51.

A Szerelem egyszer bátorrá tett, és rákoppintott a seggfej Faust orrára. "Hallgass", mondta. Nem kiáltva, de fenyegetőn. A Doktor úr megszeppent és meghunyászkodott, nem szokott hozzá ehhez a hanghoz. Addig nemigen vonták kétségbe illetékességét. A hódolás iskolamesteri manírokkal ruházta föl. Néha ugyan gyanakvón illegette magát a rajongó publikum tekintetének tükrében, de sohasem kételkedett e bizonyosan nagyszerű és rendkívüli szerep hitelében. Tulajdonképpen mindig roppant elégedettséggel töltötte el, hogy ráosztották ezt a vitathatatlanul nehéz és fennkölt szerepet. Elégedettségéhez a vélt elhivatottság önhittsége társult. Pökhendi volt és arrogáns, mint egy kölyökzseni. De neki még a gyerekrajzok sem sikerültek.

Minő fájdalom. Még szerencse, hogy a korlátolt hit bunkere valóban szilárdnak bizonyult, és nem engedett a szerep meglazult varratai között átszivárgó méreg lassú pusztításának. Ez volt az egyetlen tényleges veszély akkoriban. A falakon szétpukkanó gyutacsok csak füstöltek, durrogtak, hamarosan ezek is inkább az alibit erősítették. Valójában maga sem tudta pontosan, mikor kezdett el érlelődni benne az elhatározás, hogy visszaadja ezt az ellenszenves, úrhatnám szerepet.

Vajon hányféle módja lehet a repülésnek? Rajta a golóbison, égi lovasként gyia pacikázva, avagy a vason belül, vakrepülőként, esetleg fényes ablakocska előtt ülve, jelvényes pilótasapkában.

Kétségtelen, számtalan módja van a szökésnek. Kívülre azonban nem juthatok. Még a legvakmerőbb kaland sem több, homokba rajzolt ugróiskolánál.

Á/1 Az út előtt teleírtam egy hatalmas papírlapot, rendkívül fontos, az indulásig föltétlenül elintézendő tennivalókkal. Aztán ágyba bújtam K.-val, és az indulás napjáig föl sem keltem. A pályaudvar felé menet, a robogó taxiból kihajítottam az összegyűrt, öklömnyi papírlapot. Arra gondoltam, ime egy újabb tanúlság. Pedig csak egy alapos félreértés történt. A papírlapon rögzített paradigma rendszer ugyanis nélkülem is végigragozódott. A Doktor úr meg mindvégig ott röhögött az ágy alatt, miközben Margitot keféltem, és azt hittem, rászedtem az ördögöt.

Mesélhetnék, mint "Andersen bácsi". Vagy alkudhatnék az ekvátoron négy colos mannlicherekre, véresre vakarva átizzadt ingem alatt a mérges csípéseket⁽⁶¹⁾.

52.

A zaklatottság mégsem eszköz. A pórázról leoldott Démonok kezelhetetlenek.

Talán vastag börbe kellene öltöznöm, derekamra fényes szögecsekkel kivert, széles ővet fűznék, és egyik kezemben cifra ostorral, a másikban szigonyszerű, hosszú bottal játszanám a halál óriás macskáival cicázó, vakmerő idomárt. Az ilyesmit szeretik a népek. Tenyerüket pecsenyevörösre csapkodnák elragadtatottságukban, én pedig lennék hős, bonviván, és mindezért nap mint nap vaskos gázsit zsebelhetnék be. Mégis inkább a katakombák körül ólálkodom.

Valószínűleg jobban megfelel alkatomnak a mártír szerep, mint a zsarnoké. A közönségnek mindegy, mindkettő kasszasiker, ha következetes. De ha a mártír esdekelni, rimánkodni kezd életéért és lerókázza magát félelmében, a közönség éppen úgy zúgolódni kezd, mint ha a rettenthetetlen idomár állatvédőnek csap föl. Az emberek nem ezért fizettek, és ez nemcsak nyomós ok, de jogos érv is. A széksorok felől nézve tisztességtelen a következetlenség. Csalás.

Szerencsés esetben csupán kiröhögik a szerepet cserélőt, ingerültebb légkörben simán agyonütik.

Az aktív demonológia egy másik módszere lehet, a fenevadak háziasítási kísérlete. Ez nem olyan brutális eljárás, mint a zsarnoké, de álnokabb. Most már nem a beavatkozás ereje, hanem következetessége és folytonossága a döntő. Mindhárom változatban előre megfontolt, pontosan megszerkesztett szándékról van szó. A mártírnál azonban a csalás funkcióját az öncsalás veszi át. A bizonytalanság, az ideges zavarodottság óráiban némelykor úgy képzeltem: ők hárman az árulás három formájának iskolapéldái. Hiszen mindhárom esetben eljátsszák az eresztés ritusát, a szabadjára eresztés szándéka nélkül. Félelemből, számításból, kegyetlenségből. Az ok mindegy, az eredmény és a szándék azonos: a mindent túlszárnyalni képes felsőbbrendűség bizonyítása. Ehhez pusztán formai kísérőjelenségként társul a megalázás kéje.

A legsikeresebb mutatványok mindig a lázadás legendájához fűződnek. A fenevadak meghiúsított vagy sikeres kitörési kísérleteihez, amikor - ha csak pillanatokra is -, de ők kerekednek felül. A publikum ezeket a számokat szereti a legjobban, mert ezeket a produkciókat megédesíti a katasztrófa előérzete. Csakúgy zubognak a hormonok.

Titokban mindenki abban reménykedik, hogy a pénztárnál leszurkolt belépti díjért többet kap, mint amennyit a műsorfüzetek ígérnek. Esetleg az idomár egyik leszakított csuklóját, a vérszagtól megmámorosodott, közönség közé kirontó bestia diadalüvöltését, vagy egy megtiport lovászfiú hörgését.

Á1. Banális félreértés. Az idomár csupán az üres ketrecben durrogtat, a mártírok végső elkeseredettségükben önmagukat és (mintegy szívességből) egymást zabálják föl, a derék lovászfiúk pedig seprűnyélen gyiapacikáznak.

Azt hisszük, mert tombol a csürhe a zsúfolt stadionokban, tényleg áll a harc⁽⁶²⁾.

Talán ebből a tipológiából ered a zaklatottság, a hivatásszerűen, mondhatni foglalkozási ártalomból újra meg újra elszörnyedő hisztériája. És innét ered az egyébként szép és komoly gondolat: bölccsé lenni, és derűs békével szemlélődni a szirteken. Se nem nyitni, se nem zárni ilyen-olyan rekeszeket, hanem hagyni őket nyugodni, érintetlenül, és bizakodni abban, hogy miként a beteg sejtek, e szerves bunkerek rettegett lakói sem indítják meg őrületes sebeséggel burjánzó ámok kommandóikat mindaddig, amíg nem kapnak oxigént. Bizakodó, reményteljes gondolat. De az árulás elkerülhetetlen. A bölcs nyugodtan összehajtogathatja az oly fáradságos munkával megszerzett erényeit, és elpakolhatja a szekrénybe a többi, funkcióját veszített, kikeményített fehénemű közé, mert nincsenek fenevadak, nincsenek démonok.

Az idomár azonban csak az üres ketrecben durrogtat, a mártírok végső elkeseredettségükben önmagukat és (mintegy szívességből) egymást zabálják föl, a derék lovászfiúk pedig seprűnyélen gyiapacikáznak. Mi meg azt hisszük, mert tombol a csürhe a zsúfolásig megtelt stadionokban, hogy tényleg áll a harc.

53.

A szellem alázata alkotás és szolgálat. Ma nem írnám le. Pedig csupán a kor kínos, és nem az illatos emlékkönyvek esendő ünnepélyessége.

A mondatok arányos, kiegyensúlyozott tehervagonok⁽⁶³⁾. Nem különös, hogy ide éppen egy megbomlott, gettópalánkokkal körbeszegezett szellem vezetett?

Á/1 Egy lakótelepi lakás befülledt odújában üldögéltünk. Nehezen lélegezve beszélgettünk, nyeltük a borecetet, mustárospohárból, és hálásan biccentgettünk a sóspogácsával, nyugtatókkal, isten tudja miféle szerekkel térülő-forduló tanyasi tanítónőnek, akiről sehogyan sem tudtam elképzelni, miként lehet szívet, testet gerjesztő és csillapító vallomások dativusa. A költő atlétában és gatyában ágált egyik tudóssá lett, egykoron verselő közös ismerősünkről. Egy sorára még mindig emlékszem, mondta, és szavalta: A cserépben rengett a föld.

Micsoda kép! A beásott költő, a kondáskirály, a trampli és ez a külvárosi, izzadságszagú ól, fölötte pedig, a magasban, mint egy repülőgéppel húzott, lassan úszó reklámszalag, az elfuserált költő jelmondattá tömörülő verssora. A gép lassú, szabályos és folyamatos köröket ró a föld körül, egy percet sem tér le a pályájáról. Ott kering szakadatlan, némán és valójában láthatatlanul, de ha a lábam elé nézek, látom a földön kúszó, lomha árnyékot. Valószínűleg ez az első, spirituális energiával működő motor, hogy legyen Nagy Tanúlság, intő figyelmeztetés.

54.

Üres kútba esett, álomtalan éjszakák. Nincs alászállás, merülés, csak süket zuhanás. A lánc csörögve rohan az aknába. Majd éktelen robajjal ráomlik az iszapba fúródott vödör oldalára. Vakító, fehér villanófény. Mire elérne a robbaj, már letaglózott az éjszaka, és mint egy felborult bábu fekszem hanyatt a magam alá gyűrt rongyokon, mellemen a sötétség jeltelen és mozdulatlan kőtáblájával.

Ezt írtam föl sietve egy üres papírlapra, egy teljes ívre, noha tudtam, úgyis csak néhány szó lesz az egész.

