve.

I/54 Várom, hogy újra elfogadjon az álom, összesimuljanak a dimenziók, újra törés nélkül húzhassam végig a vonalat, anélkül, hogy fölemelném a ceruzát.

I/17 A tudat a létezés minden pillanatában azonos fajsúlyú.

IV/11 Nincs mitől félnem. Úszom a part felé, mint lomha, óriás cethal, megfejthetetlen természeti tünemény, gyomrában a láthatatlan, parányi, fontoskodó navigátorral.

III/54 Untatnak a törvények, mert a Lét nem törvénykezik.

III/41 Hol vannak a nagyformátumú gesztusok? A nagyepikus sorsfordítások, az isteni küldetések? Jó lenne leszurkolni a napokat, a lapokat, majd összefűzni és leadni a csomagot. Talán mégiscsak sikerülhet a felejtés.

III/53 Hiányoznak az égi jelek. A kiválasztani kezdő domborművek, az elszíneződő relikviák, a holtukban elmozduló tetemek. Minden a föld felé mutat, az alvilágba.

IV/9 Félek az őrülettől. Ugyanakkor félek a túlzott óvatosságtól, hogy esetleg mégis túl korán fordulok vissza. [ => merülés]

IV/32 Minden szó árulás, az akarnok én piszkodkodó besúgása, a szégyen, a kudarc, a minden áron élni akarás egynyelvű szótára. Elcsendesedve szeretnék meghalni, szépen és engedelmesen.

III/34 Már nem próbálok hallgatni. Még virtusból sem.

III/68 Végeláthatatlan elfekvő, az emlékezet, a széthajigált magok, a képzelet, a szörnyűséges keresztút lakóinak önemésztő telepe. Nincs kakasszó, csak halotti leplek jóétvágyú ropogtatása, az önmagát fölfaló testek harsány csámcsogása. Gyertek, gyertek csak pulyáim, tapasszátok fületeket a föld háborgó gyomrának falához, mintha csak anyátok de sokszor megmászott, remek cipóhasához símulnátok. Mindannyiótokra sor kerül. Mintha nem is fülkékbe, hanem egyenesen kútba lépkednétek, feneketlen dögkutakba, hogy aztán onnét eregethessétek szét nedveiteket a hajszálvékony csatornákba.

III/38 Nem, nem emlékszem semmire, hajtogatom konokul. Mert azt akarom, hogy csak megtörtént legyen.

II/8 Rettenetes képomlás. Ahogy a magas löszfal szakad le a partoldalról. Előbb csak megcsúszik, aztán zuhan, hömpölyög, mindent maga alá temetve, lazán és véglegesen.

III/1 Vissza a homályba, a gipsszel vakolt gézlepedők oltalmába, a mozdulatlan csöndbe, ahol bármi megtörténhet.

III/70 Csak azt írom, amit látok.

II/52 Hátulról, mattüvegre vetített képek. A képek mostantól ott vannak. Ha elveszem az üveget, akkor is.

II/1 Le szeretném hunyni a szememet, de nincsenek szemhéjaim. (Mechanikus narancs!)

III/71 Ki az a másik, akinek koponyájában a szem pusztán két, fehér golyó?

III/4 Befelé hulló szemgolyók koppanása.

I/44 Az arc rezzenéstelen. Mintha minden izmot belülről varrtak folna föl egy feszült pillanatban a koponyára.

II/124/163/41 Hajóra szállni, végigokádni az átkelést, megtanulni néhány tucat szót, szokást és fogást, és még mielőtt hordágyon visszavinnének a fedélzetre, időben beadni a kulcsot. Nincs háládatlanabb és megalázóbb szerep, mint tolószékből alázatoskodni távoli, idegen rokonoknak, ismeretlen pártfogóknak, nagylelkűségükben tetszelgő, kultivált úriasszonyoknak. Majd egy fülledt, nyári estén, a rekkenő hőség részegségében odakarikázni a fegyverszekrényhez, és egyenként kilőni a veretes agyú, nagykaliberű vadászfegyverrel a lakóterem hosszanti falán sorakozó, kapitális trófeákat.

IV/46 El szeretném hagyni magam. Nem tudom, miért kellett Apámnak még napokig, hátrafeszített fejjel hörögnie, ide-oda görgetni az embóliát ereiben, játszania a fenegyereket, a verhetetlen lélegeztető gépet. Talán ha látta volna, ahogy a bakfis nővérke egykedvűen belelöki pöcsét a kacsába, nem csinálja ezt. Én nem akarok ilyen csúnya halott lenni.

V/IV/43 Tegnap éjjel, elalvás előtt, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, belépett az ajtón egy magas, széles, kontúrok nélküli, fekete alak. Megállt az ajtóban, egyik lába a szobában, bal keze a kilincsen, és én azt mondom neki: Jöjj csak bátran, nem félek.

III/66 Nem tudom, mi a bűnöm, ha minden bűnné lesz; és nem tudom, mi oldozhat fel, ha képtelenség a megbocsátás.

IV/56 A lélekjelenlét utolsó föllobbanásában önmaga ellen forduló kéz.

IV/72 Látom, amint vállamhoz emelem a fegyvert. Féloldalra dőlve, gyengéden ráhajtom arcomat a puskaagyra, és ráhelyezem ujjamat a ravaszra. Hossszan célzok, majd tüzelek. Szinte ezzel egyidejűleg megnyílik a céltábla középpontja, és süvöltve mindent magába szív. A fegyvert, a fegyvertartó kezet, a lőállásban ólomkatonaként parádézó bábut, az egész lőteret.

IV/56 Elképesztő pimaszság az eltűnés esztétikájáról handabandázni.

IV/47 Még nem tudom, hol hibáztátok el mindannyian, miért kellett a kikötőben mászkálnotok, tuskó matrózokkal alkudoznotok, kofakülsejű kalóznőknek jegyajándékot osztogatnotok. Próbálom megérteni a kudarcot, és elképzelni, mi járhatott a fejetekben a fövényen lépkedve, majd egyre beljebb és mélyebben taposva a vízben. Sorsotok következetes volt, mert maga a kudarc volt a műfaj. Az operetthősök, tinglitanglizók, vásári komédiások inkább puffogtatnak, mérget falnak, kitekerik saját nyakukat, és öltögetik földagadt, kék nyelvüket a világra, legfőképp önmagukra.

IV/56 Magam vagyok a történeten kívül, mint a visszahúzódott tenger sivatagában elengedett gyerek. Mintha lassan húznák a talpam alatti fövényszőnyeget, és én képtelen lennék lelépni róla. Bénító pánik és kétségbeesés. Csakis ez a pillanat számít. Dieser Moment der Panik und nicht eine/die Erklärung desselben. (III/7)