BEDEKKER
(Történet)
[potsdam] Úgy aludtam el, hogy nem írok többé. Kialszom a "képről-képre,
történetről történetre öröklődő bajt". A hallgatni, elhallgatni nem tudó
autizmust. Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy szegény gyermek; nem volt annak sem apja, sem anyja, mind meghaltak,
és nem volt már senki a földön. Mind meghaltak, ő meg útnak indult, és zokogott éjt
nappallá téve. És mert a földön már senki sem volt, az égbe akart menni, a Hold
oly barátságosan tekintett reá, de mikor végre megérkezett, csak egy korhadt
rönköt talált; és akkor a Naphoz ment, és mikor megérkezett, csak egy fonnyadt
napraforgót talált; és akkor a csillagokhoz ment, és mikor megérkezett, csak
aranyos szúnyogokat talált, feltűzdelve, mint ahogy a gyilkos gébics szúrja
fel őket a kökény tüskéire; és akkor vissza akart menni a földre, a föld romba
dőlt kikötő, és egy árva lélek sem volt kívüle; és akkor leroskadt és zokogott,
és még mindig ott ül, egy szál magában. 52 Deszkabarakk
előtt hóban fekvő, meztelen test. Hanyatt fekszik, bal térde fölhúzva, fejét
kissé oldalra fordítva, félig nyitott szemmel kinéz a képből. Önkéntelenül felé
mozdulok. Nem tűnik leromlottnak, érzem a húst a bőr alatt. Kinyújtom
a kezem, tétován megérintem. Száraz, nincs tapintása. A barakk ajtaja nyitva.
Fekete, alaktalan folt. Így emlékszem. Sokáig nem tudtam, mi taszít az arcban.
Csupán egy momentuma. De nem tudtam, melyik. Először a merev, hályogos tekintetre
gondoltam. Később rájöttem, hogy a hosszú és vastag orr taszít. Ez csúfít bele
a vonásokba. Sohasem szokott hozzá a tekintetem ehhez a "rendellenességhez".
Soha. Ráhajolok, arcom szinte érinti arcom árnyékát. Lehunyom a szememet, és
erősen kívánom, hogy szorosan magam mellett érezzem a testet, bőrén a bőrőmet.
Potsdam, talán két, három évvel később. Egy elhagyott, orosz laktanya. Tarkovszkij
képei. Tíz körömmel kapartuk ki a megkövesedett habarcsot a téglák közül. Mert
így akartuk. A kapuval szemben, az út végén, vagyis ahol hirtelen eltűnt az
út vonala, barnásvörös, nem túl magas, vastag gyárkémény. A kapu előtt álltunk,
tizen, tizenöten. Antwerpenből, Chicagóból, Amszterdamból, Kölnből, Luzernből.
Kezünkben, hátunkon, körülöttünk a földön csomagok, szatyrok, bálák. A kapun
belépve mindannyian megálltunk. Nem megtorpanás volt ez, csak amolyan ráérősnek
tetsző megpihenés. Mert fölnéztünk, és nem tudtunk továbbmenni. Cigarettáztunk,
matattunk a holmijaink között, valaki fényképezett, szórakozottan rúgdaltuk
a kavicsokat. A projektleiter, akit indokolatlan rosszindulattal munkavezetőnek
neveztem el magamban, szétosztotta a tereprajzokat és a belépési engedélyeket.
A kapu melletti őrház tornácán világoskék inges, széles arcú vagyonőrök bámészkodtak.
Gyanakvó tekintettel fújták a füstöt, és egy kicsit kényelmetlenül érezhették
magukat a közelünkben. Akkor még nem tudtam, hogy a gyárkémény látványába futó
szemközti út az Appelplatzhoz vezet. Itt szavaltam el, szinte "egy lélegzetre",
a gyerekek visszhangosító, citromsárga karimájú, pink műanyag játék mikrofonjába
Hölderlin "Gesang des Deutschen"-ját. "O heilig Herz der Völker,
o Vaterland!/ Allduldend, gleich der schweigenden Mutter Erd,/ Und allverkannt,
wenn schon aus deiner/ Tiefe die Fremden ihr Bestes haben!" 127 Mélyen, gyomorból zengőn, de
halkan és vontatottan indítottam. Még megvan a partitúra. "Tief/largo",
írtam az első szakasz margójára. Aztán folymatos emelkedés, gyorsulás, paposan
kántáló ductus. "Wo ist dein Delos, wo dein Olympia,/Daß wir und alle
finden am höchsten Fest?-/ Doch wie errät der Sohn, was du den/ Deinen, Unsterbliche,
längst bereitest?" 128 Végül lemondtam a szavalást, és a felolvasást is.
Az Appelplatztól jobbra, tizenöt-húsz percnyi gyalogútra, a még mindig aknákkal
teli lőtér előtt és alatt egy hatalmas katakombarendszer volt. A föld egyszercsak
meghajlott, mintha onnét már csak a föld alatt vezetett volna tovább a világ.