Ha csak néhány szót akarok följegyezni, akkor is egy teljesen üres papírlapot veszek elő. Elképesztő mennyiségű papírt pocsékolok el. De ebben is képtelen vagyok uralkodni magamon. Ez az esztelen pazarlás is a mindennapos, kapkodó és szorongó szertatrtásrend része.

Ha legalább rend, rendszer lenne, és nem csupán a gőg és a dac összjátéka. Szövevényes cselekvésháló, amelynek minden tagja valami elmulasztott helyett van.

Nincsenek alkalmak. Ez azonban nem enyhíti a bűntudatot. Csak az okok mások, és ezek talán még kifürkészhetők.

A bűntudat vélt vagy valós bűnt feltételez. Nem föltétlenül bűn-tettet. Bár ebben az esetben könnyebb lenne utánajárni a dolgoknak. A nem megtett bűnök misztériuma ugyanis természetéből adódóan szinte megfejthetetlen. Az indiciumok gyorsan elporladnak, és egyébként is az egész szövet igen foszlékony.

A felsülés és a felsülés magyarázatának irodalma könyvtárnyi. Egy egész kultúrkör története. Megannyi komolykodó, elmélyült, töprengő arc, boltozatos homlok az ünnepélyes termekben, és mindenfelől a fölháborodott pisszegések, megrovó, fenyegető pillantások, ha valaki megszegi a házirend szigorú szabályzatát. Függelemsértés, előljárók nélkül. Perverz játék, de bevált. Az idő euthanáziájának aligha van hatékonyabb módja.

Megpróbálom újrakezdeni és megpróbálok felejteni. Kijátszani a folytatás rögeszméjét. Nem szerkeszteni, tervezni, hanem folytatódni.

Nyugodalmasan szemlélődni. Hagyni ezt az örökös, görcsös fürkészést.

Mintha csak kőzeteket gyűjtenénk egy megszokott, de nem különösebben ismert talajból.

Egyhangú, kitartó munka. Csendes szorgalom. Nem sok értelme van a hangoskodásnak. Bár némelykor érthető, ha nem is indokolt a türelmetlenség, az ingerültség.

Praktikus önfegyelem és belátás. Szélsőséges esetben, rendkívüli pillanatokban önuralom. A helyes légzés és egy kis öncsalás gyakran sokat segíthet.

Egyforma nagyságú, egyforma súlyú kövek. Kiemelem őket a dobozból, és mielőtt sorban egymás mellé raknám őket a polcra, egy kicsit gyönyörködöm bennük a változó erősségű fényben. Nem annyira a gyűjtőszenvedély, mintsem a túlélési vágy munkálkodik bennem. Mindahány darab tanúságtétel. Vissza- és kétségbevonhatatlan. A puszta lét mint egyetlen bizonyosság.

Várom, hogy újra elfogadjon az álom, egymásra simuljanak a dimenziók, újra törés nélkül húzhassam végig a vonalat, anélkül, hogy fölemelném a ceruzát.

55.

Végig szeretném járni hibáim ösvényét, hogy mielőbb ráléphessek az Útra.

Lehetséges, hogy a tévelygő szellem végeláthatatlan rónaságokat jár be, ez az út akkor is ösvény. Szűk, homályos és vad. Nem is a földön vezet⁽⁶⁴⁾, hanem egy hevenyészve összeütött, keskeny pallórendszeren járunk, alig arasznyira a talaj felett.

Nem ismerjük az arányokat. Így némelykor azt hisszük, kozmikus magasságban lépegetünk. Néha megpihenünk, és sután tapsikolunk elragadtatottságunkban, mint egy idomított fóka két mutatvány közti szünetben. Nedvesen csattogó, kurta végtagok, szánalmas csonkok, a megcsúfolt szellem relikviái.

Á/1 A főhős királynak képzeli magát⁽⁶⁵⁾, a mindenség akrobatájának, pedig még bakról sem éri föl a lengő trapézt. Titokban persze nem egyszer megpróbálja. Néha lefizeti a dobost meg a világosítókat, és a pergődob zajában, a fénycsóva fínom porában szökdécsel, míg zsibbadtra nem botozza talpát a kemény talaj. A sötét tribünök felől morajlás, üdvrivalgás, szitkozódás - mikor mi - hallatszik, de az is lehet, hogy teljesen néptelenek a lelátók, és az erős ellenfénytől elvakult, önjelölt aktor pusztán hallucinál. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen alábbhagy az előbbi fölbuzdulás, és botcsinálta főhősünk újra ott söpröget a manézsban vagy rakosgatja ide-oda a kellékeket. Olykor-olykor föllázad, odavágja szerszámait és dúlva-fúlva nekiront valamelyik vélt kijáratnak. A sátorlapok azonban mindenhol és szorosan illeszkednek. Vagy már eleve nem vágtak beléjük nyílásokat, vagy pedig visszavarrták őket. Mindenesetre sem fondorlattal, sem erőszakkal, sem pedig könyörgéssel nem lehet keresztül jutni rajtuk. Hiába rimánkodik alkalmi főhősünk az erőművésznek is beillő domptőrnek, vagy próbálja elcsábítani a szépséges kígyónőt, nincs kiút. Marad a söprögetés, a díszlettologatás és a némelykori ugrabugrálás. Meglehet, hogy tulajdonképpen nem is a mutatvány kedvéért törekszik olyannyira a trapézra, hanem mert abban reménykedik, hogy a kupolán át talán mégiscsak kijuthat. (=> 12 Példázat)

Fogalma sincs hová, de a tehetetlenség táplálta bezártság érzete a szabadság illúzóját kapcsolta a kint képzetéhez. Kettős illúzió, zavaros és szinte ellenállhatatlan.

A belátás szép gesztus. Különösen akkor, ha nem megadáson, hanem elfogadáson alapszik.

A lét és az ember mindennapos, kitárázott viszonya. Tiszta súly. Hacsak nem hamis a mérleg, vagy olvasztottak ólmot a súlyok aljára. A lehetőségek sora végtelen. Pedig csak egyetlen vonal van meghúzva.

56.

Az Én visszahelyezése az Egészbe. Mintha létezne irány és nem csupán törekvés.

Az örökkön örökké lengő mérőón sohasem érint szilárd talajt. Hiába reménykedünk, hogy az isteni kéz talán alátartja tenyerét és kegyelmet ad.

Nincs kegyelmi állapot, miként annak ellenkezője sincs.

Talán ha átléphetnénk egy másik koordináta rendszerbe.

Csak a levegőt tapogatom lábfejemmel, mint amikor vaksötét lépcsőházban a következő lépcsőfokot keresem. Itt azonban nincs következő lépés.

Aki elmozdult az utolsó fokról, többé már nem húzhatja vissza a lábát. Vagy marad a szánalmas, üres levegőben tapogatódzó, lábfejnyi balett, vagy egy lehetőleg heroikus gesztussal beletalpalunk az ürességbe, a talán semmibe, a valószínűleg semmibe, a semminek nevezettbe, amelynek jelentése: hiány.

Eltökéltségünk jelentős, lelkünk foglalata pátosz, és mindez elég a zuhanás érzetének illúziójához. Csak jóval később következik a csendes, lemondó fölismerés: pusztán lebegünk, mint ürbe vetett hulladék.

A visszavétel nem más, mint a felszámolás finomkodó körülírása.

Bejutásról, áttörésről szónokolok, mint valami fafejű hadvezér. Hová akarnék vissszajutni?

Á/1 Zsibbadtan lógok a feneketlen mélység fölött, de a remélt Nagy Ugrás helyett pusztán ismétlődő rutingyakorlatok. A halál nem kaszával jön értünk, hanem hegyesvégű csőszbottal. Aratás helyett lom(b)talanítás, begyűjtés.

Mégis azt állítom: az út tágas, fényes és jól (?) kiépített, bejárható. Mindez akár az ellenkezőjét is jelentheti, hiszen éppen a jelentés válik jelentőségnélkülivé.

Á/1 Csakis egyetlen lehetőség van, az abszolut szabadság legfelső foka, a mindent magába olvasztó avagy mindent kioltó zérus, az éteri lebegés.

Nap mint nap, óráról órára, percről percre megürülni. Minden egyes sejtet kifordítani és akkurátusan leütögetni, levakargatni a sejtfalak belsejére fölragadt parányi szemcséket. Gyöngéden fölitatgatni a nedveket, majd rövid szünet, és kezdődhet minden elölről.

Lassanként már mozdulni sem tudok a körülöttem fölgyülemlett homokbuckáktól, homokhegyektől, a megtelt tartályoktól. Csak úgy sereglik a bámészkodó, süket tömeg, és elismerően vagy éppen utálkozva bólogatnak. Én pedig szinte már eszméletlen ismételem az idegrendszeremben rögzült mozdulatsort, futom tovább a hír-, üzenetnélküli marathont, mígnem egyszercsak megszünik az újratöltekezés, és a súlytalanná vált sejtek egyenként oldódnak el a cölöpöktől. A test hamarosan eksztatikus ragyogás, anyagtalan, szellemtelen lény, ködmoha. Könyörgöm a hitért: vezet ide út, bármi áron is. De képtelen vagyok rá. És fojtogat a teljesületlen hazugság.

57.

A szellem minden megnyilvánulása a Ritus továbbszövése, értelmezése, magyarázata. A Ritus bármelyik oldalról és bármilyen módon történő érintése beavatkozás, alakítás. Ez nem minősítés, hanem ténymegállapítás. A tény minősítésének "irodalma" ugyanakkor jóval terjedelmesebb, mint az, amelyet vizsgálódásának alapjául vesz. Ez azonban műfaji kérdés.

Gyülölöm ezt a hangot, felingerel, mert kínosan emlékeztet mindennapos bűneimre, pitiáner mocskolódásaimra. Ilyen kor ez.

Agyam megforgatva forró, takonyszerű kulimászban. Az anyag egy pillanat alatt páncéllá dermed. Ha beleharapok, fogaim úgy pattognak ki a szájüregből, mint az izzó kukoricaszemek a félrecsúszott fedő alól.

