[rusze] Rettenetes helyszínek. Potsdam, Rusze, Csepel, Tata, Hamburg, MOM, Zirndorf, Leninváros, Lindenstrasse, 1997. október 21. Percre pontosan meghatározható az idő, mert közvetlenül a találkozás előtt néztem az órámra. Amint fölpillantottam, észrevettem őt. Amikor egyvonalba ér az elöttem húsz-huszonöt méterre ugrándozó gyerekekkel, megszólítja őket. Nem hallom, mit mond. Áron a szeme sarkából figyel. Nem gyorsítom föl a lépteimet. Tekintetemmel jelzem, minden rendben. Néhány lépés, és utolérem őket. A nő felém fordul. Nem fenyegető, de ingerlően határozott. "Sie sollten nicht in dieser Richtung gehen!" 1, mondja. Kényszeredetten vigyorgok. "Hogy hívnak?", kérdi. "Péter", mondom. "És aztán?" "Farkas", mondom. "Lengyel?" "Nem." "Török?" "Nem." "Cseh?" "Nem. Magyar", mondom. "Akkor tudsz hegedülni", mondja, és mutatja. "Nem tudok", mondom. Egy pillanatra megzavarodom saját válaszomtól, hiszen tudok hegedülni. Nem értem, miért válaszoltam, hogy "nem tudok". A nő tovább kérdez. "Filozófus vagy?" Nem válaszolok rögtön. Nézem. Néz. "Valami olyasmi", mondom. "Ich bin auch filozofisch", mondja. "És a gyerekek? Tanulnak zenét?", kérdi. "Igen", mondják. "Szaxofon", vágja rá a nő, és mutatja. "Igen", mondom. "Áron szaxofonozik. Fábián meg trombitál." "Az nem jó!", mondja a nő. "Nagyon megeröltető. Szétdurran a fej." Ő tudja, mert zenepedagógus. Ne engedjem, hogy Fábián trombitáljon. Aztán megfogja a karom. Tapintatosan hátralépek. "Mennünk kell", mondom, és továbbmegyünk. Szerencsére nem jön utánunk. Fogócskázunk. Négyen, öten. Ha valaki ledobja magát a földre, halott. Nem szabad megérinteni. Aztán az egyikük úgy marad. Már rég befejeztük a fogócskát, még mindig nem kel föl. Napokon át visszajárunk. Ott van. Végül úgy határozunk, betemetjük. Én azonban tudom, él. Csak játszik. Szórjuk rá a földet. Jég, a tetején hópor. Látom alatta az arcot. Mosolyog. Hét napig voltunk Potsdamban. Négy óráig álltunk egyhelyben, Magdeburg előtt. Aztán a torlódás belök minket két földhányás közötti pihenőhelyre. Barakkok, rézgálic kék mozgóvécék. A csürhe ide-oda hullámzik, kurjongat. Senki sem használja az álló bádogkoporsókat, inkább a keskeny erdősáv trágyadombjára járnak. Akváriumfalú turistabuszok, rosszfogú, rosszul öltözött nyugdíjasok. A férfiak még mindig ugyanabban a világoskék nyloningben járnak. Az egyik barakkban iszunk egy kávét. Velem szemben középkorú házaspár. A férfi Thälmann-sapkában, a nő alpakka overallban. Nem lehet megállapítani, hogy esznek-e vagy éppen visszahányják az ételt az utasellátódizájn cseréptányérokba. Boris mérges, nem érti, miért vagyok hisztérikus, mit akarok az állandó acsargással. Azt hiszem, mégis szétmentek az idegeim. Tizenöt éve ilyenkor Homéroszt olvastam a bálákon. Előbb kopasz gyerekek rohantak a lassító vonat mellett, és úgy vetették magukat az ablakon kihajigált szemétre, mint a patkányok. De voltak szép pillanatok is. Egy kisvárosi állomáson az induló vonathoz futott egy lány, és fölnyújtott a nyitott ablak felé egy csokor virágot. Sem előtte, sem utána nem kaptam nőtől virágot. Amikor fölszálltam a vonatra, azt kérdezte a kalauz, hova szól a jegyem. "Buchenwaldba", mondtam, és a kabátomra mutattam. A kalauz nem értette, mit mondok. Lengyel volt és moslékrészeg. A már eladott helyjegyeket árulta újra, ezért szólított meg. Még visszafelé, a ruszei határállomáson se tudtam, hogy valóban hova szól a jegyem. Mondom: Homéroszt olvastam. A vagonban komor fény. Nehéz, barna zsír. Kívül tömör, mozdulatlan éjszaka. Ebben utazunk. Nem tudom, miért jöttem ki a kusetből. Talán aludni akartak a többiek, én meg nem tudtam. A vagon végén ültem, ölemben Homérosszal. Hatforintos, olcsó könyvtári kiadás. Képtelenül silány papír. Nem emlékszem a betűkre, csak a hangra. És hogy a rózsujjú Hajnal kélt ki a ködből,/ Serkent ágyáról riadóhangú Meneláosz,/ öltönyt öltve, hegyes kardját vállára kötötte,/ majd gyönyörű saruit ragyogó talpára csatolta,/ s hálóterméből indult ki, akárcsak egy isten./ Télemakhosz mellé odaült, s szót szólva kimondta:/ "Mily szükség vezetett ide Téged, Télemakhosz, hős,/ szép Lakedaimónunkba a tenger tágterű hátán?