A bejárat legalább száz, százötven méter szélességben húzódott, és szinte észre
sem lehetett venni, ahogy lejtett az út befelé, a tömörödő sötétség felé. A
mennyezet még a bejárat közelében derengő félhomályban is láthatatlan maradt,
pedig nyilván nem volt magasan. Úgy éreztem, boltíves a mennyezet, talán azért,
mert a roppant térséget sűrűn oszlopok tagolták, és ezek mintha ívformába hajolva
tűntek volna el a sötétségben. Mintha egyetlen földtömbből formálták
volna meg az egész rendszert, anélkül hogy bármit hozzátettek volna. Végül itt
fotóztattam le magam. Sohasem láttam a felvételt. Hatalmas, anakronisztikusan
nagydobozos kamerával készítették a fényképet. Eredetileg úgy terveztem, beállítok
egy széket a barlang torkába, és háttal a kijáratnak, befelé fogok olvasni.
Talán gyertyafényben, vagy csak úgy elbeszélve a mondatokat, belebeszélve
az ismeretlen mélységű és tartalmú sötétségbe. Mert ott tartózkodásunk egy hete
alatt senki sem mert bemerészkedni a föld gyomrába. De nem tartottam meg a felolvasást.
Csak a Ház maradt meg, a kémény, a barakk, a hómező és a meztelen lány. Minden
érte volt. K. és a gyerekek nem jöhettek ki a terepre, mert az elhagyott szolgálati
épületek többsége életveszélyes állapotban volt. A legváratlanabb helyeken bukkantunk
számunkra ismeretlen rendeltetésű kutakra, tárolókra, aknákra, gyanús gödrökre,
méregraktárakra. A Ház viszonylag közel volt a kapuhoz. A kapu, a Ház és az
Appelplatz szabályos, hozzávetőlegesen egyenlő szárú háromszöget alkotott. A
Ház a kapu és az Appelplatztól induló szakaszok metszéspontján állt. Földszintes,
egy jóval nagyobb, és egy kisebb helyiségből álló, magányos épület. A hosszanti
oldalon elöl és hátul tornác futott végig. Csak miután megtisztítottuk a környező
területet, akkor tűnt föl, hogy a Ház akár egy tiszti villa is lehetett volna.
A berendezés romjaiból és a széjjelhajigált iratokból azonban kiderült, hogy
itt irodai, valamiféle felügyelői munkát végeztek. Hét napon át, pirkadattól
sötétedésig, pokoli hőségben építettük a Házat. Helyrehoztuk a romlott falakat,
megerősítettük a többhelyütt beroskadt tetőt, kibontottuk az ablak- és ajtókeretek
maradványait, kiürítettük és kitakarítottuk a belső helyiségeket. Csak egy régi,
kisebb kazánhoz hasonló vaskályát hagytunk benn az épületben. Aztán egy közeli,
romos épületből kibontott téglákkal befalaztuk az ablak- és ajtónyílásokat.
Csupán a hátsó terasz felől hagytunk annyi helyet, hogy ki-be lehessen közlekedni.
A nyilás elé egy fényzsilip rendszert építettünk vastag, fekete posztóból. Előbb
a nagyítót cipeltük be, majd a vizes vödröket, vegyszeres tálakat, ecseteket,
szórófejes műanyagflakonokat. Aztán meztelenre vetkőztem, és bemásztam az épületbe.
Két tizenöt wattos, vörös fotólámpával világítottam. Az előző nap vakolt falakon
csak úgy maradt meg a fölkent emulzió, ha folyamatosan működtettünk két nagy
teljesítményű párátlanítót. A Házban nem tudtuk mérni a hőmérsékletet, mert
rövid volt a hőmérő higanyszála. Úgy számoltam, két-három óra alatt elkészülök.
Vissza akartam adni valamit. Már ott az Appelplatzon és a földbarlangban is.
Silánynak és kisszerűnek éreztem azonban a testetlen áldozatot. Ugyanakkor tudtam,
csalás az egész. Mert a következetesség öl, és én ezúttal sem fogok ölni. Végül
az Appelplatz felöli oldalra vittem föl az emulziót. Az anyag össze-vissza csúszkált
a nedves vakolaton. Nem fedett rendesen, órákig tartott, amíg elkészültem a
felülettel. Testem elárasztotta a szennyes, vegyszeres lé. Bőröm egyetlen irtóztató
viszketés volt. Másfél órán át álltam szemben az ezüstös fehéren csillogó fallal,
a barakkal, a hómezővel, a csupasz testtel. Másfél órán át gyűjtöttem a tájképet
pontok milliárdjaiba. Félig eszméletlenül, apatikusan bámultam magam elé a szemem
előtti verejtékfüggönyön át, és gondolni ugyan már képtelen voltam, de
sejtettem, nevetséges és szánalmas gesztus lenne, ha most habarcsos vödörért
és kőműves kanálért nyúlnék. Végre csöngetett a megvilágítás végét jelző óra.
Elvánszorogtam a zsilipig, és átbuktam a nyíláson. A többiek kihordták a szerszámokat,
a nagyítót, a vödröket, a tálakat, befalazták a nyílást, és bevakolták a frissen
rakott falfelületet. Másnap hófehérre meszeltük az egész épületet. A
teraszokat, a korlátokat, a tetőt, még a házat övező gyomos-füves földet is,
aztán a város egyik átépített, divatos éttermében megültük a titkos menyegzőt.