Óvatosan szopogatom az agyamat, nehogy véletlenül lecsússzon a torkomon. Időzített dumdum lövedék a belek viharában. Szétfröccsent hullám nem lenne esztétikus freskó a szellem oly gondosan ápolt szentélyében.

J.K., a magiszter ludi előtörténete⁽⁶⁶⁾. Az az igazság, jóelőre szeretnék már egy kicsit letagadni belőle.

A szellem minden megnyilvánulása a Nagy Szertartáskönyv újabb toldaléka, egy újabb banális, abszurd gesztus, hogy talán ezáltal beléphetünk egy nem létező közegbe.

Eltökélten topogunk vagy toporzékolunk a vélt ajtó előtt. Elragadtatottságunkban némelykor bizonyos réseket látunk nyílni az ajón, avagy lazaszövetű, hálós árnyakat pillanatunk meg az esetleg üvegkazettás ajtón.

Ha jól emlékszem, a Barlang és az eszelős Nagyapó történetével kezdődött⁽⁶⁷⁾. Aztán megannyi mélyen átélt, mindahányszor nagy horderejű, de külsőségeiben hétköznapi indulás. Majd tétovázó kivárások, orákulumok faggatása avagy semmibe vétele. Végül a mesebeli kulipintyó (=> KH), a két helyiséget elválasztó közfalban rejtőző, titokzatos szobácskával.

Ide hordok össze minden limlomot, talált vagy faragott bálványt; itt fűzöm föl a hüllők torkából előhalászott gyöngyszemeket, és ha nem juthatok be, akkor is itt öltöm magamra az ékszereket, és itt lejtek révült táncot anyám lenyúzott bőréből varrt jelmezben. A visszatérés ünnepe⁽⁶⁸⁾.

58.

Évekig azt hittem: az írás szent áldozat, mágia, egy rettenthetetlen bajnok mindennapos lovagi tornája önmagával, életre-halálra.

Bármiképp végződjék a harc, a Szigetről nincs visszaút⁽⁶⁹⁾.

Amikor berúgtam a sebes folyamba a csolnakot - csak úgy nyekkent a szemközti parton -, már sejtettem: kissé teátrális volt ugyan a mozdulat, de indokolt.

Nyugodtan fölverhetem egyszemélyes királyi sátramat a bajvívás színhelyén.

Azt reméltem, ahogy a motorizált ravatalozóban gombnyomásra tűnik el a koporsó, úgy süllyedek majd el egyszer én is, sátrastul, paripástul, páncélostul, az egész szigettel együtt, és leszek egy új Atlantisz legendája.

Nap mint nap mélységes alázattal készülök a párviadalra, és nem hiszek semmiféle Nagy Fordulatban. Tisztogatom a tollamat, mint más a faszát vagy a fegyverét, rendezgettem az írólapokat, sportszerű életmódot folytatok, rákészülök minden napra. Ha gyakorlataimat bármi megzavarja, inkább hallgattok, mintsem rosszul szóljak. Szép naívság. És áll a harc.

Elkülönített edényeimet tisztátlanul sohasem használtam. Az ortodox kánon lassan és sunyin beszivárgott kémiámba. Annyira a zsákmányt szuggeráltam, e kaján, sanda, fantom fenevadat, hogy nem vettem észre a csapdát, a lopakodó görcsöt. Az elzáródott belekben kővé tömörült salak a számon keresztül tört utat magának.

Undor és félelem.

Az izmok mint megszakadt spirálrugók, csörömpölve kipattantak.

Szakadásnak hittem az oldást, és egy kicsit kérkedtem is magamnak a bukás kínjával. A bukás bekövetkezésében azonban nem hittem. Próbáltam titkolózni, sumákolni, mert féltem attól, hogy így nincs jogom a kínra, és bárki, bármelyik pillanatban elveheti azt, amit légkondicionált pokoljárásaimból magammal hoztam. Idézgettem bár, de ez is csak póz volt.

Á/1 Veremhideg, kataton éjszakák, helyszín nélküli, lefüggönyözött lakásban. Úgy feküdtem a szoba közepén vattabéléses, méregzöld síruhában, mint egy keményre dagadt, divatszín vízihulla. A kobold nesztelen járt. Tapintatosan nem gyújtott villanyt, szépen kirakta szerszámait egy széthajtogatott terítőre, mintha csak piknikelni készülne. A krómozott acél meg-megvillant a ritka szövetű, barna sötétítőfüggöny résein át beeső utcafényben. A gnóm egy ideig fürkészte arcomat, valószínűleg fölmérte a helyzetet, majd fölvett a szalvétáról egy arasznyi, vékony csipeszt, és egy hosszúkás tokfélét helyezett mélyen a torkomba. Aztán fölgyújtottam a villanyt, kereszthuzatot csináltam, átöltöztem, és fölmentem a fönti lakásba.

Igen, mágia, bajvívás, egyszemélyes párviadal, sátor meg katafalk, amit akartok, de már nincs légzésgyakorlat, fegyvertisztogatás, széktologatás. Nincs rákészülés - az állapot mozdulatlan, rámkötött, mint a vízalatti gyorscement. Akkor éjszaka a Gyilkos látogatott meg.

59.

Á/Á/1 Kezdettem szerettem a helyszíneket. Megannyi kiagyalt anzix, amelyekkel rejtélyes okokból gyengéden bánt a lélek. Minden kirándulás előtt kicsit izgatott voltam, lámpalázas, mint gyerekkoromban a nyilvános vizsgakoncertek előtt. Mert nagyon szerettem volna szépen játszani, de leginkább túllenni már az egészen.

A teátrális, nagyoperai helyszínek mindig vonzottak. Stílszerű környezet az áriák elüvöltéséhez. Aztán csak üres, hermetkusan zárt, szűk és valószínűtlenül száraz helyiségek, ahol még legparádésabb gyakorlataimat is ólommellényben adtam elő, fáradhatatlanul ropva a királyi csizmadiával faragtatott protézisban⁽⁷⁰⁾. Rettentő kimerültség.

Aztán ütött-kopott kellékek ereszkedtek alá a zsinórpadlásról, és súlyos, megsárgult vásznak hullottak rájuk. Mintha egy közepes dzsungeltörténetben a fák lombjai között lapuló vadak hálócsapdákat vetettek volna a fölhajtott zsákmányra.

Sohasem volt más helyszín. A fémcsipeszekkel fölakasztot negatívok még mindig ott himbálódznak a vékony szárítókötélen. A kis plasztik lapocskák többsége azonban csak roncs. A Nagy Hoppmester lézer ugyanis nem átvilágította, hanem halk sercegéssel szétégette, szétolvasztotta őket. Azóta félek kinyitni a szememet, mert pusztít és pusztul.

60.

Á/Á/1 A bejutás nem érdekel, csak a (meg)kísértés⁽⁷¹⁾, a szakadatlan, iránymentes készenlét, ez az öncélú, mágikus eschatológia.
(Nehéz higgadtnak maradnia a kifosztottnak. És még nehezebb küzdeni az örök üreseknek. Hiszen a lemondás, a vesztés birtoklást feltételez, előzetes állapotot. Az állapot azonban egy és változatlan, csak mi nézzük különböző fóliákon át. Minden mozdulat kísértés, próbatétel, visszaható gesztus, hiszen semmi sem érhet (túl) rajtunk kívül. Ami túljut, pusztán buborék. Ereget a szellem.)
Szavaink varázsosan szívárványos, játszi könnyedségű, homályos tükrök, lebbennek, szálldosnak, aztán aláhullanak, és önnön súlyuktól pattannak szét parányi, gyorsan illanó, nedves foltokat hagyva a szőnyegen. Mi azonban mint a nagy corpus delictit táncoljuk körül őket. Agyafúrt méréseket végzünk mindenféle komplikált műszerekkel, majd roppant komoly, figyelmes arccal katalogizáljuk a vizsgálat eredményeit, és büszkén széthordjuk őket a tűz-, víz- és sugárbiztos bunkerekbe. Kétségtelenül életbevágóan fontos ez a lázas sürgés-forgás, hiszen kitágítja az időt, kevésbé fontoskodva fogalmazva: nem szolgáltat ki minket az ön-tömegmészárlás talán indokolt, de azért mégiscsak olcsó gesztusának.

Á/1 Képzeljük el a konferanszié által harsányan beigért Nagy Dobás főhősét, amint ott pörög a dobókörben, kezében a diszkosszal. Minden optimális, a fényviszonyok, a légáramlat, a pörgés pályája, a gyorsulás, a talajfogás csak éppen a forgás nem akar abbamaradni. A nézők már fölugrálnak a lelátókon, bíztatják a hős atlétát, aki mint egy vaskos fúrórudazat egyszercsak fokozatosan süllyedni kezd a talajban, és hamarosan már csak a föltört föld jelzi a Nagy Kísérlet nyomát. Aztán a közönség betódul a pályára, és ők is megvívják a maguk csatáját. Hol az egyik csapat foglalja el a dobóketrecet, és dühödten tapossa, döngöli a földet, hol pedig a másik ront be a küzdőtérre, és kézzel-lábbal kaparja a megkeményedett talajt. (=> 12 Példázat)

Rideg, barátságtalan, szögletes helyiség, csempével borított falak, kőpadló. Minden makulátlan, sehol egy repedés, hézag, még a fúgáknál sem. Ragyogó tisztaság, erős, teljesen egyenletes műfény. A falak mentén széles, magas krómacél polcok, hátul is nyitottak, a vázakat fémcsavarokkal erősítették össze. A lábakon fekete műanyagtalpak. Mindegyik polc sokemeletes, de a szintek között alig van másfél arasznyi távolság. Le-föl sétálgatok, és mint egy ékszerész rakosgatom egymás mellé az iszákszerű tarisznyából előhalászott, alig borsónyi közeteket. Mintha csak valami láthatatlan, parányi foglalatba helyezném őket, biztosan megülnek a sikos, tükörfényes polcokon. Néha kissé hátralépek, szemlét tartok a sorokon, és bár szerényen hallgatok róla, de semmi kétségem sincs afelöl, hogy hősies munkát végzek.