/ Nép ügye, vagy magadé? Szólj erről híven igaz szót..." 57 Befutottunk egy állomásra. Semmi fény. Ajtócsapkodás, idegen, durva hangok, tömekedő testek surrogása. Kicsapódik a lengőajtó. A szűk nyíláson egy egyenruhás, majd közvetlenül utána hatalmas bálák furakodnak át. Üvöltözve vakkantgatnak egymásnak, arcukon látszik, ez a rendes beszéd. Lustán bámulom őket. Egyenesen a mi fülkénkhez tartanak. Leghátul föltűnik a lengyel kalauz is. Arccal támaszkodik a falnak, csurog a nyála, alszik vagy talán vizel. Az egyenruhás már az ajtónál áll. Csak most kezdek gyanakodni. Fölállok, a könyvet kihajtva, arccal lefelé borítom az ülésre, vagy amin ültem. Tétován elindulok a folyosón. Az egyenruhás eltűnik a fülkében. Éppen az ajtóhoz érek, amikor Gábor nyitott böröndje repül felém. Aztán a többi csomag. Kiborulnak a fehérneműk, szétgurulnak a tisztálkodó szerek. Csak csodálkozom, nem félek. Előbbre lépek. Előttem az egyenruhás. Apró, kövér, fekete ember. Némán örjöngve hajigálja a csomagokat. I. és B. a falhoz lapul. Gábor a felső ágyról nézi. A másik kettő, a középkorú házaspár a folyosón áll, oldalt, mögöttük a bálák, egykedvűen bámulnak a barna zsírba. A kalauz megfordult, most háttal támaszkodik a falnak. Gábor lassan előrehajol, lenyúl a priccsről, és egy pillanatra megemeli az egyenruhás sapkáját. Mintha hirtelen teljes hangerőre tekernének egy addig néma készüléket, valószerűtlen hangzavar keletkezik. A törpe üvölt, hátulról két katona ront a fülkébe. Az egyik lerángatja Gábort az ágyról, a másik hátracsavarja a karomat. I. és B. visít. I. utánunk rohan, az egyik katona alkarral, visszafelé szájon vágja. I. nyekkenve nekivágódik a falnak, nyüszít. A peronon állunk. A katonák és a törpe eltűntek. Gábor oroszul kérdezgeti a mellettünk posztoló géppuskást. Nem felel. De nem ellenséges. Aztán eljátssza, hogy a vonat el, mi itt maradunk, kampec. Később váratlanul kinyitják a vagon ajtaját. Föltuszkolnak, és a sarkamra vágják az ajtót. Visszarohanok a fülkébe. A lányok sírnak, a folyosó üres. Az ablakhoz lépek, de nem látok semmit. Vissza az ajtóhoz. Zárva. Megpróbálok átmenni a másik vagonba, de a vagonok közötti átjárókat is lezárták. Kopogok az üvegen. A gépfegyveres egykedvűen bámul maga elé. Tovább kopogok. Valaki föltépi kívülről az ajtót. Üvölt, nem értem. A fejemre csapja. Újra rángatom a kilincset, zárva. Gábor velem szemben, didereg. Mutatja, hogy elvették az útlevelét. Leveszem a pulóveremet, újra kopogok. A gépfegyveres kinyitja az ajtót. Nyújtom neki a pulóvert, mutatom, adja a Gábornak. Nem mozdul. Lelépek a vonatról. A katona bevágja mögöttem az ajtót, és visszalép. Gábor felé nyújtom a pulóvert. Mosolyog. "Vedd csak fel", mondja. Mögöttünk egy vagy két pár sín, és egy épület. Sötét. Előttünk a néma, hazafelé tartó turistákkal zsúfolt, fekete szerelvény. A vonat eleje felől egy férfi bukkan föl. A sinek mellett lépked, civilben, munkásruhában. Valamit mond a katonának, és az óráját mutogatja. A másik a vállát vonogatja. A férfi visszafordul a sötétségbe. Aztán valaki kopog a vagon ajtaján. Folyamatosan, de nem erőszakosan. A géppuskás egy ideig hallgatja, aztán odalép az ajtóhoz. Kinyitja. Nem lehet hallani, mit beszélnek. A géppuskás megfordul, és otthagy bennünket. A férfi fönn marad a nyitott ajtóban. Rágyújt, nem néz ránk. Hamarosan katonák érkeznek. A törpe is közöttük van. Odamennek az idegenhez, de nem szállnak föl. Két-három mondatot váltanak. A férfi eltűnik az ajtóból. Az egyik katona hozzánk lép, és visszaadja az útleveleket. Mutatja, szálljunk föl. Fölszállunk. Visszamegyünk a kusetbe. I. és B. már nem sír, csak merednek maguk elé. A vonat megrándul, indulunk tovább. Lassan föltűnnek az utasok is a folyosón. Elsuhannak a fülke mellett, és belesnek az üvegfalon. "Mi történt?", kérdezi I. Gábor a fekete ablakot bámulja, nem válaszol. "Semmi", mondom, és magamhoz húzom I. arcát. "Próbálj meg aludni", mondom, és fölállok. Az ablaküveg tükrében Gáborra pillantok, aztán kimegyek a folyosóra, behozni a könyvet.

Fordulj balra, és lépj oldalt egyet---

back