61.

3/84 Egy Kávéház karzatán ültünk. Szűk, levegőtlen járatok. Az árnyak idegbajosan kapkodják fejüket a lecsüngő félhomály hínáros hurkai elől. Alacsony, kényelmetlen asztalok, billegő székek. Közöttük hidrogénezett hajú, táskásszemű, kimerült felszolgálónők vonszolják magukat. Eldeformálódott, kékeslila hálós lábukon letaposott, magasszárú, kifakult vászoncipő. Sötét szoknyájuk fölött fehér, csipkeszegélyű, pecsétes köténykék. Zsúfolt asztalok, szétrágott, megszopott csikkhegyek, pohártemetők, porrá száradt pogácsa halmok. Vizeletbűz, hideg nikotin, mosatlan szájak szaga. Talán kevertet ittam, vagy valami bűzös pálinkát, amikor hirtelen végigsurrant a széles, finom ornamentikával gravírozott üvegajtón egy árnyék. Letettem a poharat, és megbűvölten lestem a belépőt. Pompázatos, nagyvilági jelenség volt. Drága prémgallért viselt és mély dekoltázst. Bőre áttetsző volt, mint egy kínai porcelán, és hamarosan már a lépteit is hallottam, hegyes, magas sarkak kopogását. Önkéntelenül megemelkedtem, tettem is talán néhány lépést előre, majd kissé táncoló léptekkel odavezettem az asztalhoz. Leült, keresztbe vetette a lábát, és lassú, kecses mozdulattal rágyújtott. A felszolgálónő megilletődötten várta a rendelést. Alig észlelhető, gyors mozdulattal jeleztem ujjammal, hogy menjen, tűnjön el, mert lehetetlen, pánikszerű félelem árasztott el, hogy esetleg észreveheti a másik, hol is van tulajdonképpen. Szinte áthajoltam az asztalon, hogy érezzem bőre illatát, ízét. Szórakozottan körülnézett, és csak úgy mellékesen odavetette: Kedves hely. Azt hittem, gúnyolódik, de aztán láttam, hogy egyszerűen csak nem figyel, vagy nem érdekli, hová is került valójában. Igen, dadogtam, és majdnem belecsuklottam izgalmamban az utolsó hangba. És ekkor a mellettem ülő oldalba bökött, és fejével a nő felé intve slejmosan azt kérdezte: És milyen az ágyban? Szavai úgy loccsantak szét az asztalon, mintha odaturhált volna. Dühödten fölugrottam, a gallérjánál fogva fölrántottam a székről, és kis híján ledobtam a galériáról. De ekkor észrevettem, hogy halott. Egy rongyos koldus gúnyájába öltöztetett, vénségesen vén, eldurvult arcú halott. Utálkozva visszalöktem a székre, és undorral rázogattam a kezem, úgy éreztem, teli lettek az ujjaim szétfoszlott, lemált bőrcafatokkal. Az asszony elnézően intett a szemével. Ugyan, hagyd már, mondta. Mit akarsz tőle? Hiszen csak egy szerencsétlen vénember, egy halott. Mire az lassú, teátrális mozdulattal a kezébe temette arcát, könyökét a térdére támasztva előredőlt, és hosszan, tragikusan zokogni kezdett, mintha csak ekkor tudta volna meg, hogy tényleg halott. Az asszony hidegen és megvetően elmosolyodott, és kissé felém fordult. Mélyen be lehetett látni a dekoltázsába, és ezt nyilván maga is jól tudta. Egy pillanatra hátrahőköltem, de ekkor már késő volt. Polipszerű ujjaival villámgyorsan bemászta az asztal alatt a combomat, és éppen föl akartam ugrani, amikor erősen és fajdalmasan a lábam közé markolt. Tehetetlenül visszazökkentem a székre, mire az asszony közönségesen fölnevetett, és halkan, de egészen halkan csak ennyit mondott: Hát hová mennél, bogaram? Mondd csak szépen a mamának, hová? És hatalmas, vastag nyelvével hosszan a számba túrt. Kigúvadt szemekkel, mozdulatlanul ültem, míg le nem vált rólam. Az utolsó pillanatban kinyitotta szemét, és még szinte az ajkaival érintve ajkaimat élvetegen suttogta: Te vagy az én kis békakirályom.

62.

Mi ez a szakadatlan számolás? Miért az egy után a kettő, az indulás után az érkezés, az ottlét és a továbbindulás, miért az én és a te, a le és a föl, a kint és a bent. Miért hazudom gyerekeimnek: ez itt a fa, amott a ház, fönn a felhők, amin jársz kő, beton, föld vagy fű. És ők szajkozzák utánam a korlátoltság leckéit, engednek a mételynek, a felejtésnek, és csak némélykor bámulnak oly különösen értetlenül. De ezt már én nem értem.

Először azt hittem, létezik fölfűzött lánc, rajta függő, kincset rejtő. A haramiák azonban letépték vagy magam szakítottam le egy ügyetlen mozdulattal. A szemek kopogva lefutottak, és széjjelszaladtak. És miközben csüggedten bámultam az eliramodott szemek nyomába, nem vettem észre, hogy a zsínór is lecsúszott a nyakamról. Tűvé tettem az egész világot, aztán egyszercsak kiáltozni kezdtem: "Megvan! megvan!". És azt képzeltem, újra(!) enyém a kettészakadt lánc, a fonal. Máris pazar csomókról álmodoztam, a tükör előtt illegettem magam, és minden kis szelencét révült tekintettel a fülemhez emeltem. Finoman rázogattam őket, hátha megkoccannak valamelyikben a gyöngyöző szemek. Sokáig süket voltam, egyszer azonban végre megcsendült az egyik dobozka fala. Kis karámot emeltem az asztalon, és a boldogságtól szédülten odaszórtam a szelence vélt tartalmát. Hamarosan elmélyült arccal fűztem föl a nem létező gyöngyszemeket a nem létező zsinórra. Gyermekeim először gyanakvó értetlenséggel bámultak, aztán vállat vontak és elszaladtak.

Nincs lánc, nincsenek gyöngyök, és nincsenek csomók. A leltár nélkülem készül el. A fejszámolóművészek és a Nagy Gyűjtők szánalmas bohócok. Amit számrendszernek képzelek, pusztán az egy.

Gyerekeim tapintatosan hallgattak, majd lassan ismételgették szavaimat, noha nem értették őket. Mint a legendás szélhámosok, észrevétlen fosztogatom őket.

Talán ez a bosszú az ellopott üveggolyóért, amelynek testén keresztül még minden egy volt, és ez az Egy magába foglalt engem is, önmagát is. Ez a bosszú a megszégyenítő és végleges kirekesztettségért, és ezért a borzongató halálvágy.

Á/1 Minden merülés káprázat, menekülés, hiú, oktalan remény - egyszer talán mégiscsak összeér az Isten és az Ember kíváncsísága, és megpillanthatom a szent gömböt, amit lenyelt az öntudat.

63.

Teli a szám arannyal⁽⁷³⁾. Kimondhatatlan íz.

Kinek a szájában fut össze a királyvíz?

Őrült erővel verem a fogsoromat egy széles kőpárkányba, míg ki nem törnek fogaim a fölhasadt ínyből. Aztán csak a véres hús tompa csattanása, és a könnyebbség, az újrakeresztelkedés mámora. Szabad vagyok! Akkor mi ez a szerkezet a számban?

Nem, nem felejtek. Nem felejtem az eszelős, bizarr bált, a körömcipőket, a tüllöket, a mély dekoltázsokat, a fodrokat, a selymeket, ezt a nagyszerű tetűlakodalmat, miként szálltak föl hozzánk a holtak a feneketlen tömegsírokból.

Fölmaskarázott vendégsereg, lassú és nehéz mozdulatokkal járják saját torukat.

Az egykori öltöztetőnők ma kicsattanó arcú tekintetes asszonyok, széles fenekű péknék, aranyos tanítónénik, és egy kicsit félnek a nagyanyóktól meg nagyapóktól és a saját öregségüktől.

Mintha éppen a kor számítana. Bár így jobban eladható a sztori, a Nagy Neandervölgyi Passio, miközben a híres doktorok a két lábon járás, a fölegyenesedés következményeiről szóló vitákban még mindig csak a krónikus derékbántalmak és különböző gerincnyavalyák lajstromozásánál tartanak.

Gondolod, ha visszaereszkednél és hasaddal szántanád a földet, nem hallanád többé a hús örökösen füledben zuhogó puffanásait? Minden egyes döndüléstől összerándul a test, mintha korbácsolnának. És közben a te kezed zsibbad.

Ki vagyok én? Melyik vagyok? A hegyi szentek, aszkéták, jósok, mindenféle gnómok és egyéb komédiások menten nyakatekert, cirkalmas válaszokon törik a fejüket, hiszen tudják, tőlük ezt várják. Pedig csupán egy mindkét oldalán írott sorsjegy kibontása lenne a feladatuk. De az istennek sem veszik a lapot.

A Nagy Húzás mégiscsak rád vár. Egykor úgy képzelted, ez lesz majd az ezredvégi Nagy Revű egyik fő attrakciója, mielőtt lerobog a hintó a föld alatti parkolóba, és a Katedrális valamelyik külső oldalerkélyén M. énekel iszonyú áriát. Talán rád ragadt a koboldok, kassandrák beteges izgágasága, az örökös fontoskodás. Nem tudom, hogy az adott pillanatban a lap melyik oldala fordul avagy fordíttatik felém.

Á/1 A bestia sima mosolyú, finom modorú, világos tekintetű lény⁽⁷⁴⁾. Nem csattogtatja fogait, nem habzik a szája, akár egy nagytotálba lekapott jelenet vendége is lehetne. Bármelyik. Nem kiválasztható, nem lehet rámutatni, hogy igen, ő az, mert nincs ő. A paradigmatikus személyek megszűntek, mert csak egy van.

64.

Igen, áldozás. A remegő kéz meghúzza a vonalat. Fojtott és folyamatos belső izgalom, a rákészülés hosszú, súlyos pillanatai.

Az égi íjász lassan, méltósággal felajza szerszámát. Nem, nem fegyver az, bár az áldozat készen áll. Éppen úgy leszámolt a következő pillanattal, mint a vadász.

A hosszú, pengő acél útja az örökkévalóságig tarthat.

Valószínűleg azt nevezzük költészetnek, amikor zeng a vessző, folyamatosan és messzehangzón, a két végpont közötti mezőben. A szerepet a repülés hordozza, így nyilvánul meg a lényeg. A becsapódás illúziója pusztán ráadás, a rátartás, a körülményes készülődés igazolása. A reszketés, a belső rebbenés kezdetben indokolt. Aztán már csak a szerep túljátszása, ahonnét nehéz a visszaút. És a lőállást összerókázó bajnok látványa nem éppen fölemelő. A csürhe nem bocsát. Nem ezért pengette le a sátrak előtt a belépti díjat.

Légy fegyelmezett. Nemcsak célszerűségből, hanem mert így etikus. Önmagadnak tartozol ezzel, az egyetlen köteles hitelezőnek. Ezen a közhelyen is újra és újra át kell kelnem.

A búcsúcédulákat nem azok osztják, akik a mindenféle belépti díjakat szedik, és megkísérlik elhitetni az izgága, stréber tülekvőkkel, hogy erre csakis ők hivatottak, és a jegyek birtoklása bármire is följogosít.

A végtelenített előadás teljes gőzzel folyik. A zsöllyék mindig zsúfoltak, csak éppen a sátrak üresek, mint a teremtés előtti csendben.

A két végpont összeér, fedi egymást. Nem a becsapódás illúzió, hanem a vessző futása és az acél zengése.

A ricsaj csak azért elviselhető, mert valahol a mélyben sejtjük, e tombolás mögött mérhetetlen csend van. Megpróbálunk nevet adni neki. Sokat tévesztünk, aztán riadtan elhallgatunk. A titokhoz ilyenkor érünk a legközelebb.

Kissé előrehajolunk, mintha nem hallanánk pontosan az üzenetet. Lassan forgunk tengelyünk körül, mint egy föltűzött bogár.

Kezdd újra.

Bocsássatok meg, hogy nem tudok uralkodni magamon. Bocsássatok meg gyengeségemért, a test árulásáért.

Pedig milyen szépen akartam indulni. Aprólékosan elterveztem mindent, azt hittem, kész a gála, és nem ez a vergődés, szánalmas hempergés az asztal alatt.

A szavak fölfutott hányadékként gyülnek meg a számban, és loccsannak ki a papírra.

Azt hiszed, fölment a szégyen? Az önmegvetés? Ha undorodsz magadtól? Ennyire olcsón nem szabadulsz meg kisiklott perceidtől, napjaidtól.

A számonkérés legkésőbb akkor kezdődik meg, ha visszalapozok, és a sorok között úgy ül meg a sár, mint a megszáradt hányadék. A nyomokat nem tűntethetem el. Szétkenhetem, meghamisíthatom, megmásíthatom őket, de lényegük és természetük megmarad. Minden rám vall. És nincs mentség, mentő avagy enyhítő körülmény, mert minden körülmény ugyanaz.

Á/1 Nincs megalázóbb szerep, mint amikor a nagyhangú konferanszié után széles gesztusokkal bevonul a fölmaskarázott Mágus, a Nagy Varázsló, nagyszerű, teátrális koreográfiával bejárja az egész színpadot, majd fontoskodó, sokat sejtető mozdulatokkal kirakja szerszámait, kellékeit a széles és hosszú asztalra, bevárja a dobpörgést, aztán csak áll, áll, mint egy elöregedett, memóriakiesésben szenvedő primadonna, és fogalma sincs, mit kell tennie. A közönség először azt hiszi, ez is a mutatvány része, sőt kezdetben még a dobos is. Hamarosan azonban kínosan fészkelődni kezdenek a székeken, majd fölcsattannak az első füttyszavak. Tulajdonképpen csak most döbben rá a Mutatványos, hogy már minden elveszett, oda az előadás, még ha esetleg visszazökkenne is valahogy a szerepébe. Rémülten összekapja a holmiját, és mint egy meztelenségére, kiszolgáltatottságára hirtelen rádöbbenő sztriptíztáncosnő, lemenekül a színpadról. Talán lesz még előadás, de ez már végképp elmarad, és ezek után már egyik sem lehet az, mert mindegyikben ott él majd a félelem, a fölsüléstól való rettegés. És a zsöllyék között mindig ugyanazok az arcok tűnnek majd föl, a kudarc tanúi. De nincs kegyelem, estétéről estére újra elmondják a konferansziét, és a Mutatványosnak újra meg újra ki kell lépnie a színpadra. Meglehet, hogy sikerülnek újra a mutatványok, egészen jól bejön egyik-másik trükk, de többé már képtelen örülni a sikernek. Mert tudja, nem azért csaló, ahogy csinálja, hanem azért, mert csinálja⁽⁷⁵⁾. (=> 12 Példázat)

65.

Ma másképpen készültem rá a helyzetre. Szándékosan tisztátlan maradtam, nem öblítettem kezet, szájat, nem startoltam rá két bögre teával és két bögre kávéval az éjszakára, és még mindig nem gyújtottam rá. Egy kis körüludvarlása az unalomnak, a fáradt, kissé tettetett közönynek, az alkotó, józan tompultságnak.

Á/1 Pedig tegnap, éppen azelőtt a gyalázatos Nagy Roham előtt nem sokkal, még azt firkáltam föl egy papírlapra: Nincs téves út, helytelen járat, alkalmatlan időpont. A teremtésnek minden pillanat egyként kedvez.

Nem az a szofisztika, ahogyan beszélek, hanem az, ahogyan nem hallgatok.

Mindegyik kapcsolási rajz egyenértékű, hiszen mindegyik működésképtelen.

Igen, újra az indulás. Sallagmentes akciókról ábrándozom, egészséges, brutális felszabadító rugásokról. Mindazok után, amin át-, keresztülmentem, érthető.

Esetleg, ha magázódnék⁽⁷⁶⁾, vetettem föl a gondolatot, és máris jóleső hűvösség járta át a testemet, az anyag és a szellem közötti distancia tágterű, szakadatlan áramló, egészséges levegője. Meglehet, mindez csak időhúzás, a lelkemben megmártozó félelem fodrozódása.

Alkonyati vízpart. Térdig a hideg, ellenségesen sötét vízben. Szennyes vagyok, mindenképpen meg kell mártózkodnom. És ha már úgyis alá kell merülnöm, akkor legalább úszom egyet.

Elég szó esett már a királykisasszonyokról, mindenféle gyöngyökről, hercegekről, bibircsókos varangyokról.

Tudtam, hamarosan újra merülnöm kell. Csupaszon és vakmerőn, legalább egyszer, egyetlen egyszer megmérve, mit ér a tüdő.

Hagyjuk ezt.

Írtóztam a váratlan zuhanás gondolatától. Úgy képzeltem, hogy nekem is éppen úgy föl kell készülnöm, miként például egy zongora virtuóznak az első akkordok leütése előtt. Minden a rákészülésen múlik. Vagy ha mégsem, az első taktusok megszólaltatása akkor is meghatározza az egész darab interpretálását. Talán nem méltányos így, de törvényszerű.

Újra az indulás. A rajtkő számozott tuskóján állok. Hintáztatom felsőtestemet, lóbálom karomat, rázogatom a kézfejemet, izmaimat, csukott szemmel forgatom nyakamat, igazgatom a fülembe formázott viaszgombócokat vagy idegesen húzogatom szemem elől a búvárszemüveg arcomhoz tapadt gumikeretét, amelynek körvonalai máris mélyen beleszívódtak a bőrbe. Különösen a helyes ritmusú, átható légzésre ügyelek, hogy az elrugaszkodás pillanatában minél több oxigénnel töltődhessen meg a földagadt tömlőként kitáguló tüdő.

Tartalék levegőre nem annak van szüksége, aki le akar merülni, hanem annak, aki számol a fölmerüléssel.

Igen, erről csakis a teljes paradigma rendszerben lehet beszélni. Legalábbis megközelítőleg.

66.

Az írás önmagát fogalmazza. Az író bosszúja az írástudón. Kettős árulás. Az első árulást akkor követtem el, amikor tollat vettem a kezembe. A másodikat, amikor két írásjel között megállt a kéz, és a kiagyalt szavak úgy taposták, döngölték le a talajt, mint menekülő, megvadult csordák a földet, amelyből még bármi sarjadhatott volna.

Most már csak a betonon is áttörő, erőszakos hajtások érhetik el a felszínt. Ritkás gyomnövények, saját sírkövünkön.

A kérdések, és egyáltalán maga a kérdezés értelmetlen. Hiszen nincs választás.

Nem az erő, a szükség bont falat.

Ahogy a festett arcú komédiás tapogatja maga körül a nem létező falakat, úgy forgok körbekörbe a dobókörnyi manézsban. A fal hézagmentes, mégis egyetlen, bármelyik irányba és bármely pillanatban megtehető lépés elég lenne a szabaduláshoz.

Szabadulás? Miféle ostoba, hamis ösztön késztet még mindig ilyen szavak leírására?

Maradok.

Kezdetben azt hittem, hogy a szűk mező valóban dobókör⁽⁷⁷⁾, és ez bizonyos szabályok betartására kötelez. Fogcsikorgatva begyakorolt mozdulatsorok elvégzésére, meteorológiai jelenségek megfigyelésére, optimális röppályák kiszámítására, stb. De hamarosan kiderült, hogy a dobóketrecnek nincs nyílása. Alig győztem kapkodni fejemet a sodronyról ágyúgolyóént visszapattanó vaskorongok elől. Némelyik, mint egy megvadult flippergolyó a csengő-bongó, villódzó elektromos gombák között, szédítő sebességgel cikázott faltól falig a térben. A golyók röppályájának nyoma különös módon még hosszú ideig ott porzott a levegőben. Hamarosan csakis ezek a jelek érdekeltek. De amint tanulmányozni kezdtem őket, nyomtalanul eltűntek. Mégsem kívántam fölhagyni a gyakorlatokkal. Talán az önmagát kissé túlértékelő vásári mutatványos kötelességtudása, elhivatottsága végeztette el velem napról napra a mutatványt. Csak a sokezredik hasztalan forgás után rontottam neki a ketrecnek. A sodrony persze nem engedett. Úgy dobott vissza, hogy napokig összetörten, megfélemlítve kucorogtam az egyik sarokban. Már túl vagyok a lábadozáson.

Á/Á/1 Esténként akkurátusan betapasztom a fülemet, egyenként kirakom magam elé a percegő skatulyákat, és szép sorjában a mutatóujjamra engedem belőlük a bogarakat. Egy ideig kedvtelve nézegetem, miként masíroznak föl-alá a kezemen, majd egyenként bekapom őket. Tudjátok, miként szólnak a koponya akusztikus barlangjában az elropogtatott kitinpáncélok⁽⁷⁸⁾?

Nem, nem szabadulni szeretnék. Csupán kegyelmet kérek, akár az elropogtatott bogarak által is. Napra nap.

67.

Á/Á/1 A lappangó szavakat kérem, amik nem égetik át sisteregve a beleket, nem fröccsentenek vért szájon, orron, fülön át, nem markolják szét a szívet, mint komisz utcagyerekek a standokról elcsent paradicsomot. Csak úgy foszlik ujjaik közül a hús, omlik a bél, és a kis szörnyetegek gonoszul vigyorogva, csámcsogva nyaldossák a könyökükön lecsorgó, vörös lét. A rejtőzködő szavakat szeretném, hogy ne kelljen éjszakánként öklendezve befeküdnöm az asztal alá, ne forgasson lepedőben az öngerjesztő, mesterséges téboly.

Elegem van az epémbe markoló köptetőkből, a ciklikus tamponzabálásból. Szeretném, ha végre elcsinálnák szavaimat.

Mást ígértem. Nem a sebek föltakarását, az önsajnálat önfertőző kűrjeit. Beszélni akartam, mondani ezt-azt, mert nem mondani képtelen voltam. Megszoktam a morajlást, miként tengermelléki állatok, növények a víz zúgását. Jó lenne elorozni a ritmust, a mértéket, az öntudatlan lét kegyelmét. Mert miféle győzelem csatornaszagú, szűk padlásszobában kucorogni, és lázadásról, leszámolásról, gyújtogatásról, átjárókról handabandázni? Miféle elfajzott vágy sötét odukban, gondolatban hemperegni Margittal, miközben az ördög zihálva rázza a farkát, mert a fejünkbe lát?

Képtelen vagyok leszállni a ringlispilről, mert nem utas vagyok, hanem fölszerszámozott faparipa, hintázó gondola, tükrös hintó. Miféle nagyszerű, bizarr menet lenne, ha ezek egyszercsak megelevenednének, lelépnének a forgó korongról, és összekapaszkodva, egymásba karolva, mint a gimnazista lányok korzóznának a Főtér körül. Mert megelégelték már a beléjük szemetelő utasokat, a padlóra turháló kölköket, az aranyos hintó grádicsába szaros talpukat dörgölő búcsúsokat. A pörgettyű azonban forog tovább, csak úgy villódznak a ragyogó, szikrázó, színes lámpafűzérek, és a paripa, a gondola, a pad és a hintó csak néha ábrándozik arról, hogy egyszercsak megmarkolják a kis utasokat, és addig szorítják őket, amíg csak szusz van bennük. És amikor lecsöngetik a menetet, hiába szólongatják őket a mosolygó anyukák és türelmetlen apukák, mindegyik sima arcú, légtelenített dög már.

Vajon miért vannak teli örökké a mutatványosok sátrai?

Igen, nem ezt ígértem. Nem ezért húztam le a síruhát, tártam ki az ablakokat, és rejtettem el a Fehér Könyvet.

Á/1 Azt reméltem, lehet a szónak természete. A mozdulatlan nyelv alatt tartva, míg szét nem omlik, és át nem járja a testet és a földet.

Valószínűleg beláthatatlan élettani következményei lennének egy esetleges helyváltoztatásnak. Erre egyelőre nincs mód. De én már előre is inkább a halált választom.

68.

1/18 Hatalmas vendégsereg, mindenfelé szobák, különböző mellékhelyiségek nyíltak, mindenki evett, ivott, a vendégek kisebb-nagyobb csoportokban hangosan diskuráltak, igazi vidám partyhangulat volt, lezser elegancia, én egész idő alatt föl-alá járkáltam az emberek között, sétáltam egyik helyiségből a másikba, mindenhol ugyanazzal a képpel találkoztam, aztán egyszercsak mintha betévedtem volna egy szűk, fürdőszobaszerű helyiségbe, a zuhanyozótál be volt dugva, de nem volt benne víz, mintha apró hernyók ültek volna benne, parányi, húsos, rózsaszín, meztelen pondrók, szemmel láthatóan osztódtak, meg akartam mutatni őket az Apámnak, de nem léptem el a táltól, csak éppen a lábammal tartva az ajtót, mintha attól féltem volna, hogy kiszöknek az állatok, odaszóltam a kíváncsian be-bekukkantóknak, hogy keressék meg Apámat és küldjék be, erre hirtelen megjelent K., és mindenáron meg akarta nézni, hogy valóban rovarok vannak-e a zuhanyozótálban, rettentően földühített az erőszakossága, többször is megpróbált benyomulni, én azonban nem engedtem be. Aztán hirtelen megváltozott a szín, egy helyiségben kellett gyülekeznünk, de csak én mentem oda, egy hosszú, ablaktalan kórterem- vagy hálóteremszerű helyiség volt, kétoldalt, a fallal merőlegesen vaságyak sorakoztak, fejtámlájukkal egészen a falig tolva, csak később jöttem rá, hogy már jártam itt egyszer, méghozzá nőként, akkor a terem közepén feküdtem meztelenül, és valamitől egészen benedvesedtem⁽⁷⁹⁾, most mindegyik vaságyban egy életnagyságú, nemtelen baba és egy nő feküdt, szorosan egymás mellett, a nők valószínűleg ruhátlanok voltak, nem lehetett pontosan megállapítani, mert néhol takaró fedte a testüket, és ugyanúgy tekergőztek, mint a hernyók a zuhanyozótálban, csak sokkal lassabban, aztán teljesen mozdulatlanná váltak, már nem lehetett megkülönböztetni, melyik a bábu és melyik az élő test, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy kint felejtettem a fényképezőgépet. Visszarohantam, még mindig óriási tömeg volt, azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy nem azért kell okvetlenül megtalálnom a fényképezőgépet, mert annyira értékes, hanem mert kölcsöngép. A többiek értetlenül bámultak, mire kissé zavartan elódalogtam. Aztán bort ittunk egy asztali hordóból, miközben valaki figyelmeztetett, hogy a házigazda enyhén neheztel rám, mert nem lehet csak úgy szó nélkül csapra verni más hordóját. Erre nagyon elszégyelltem magam, megijedtem, hogy talán még majd azt hiszik a háziak, hogy meg akartam lopni őket. Azonnal elindultam a házigazdát keresni, de sehol sem találtam. Egyik helyiségből a másikba vándoroltam, aztán egyszercsak betévedtem a ház egy látszólag csakis magáncélokra fönntartott lakrészébe. Szüntelenül az járt a fejembe, hogy mi lesz, ha összefutok a házigazdával, és majd nem tudom megmagyarázni, hogy mit keresek itt, teljesen egyedül. Esetleg azt hiszi, hogy azért kujtorgok a házban, mert el akarok emelni valamit, pedig csak egyszerűen nem találtam vissza oda, ahol a többiek voltak, és ekkor hirtelen egy hátsó kijáraton kijutottam az udvarra. Már mindenki búcsúzkodott, a feljárót havas latyak borította, rettentően sok kocsi indult egyszerre, motorzúgás, zsivajgó kavalkád, öszevisszaság, és ekkor véletlenül rábukkantam a házigazdára. El akar búcsúzni? Milyen kedves, mondta, és amikor megfogta a kezem, kissé félrevontam, és szinte súgva mondtam neki, hogy igen, én bontottam meg azt a kis hordót, elnézést, mire elmosolyodott, hová gondolok, ugyan már, és én még hosszan exkuzáltam magam, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, valóságos mentegetőzési roham jött rám. A házigazda egyre türelmetlenebbül hallgatott, láttam, hogy szeretne már menni, félrepillantgat, és ugyancsak kínos volt számára a jelenet, de én csak markoltam a kezét, és nem engedtem. Aztán egy korházi ágyon feküdtem, olyan volt, mintha az előbbi házban lettem volna, teljesen egyedül, egy lefügönyözött szobában. Jobbkéz felől nyitva volt a duplaszárnyú ajtó, tompa fény szűrődött be, és mintha emberek is lettek volna a másik szobában, de a zaj egészen távolról érkezett. Teljesen elszigetelten feküdtem, magamba roskadtan, szinte elsüllyedtem az ágyban, be voltam temetve. Nem tudtam se beszélni, se nyelni, rettenetes hólyagok, kelésszerű tályogok voltak a torkomban. Teljesen föladtam magam, és ekkor egyszercsak belépett egy kedélyes, gazdassszony külsejű, testes doktornő, nézegetett egy ideig, aztán beszélgetni kezdtünk. Azonnal sokkal jobban éreztem magam, szinte újjászülettem. Nyilván attól süllyedtem olyan mély letargiába, mert már napok óta nem beszéltem senkivel. Aztán bekapcsoltam a TV-t, nézni kezdtem, és arra gondoltam, hogy újra elkezdődött az életem, és majd a televízióval fogom lekötni magam, és állandóan nézni fogom a különböző műsorokat. A készülék a lábamnál állt, egy magas szekrényen, és valószínűtlenül széles, hatalmas képernyője volt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és ekkor azt álmodtam, hogy abortuszom volt, és az elhajtott magzatot óriási kerekekre szerelt szekér-katafalkon vitték. Az építmény tetején lévő koporsót pontosan szemmagasságban láttam, pedig az emelvény jóval magasabb volt nálam. Mintha hatalmas panoráma vászonra vetítették volna a jelenetet, én pedig erkélyről néztem volna, de egészen közelről. És ekkor úgy éreztem, hogy valaki szorosan hozzám hajol, és súg valamit.

69.

Nővérem, vissza szeretnék térni Hozzád. Nemet kell cserélnem a rejtett tudásért, vissza kell térnem a birtokosba.

Volt egy fiú az osztályban. Szegények voltak, nővére levetett ruháit kellett hordania. Ha visszatekintek az időben, abszurd, bizarr látvány tárul elém. Akkor pusztán mérhetetlenül mulatságos volt. Bár megsejtettem már valamit a fiú végtelenül mély megalázottságából. Így nem akarom. A maskara porig aláz. De a sexust visszakérem.

Mária akarok lenni, a szűz, akibe nem hatolhat be senki. Félek azonban, hogy a műtét alatt testembe helyezett tamponok, hatalmas sebészvatták kiszívják belőlem a múltat. Vagy azért félek, mert mégsem lesz így.

Nem eldobni akarom a múltat, csupán azt szeretném, hogy leváljon rólam, mint egy elhasznált, összezsugorodott, kiszáradt bőrdarab. Hagyjon el, mert nincs fölötte hatalmam, tőlem függetlenül létezik, nem avatkozhatom bele.

A múltat csakis leírhatom. Persze, ha képes vagyok az egészet látni a millió részleten keresztül, akkor hirtelen mindenre magyarázatot találhatok. De ennek még nincs itt az ideje.

1/6 Nyár vége lehetett, talán augusztus utolsó napjai, amikor az éjszakák már ellenségesen hűvösek, ridegek. Alkonyodott. Dömsödönn voltunk, B.-ék háza előtt, a Duna-parton. Egy ismeretlen, rendkívül erotikus testű lánnyal voltam. Bosszantott kihívó viselkedése, mert semmiképpen sem akartam megcsalni K.-t. A lány szüntelenül kacéran hajladozott, forgolódott körülöttem, aztán egyszercsak befutott a part menti utat kettéválasztó keskeny, bokros sávba, mintha bugyuta, évődő fogócskára hívna. Amikor átvágtam az első bokorcsoporton, hirtelen észrevettem, hogy a házunk felől két nagyhangú, félelmetes külsejű alak közeledik. Az egyik gyalog, a másik mellette, egy képtelenül nagy kerekű, széles triciklin. Azonnal tudtam, hogy ez a vég. Rémülten belegázoltam a sekély vízbe, de azok máris a nyomomban voltak, ott kurjongattak mögöttem. Tulajdonképpen egy kicsit megkönyebbültem, hogy sikerült elvonnom a figyelmüket a lányról, mert valószínű volt, hogy őt akarják, csak előbb engem akarnak kikapcsolni. Ahogy közeledtek, átvillant az agyamon, hogy nyilván a vízbe fognak fojtani, és ekkor hirtelen egészen messziről láttam B.-ék házát és a vízparti, bokros sávot, mintha a túloldal mentén lassan elúszó vízibuszról néztem volna a jelenetet. Aztán már csak arra emlékszem, hogy hátulról megragadják a fejemet, és a víz alá nyomják. Egy pillanatra dermesztő, sötét rettenet borult rám, majd nagy felületű, áttetsző foltokat láttam, mintha egy másik világba, egy másik életbe kerültem volna. Újra azt álmodtam, hogy én vagyok a folyóparton meggyilkolt áldozat, akinek torkára hathetes pillangóbábot helyezett a Gyilkos, és most arra vár, hogy az örökre eltátott szájon át hozzá repülhessen a metamorfózis démona. Éjszaka azonban rettentő vihar kerekedett, és az áldozat tarkója nekicsapódott egy vízalatti kőnek. Az ütés összecsapta a megnyílt állkapcsot, és a szárnyra kelt démon azóta is a sötét, zárt üregben rója pokoli köreit⁽⁸⁰⁾.

Hiába tárjuk föl az ablakokat, már csak a részegek gajdolása és néhány bepörgött muslinca röppen be a cellánkba. Szavainkat foglyul ejtette az áldozat és az ideges kezű, pancser gyilkos. Túszok és túszszedők vagyunk egyidejűleg. Szájunkat csak a húson magukat átfúró férgek nyitják meg. Kettős átváltozás, némaságból némaságba.

70.

Egyedüllét csakis a mélyben létezik, ahol elveszíti súlyát a fölém forduló világ. Óceánok, kontinensek tornyosulnak, mégis olyan könnyű vagyok, mint egy egysejtű.

Semminek sem érzem hiányát, mert érzés sincs. Tökéletesen megkomponált pillanat.

Szenvedek a hétköznapi magánytól, mert valójában nem vagyok egyedül, csupán egy pontatlan érzés fojtogat.

Szeretnék fölolvadni, de csak szétomlom. Szeretnék elegyedni, de a szitán fönnakadok.

A kivételes pillanatokban tökéletes az átfolyás, maradéktalan. Még a selymes homok markroszemcséi sem maradnak utánam.

Á/1 Ha óvatosan leemelnétek éjszaka a szemhéjamat, láthatnátok, kiknek vagyok valójában a rokona. Ilyenkor nem én álmodom, a lét álmodja önmagát. Innét azonban nem hozhatok magammal semmit. Mégis bizonyos vagyok benne, hogy nap mint nap itt járok, mert vannak elszámolhatatlan pillanataim. Csupán öntudatlan múlásuk jelzik létüket. Ha ilyenkor víz alá merülnék, újra működne a reflex. Nem hinnétek stopperórátok mutatóinak, vagy azt gondolnátok, valami csodatevő járatja veletek bolondját. De én ártatlan vagyok.

Pusztán a mélység mámora. Nem kell hozzá más, csak biztos kötés és egy kis elhatározás. Az első határok elhagyásának kínja sokakat megrettent. Ilyenkor pánikszerűen rángatni kezdik a zsinort, hogy húzzák őket vissza, elég volt, nem bírják tovább, pedig éppen csak most kezdődhetne az utazás. Mások megrészegülnek a zsilipelésnél, letépik arcukról a légzőkészüléket, teli szájjal röhögni kezdenek, míg végleg el nem némítja őket a víztömeg.

Ezernyi módja van az elkallódásnak. De amikor megragadja mellkasomat a mélység, és lassan préselni kezdi testemet, már sejtem, hamarosan itt az ünnep. Eltátott számon át gyönyörűen úsznak ki a belsőségek. Előbb a tüdő, aztán a szív, majd a máj, az epe és a lép, sorjában mindahány, és a körém gyűlt, hatalmas testű, néma halak álmélkodva bámulják a számból kiáramló, lebegő vonulást. Megannyi behemót, boldogan mosolygó, szent mamlasz. Ők azonban sohasem merülnek föl.

Eksztatikus tapasztalás a legeslegvégső pontok innenső peremén. A két végső pontot innét nézve világok, földtörténeti korok választják el egymástól. Valójában azonban szorosan egymás mellett vannak, már-már fedik egymást. Miért akkor ez az örökös hajbókolás, könyörgés, áldozás az egyik előtt, és rettegés, alkudozás, flagelláns tréning a másik előtt? Az állomásokról mindkét esetben csakis egyirányban indulhatok el. És amikor a két szakasz valahol félúton összeér, szeretem drámaian azt mondani: Életem. Pedig akkor élek a legkevésbé. Csak éppen akkor tudom a leginkább.

A kígyó megpróbál szabályos körbe tekeredni. De mielőtt a farkába harapna, megmerevedik. Hosszan tartó, kimerítő tartás. Aztán a fej egyszercsak ráharap a testre, és lassan elnyeli. A test milliméterről milliméterre csúszik le a torkon, míg nem marad más, mint a hamarosan önmagát is elemésztő hüllőfej. Nem különösebben étvágygerjesztő kép, ahogy ott sorakoznak a végtelen hosszúságú polcsorokon a lüktető, csatakos kígyófejek, majd lassanként eltűnnek, és helyükön csak gyanús foltok maradnak. Alig győzik őket eltakarítani a cserfes szájú takarítóbrigádok.

A két végpont egymás felé fordított macskaszem. Az átellenben lévő meredten nézi a másikat. Az viszont vak. Nincs (üres) szeme.

71.

Nem az én történetem, de az évek múltával egyre inkább megpróbáltam kisajátítani, elvenni anyámtól. Belé akartam hatolni, benne akartam lenni, azt akartam, hogy rólam szóljon, engem igazoljon. Vágytam a korra, mert úgy éreztem, akkor még mindenek előtt lehettem volna. Kényeztetett, kissé enervált, naív bakfisként. A történet azonban hosszú ideig nem engedett magához, kizárt.

A történet végül levált mindkettőnkről. Pontosabban fogalmazva egyetlen rövid, könyörgő mondat mögé rejtőzött: Nem én voltam.

1/24 Mindannyian utáltuk a földrajztanárnőt. Igazából nem is utáltuk, inkább kegyetlenül szántuk, és ez a szánalom fordult át némelykor utálatba, tehetetlenségből, rejtett bűntudatból. Az asszony valóban szánalmas jelenség volt. Minden porcikájában visszataszító. Ha beszélt, akaratlanul is inkább csak rikácsolt, örökké szennyes volt az orra, szájszaga volt, a füléből gyanús árnyalatú vattacsomók meredtek elő, az ajkai közé pedig némelykor vékony nyálfonálkák tapadtak, amelyek beszéd közben hol kinyúltak, hol öszehúzódtak, mintha ezek mozgatták volna a szájat. A tekintetéből szüntelen kétségbeesés és félelem sugárzott. Mi persze nem sokat értettünk ebből, pusztán ösztönösen irtóztunk tőle. Az asszony nem bántott, nem bűntetett, erőtlen zsörtölődéseire egyébként sem figyelt senki, ha pedig elragadta a düh, inkább nevetséges volt, mint félelmetes, és ettől még kiszolgáltatottabbá, szánalmasabbá vált. Egyszer valamelyikünk egy tenyérnyi, színes pléhbékát hozott be az osztályba. Ha összenyomták a hátát meg a hasát, vihogásszerűen brekegett, vagy inkább csak kattogott. Amikor a tanárnő belépett az osztályba, mi szokás szerint kelletlenül föltápászkodtunk, már aki fölállt, mert sokan sportot űztek abból, hogy pimaszul ülve maradtak. A tanárnő föllépett a katedrára, szemével intett, hogy mindenki leülhet, aztán ő is lekuporodott, szorosan magára húzta a tanári asztalt, és fölnyitotta az osztálynaplót. Egy pillanatra sem nézett föl. Mi ilyenkor rendszerint már hangosan beszélgettünk, dobálóztunk, ettünk, zörögtünk, ezúttal azonban néma csönd volt. Feltehetően ez a tanárnőt is megzavarta, hosszasan körmölt valamit a naplóba, szinte elveszett a lapok fedezéke mögött. Aztán egy pillanatra gyanakvón fölnézett, és máris folytatni akarta a jegyzetelést, amikor hirtelen, az osztályterem hátuljában valaki csattogtatni kezdte a pad alatt a békát. Az asszony egy alig látható, keserű grimaszt vágott, majd megadón hátradőlt a széken, és csak annyit mondott: Kérem. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mit akart kifejezni ezzel az inkább óhajtó, mintsem parancsoló hangsúllyal kiejtett hiányos mondattal, de a kattogás természetesen nem szűnt meg. Egy ideig némán bámulta a szemközti falat, mintha csak szórakozottan nézelődne, aztán hirtelen fölállt, tétován előrenyújtotta az egyik kezét, és most már egyértelműbb hangsúllyal megismételte az előző felszólítást. Hasztalan. Erre lelépett a katedráról, és a padsorok között elindult a hang felé. Éppen mire körülbelül egyvonalba ért volna a hangforrással, a kattogás abbamaradt. Önkéntelenül megtorpant, és a következő pillanatban máris újra hallani lehetett a brekegést, de most már elölről, a terem átellenes oldalából. Az asszony odafutott, de megismétlődött az előbbi eset. Mire odaért, a béka már egészen másutt kattogott. Pillanatok alatt fergeteges, pokoli játékké fajult a csíny. A tanárnő ide-oda rohangált, a béka pedig egyre sebesebben vándorolt a padok alatt. Az asszony hamarosan teljesen elveszítette önuralmát, és magából kikelve, zokogva vágtázott a padok között, a könyörtelen tekintetek és a pukkadozó arcok sűrűjében, mígnem hirtelen föltépte az osztályajtót és kimenekült a teremből. Néhány perc múltán az igazgató kíséretében tért vissza. Az igazgató köpcös, szinte teljesen kopasz, kis mitugrász figura volt. Mindig csukaszürke, rosszul szabott öltönyben járt, gyűrött nyakkendőben és megsárgult, fehér ingben. Dühödten, egyenként fölállított mindenkit, rárontott, és mutatóujját szinte az előtte állló mellébe fúrva, komikusan éneklő hangsúllyal ráüvöltött: Te voltál az? Amikor rám került a sor, én is rettegve fölálltam, de mire elhangzott a kérdés, már csak a vörösen verítékező, fényes arcot láttam magam előtt, az előbb még mulatságosan artikuláló, ide-oda ugráló szájmozdulatokat, és agyamban, mint egy zárt hangbúrában, rettentően fölerősödve, megsokszorozva zengett a kántáló kérdés. Egy ideig némán, egymásra szögezett tekintettel álltunk. Kétségbeesetten éreztem, hogy rekeszizmaim egyre följebb és följebb pumpálják gyomromból, tüdőmből a levegőt, hogy megtelik a szám és fölfúvódik az arcom. Aztán ellenállhatatlan erővel kirobbant belőlem a röhögés. Az igazgató döbbenten hátrább lépett, de már csak azt látta, hogy kétrét görnyedve, egész testemben rázkódva, görcsösen okádok.

72.

365 nap vagy huszonötezer év⁽⁸¹⁾. Amíg újra visszatér a pont a ponthoz. Vagy el sem mozdult évmilliók óta. Pusztán a lezárult szemhéjak belső oldalára vetített, törékeny matricaképek azok, amelyek a robogás, a csillagközi száguldás illúzióját keltik?

Mi a módszer? A napra nap valósága vagy egyetlen napé, óráé, percé, pillanaté? Hányféleképpen kérdezel?

Mélybe süllyesztett harang, amely a megfeneklés előtt fönnakadt egy hatalmas korallbokor ágabogán. Éppen ott, ahol a kötelet fűzik át rajta. Amikor a hullámok meglengetik, az óriásnyelv lomhán, tonnányi víztömeget tolva maga előtt átúszik az átellenes oldalra, és nekiverődik a falnak, hasszan tartó áramlást okozva a felszínen. A halászok és más hajósnépek borzongó alázattal messze elkerülik a vidéket. Csak néhány kalandor jár arra, és próbálja megfejteni a felszíni fodrozódások rajzolatának jelentését. De egyik sem jut semmire.

Á/1 Egyszemélyes búvárharang gyomrában állok. A kerek ablak előtt lebbenő moszatok, rákok, tengeri csillagok, tuskótestű óriáshalak a felszínre erősítve függenek, mint finom szálú marionettek egy víz alatti raktárban. Hatalmas, melankólikus akvárium. Hosszú ideig azt hittem, fönn továbbra is rendíthetetlenül ott horgonyoz az anyahajó, őrízve (tartva) a harangot, a kötelet. A hajó azonban már rég eltűnt. Elunta a várakozást, elfogyott az élelem vagy az üzemanyag, esetleg cápák támadták meg, és az ádáz küzdelemben elszakadt a kötél. De az is meglehet, hogy zendülés tört ki a fedélzeten, a tétlenségre kárhoztatott legénység sorra leöldöste elöljáróit és mindazokat, akik nem álltak át az oldalukra, és már rég elvitorláztak valami délszaki, húsos virágú sziget felé. Néha megrángattam a köteleket, de nem válaszolt senki. Végül is így van rendjén. Nyilván még nem járt le az időm, gondoltam. Aztán lassanként magam is megfeledkeztem a kapcsolatról. Rendíthetetlen nyugalommal posztoltam az egyszemélyes, néma tartályban, mint az örökkévalóság Némo kapitánya. Csupán egyszer ragadott el a kétségbeesett félelem, amikor egy óriáspolip világítóan fehér hasával rátapadt az ablakra, és hosszú ideig teljesen eltakarta a kilátást⁽⁸²⁾. Eszeveszetten rohangáltam a kabinban, ütöttem, vertem a falakat, bekapcsoltam a külső reflektorokat, hajtócsavarokat, szirénákat, hátha sikerül elriasztanom a szörnyeteget. És amikor már szinte föladtam a harcot, a rettenetes hüllő hirtelen levált az üvegről és méltósággal tovalengett. Azóta is próbálom magam szoktatni a gondolathoz: a polip bármikor és véglegesen visszatérhet.

73.

1/33 Az éjszaka utolsó harmada. Fölnézek. Szemben sötét, fedetlen ablakszem. Esik. Hallom, ahogy az autók söprik a vizet. Kívül, az üvegtáblán egy légy mászik, rövid szakaszokban rohangál le-föl. Amikor megáll, jól látom világos hasát. A szobában csak az asztalra erősített olvasólámpa ég. A légy módszeresen bemássza a duplaüvegű, hermetikusan záró ablakot. Az üveg minden pontját letapogatja lábaival, mintha azt vizsgálná, nincs-e valahol rés. De a szigetelés tökéletes. Kapkodó, ideges futkározás a tenyérnyi fénykorong bűvkörében. Onnét nézve valószínűleg teljesen elvakít. Vajon miféle fény ez? Miféle illúzió? Egy pillanatra eloltom a lámpát. Majd hirtelen fölkattintom, és gyors mozdulattal az üveg felé fordítom a búrát, akár egy vallató. Az üveg továbbra is teljesen sötét⁽⁸³⁾, még az előbbi, ide-oda csúszkáló fénypontok is eltűntek. Fölkapcsolom a mennyezeti lámpát, semmi változás. Kirontok a szobából, és összegyűjtöm a lakásban föllelhető valamennyi hordozható lámpát. Sorban fölállítom őket az ablakkal szemben, a sugarak azonban nem hatolnak át az üvegen, és nem is verődnek vissza. Mintha valamilyen láthatatlan erő szép sorjában fölszippantaná őket. Kétségbeesetten kapcsolgatom a lámpákat. Hamarosan képtelen vagyok megállapítani, honnét jön a fény és hová tart. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy szemből érkezik, aztán mintha mögülem röpködnének a fénydárdák. A szobában ültem, valószínűleg az íróasztal előtt, szemben a mindkét oldalán vaksötét üveggel, és nem mertem megmoccanni. Tisztán hallottam, amint a parányi, de mindent felörlő fogazat lassan és folyamatosan ropogtatni kezdi a vastag, áthatolhatatlan sötétségbe merült üveget⁽⁸⁴⁾.

1991. január-február; április-július