[vaals] K. is mindig azt mondta: Aki onnét jön, egyik sem normális. Tőle
azonban nem fogadtam el ezt a mondatot. Talán valami hamis gőgből, nem éreztem
följogosítva ilyesfajta kijelentésekre. Csaszi váratlanul telefonált. Az
elképzelhető legalkalmatlanabb időpontban. Újra moslékot őröltem, estére kellett
szállítanom az anyagot. Egy haverjáról lenne szó. Legális papírokkal érkezett, a
határon mégis lekapcsolták. Nem tudták elérni a bejelentett meghívóját. Másnap
fölrakták az első visszafelé tartó vonatra, és ráparancsoltak, hogy a Keleti
Pályaudvarig meg ne moccanjon. Szerencséjére volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy
az első német állomáson leszállt. Most ott van, vissza kellene csempésznem a zöld
határon. Magamban átkozódtam, hogy mégis fölvettem a kagylót. Tíz perc múlva a
kocsiban ültem, és fogcsikorgatva nyomtam a gázpedált.
A pályaudvar előtt állt, nem volt nehéz kiszúrni. Egyik lába mellett repedezett,
barna ládakoffer, a másik mellett hatalmas rafiaszatyor. "Bocsáss meg, hogy ilyen
büdös vagyok", mondja beszállás közben. "De három napja nem mosakodtam.
Csak éppen kezet meg arcot. Mindenhol figyeltek. Érted? Mindenhol!?" Egy pillanatra
idegesen lekapja sötét szemüvegét. Ellenszenves, vizenyős halszeme van. Nyersen
letorkolom, és könyörtelenül elhadarom a menetrendet. Rohannunk kell, rögtön a
határhoz megyünk, átviszem, irányba állítom, aztán isten vele. Rémülten hallgat.
Nem érdekel. Torkig voltam a rendszeresen éjjeli menedékhellyé átalakított
lakással, a gatyában és melltartóban rohangáló idegenekkel, a bútorokat
reggeltől-estig ellepő, száradó rongyokkal, a se vége, se hossza számolgatással, a
terheléses étkezésekkel. "És biztos, hogy ott nincs ellenőrzés", kérdi.
Hiába bizonygatom, hogy ott csak kerékvető kövek vannak, sarkosan néz, nem hiszi.
Aztán előadja a maga sztoriját. Meghívó levéllel, de pénz nélkül érkezett. A
határon leszállították a vonatról. A csomagjairól nyilván csak a hülye nem látta,
mire készül. Természetesen egy idegen nyelven sem beszélt. Azt azért sikerült
kierőszakoskodnia, hogy telefonáljanak a meghívójának. Egész nap tárcsázták, nem
jelentkezett senki. Amikor két évvel később találkoztunk, elmesélte, hogy a
meghívójának - egy távoli rokon -, váratlanul el kellett utaznia néhány napra, és
a kulcsot leadta a szomszédban. Másodszorra aztán minden rendben ment. A rokon
befogadta, lágerbe sem kellett mennie, egy éve munkája is van. Hálás volt, visszaadta
az ötven márkát, amit a buszmegállóban adtam neki. Azóta sem találkoztunk, és én
is akkor jártam utoljára Amszterdamban.
Amikor megállok egy benzinkútnál, a halszemű bemászik a műszerfal alá, mert a
benzinkutas tányérsapkát visel. "Látod? Mondtam! Mindenhol fölismernek!",
csattan föl. Hiába váltott még a pályaudvari WC-ben is dzsekit és nadrágot.
"Nem vagy normális", mondom. "Te nem vagy normális", hadarja
hisztérikusan, és egészen közel hajol az arcomhoz, úgy kopogtatja a középső
ujjával homlokát. "Büdös a leheleted", mondom. Szerencsére gyorsan
odaérünk. Elhaladunk a falusias pályaudvarépület előtt. Ideérkeztem másodszor, de
akkor már "véglegesen", tizenhat éve. Aztán négy évig laktam a városban.
Ismerem a legsimább útvonalakat. A határállomás előtti egyik mellékutcában
leállítottam a kocsit. Kiszedjük a málhákat a csomagtartóból, és elindulunk
fölfelé, párhuzamosan a főutcával. Jónéhányszor megtettem ezt az utat. Kávét,
teát vagy embert csempésztem, vagy csak egyszerűen a megtorlatlan határátlépés
kedvéért. Amikor először járt nálunk D., velünk jött egy ártatlan portyára.
Rögtön felhívta a feleségét a holland oldalról, és elújságolta, hogy mi öt
méterre állunk tőle, a német oldalon, és röhögött. Mi is röhögtünk, és
gyerekesen szorongattuk egymás kezét a feleségemmel. Lassan lépkedtünk. A halszemű,
mint egy elfuserált Lee van Clef kapkodta a fejét minden gyanúsnak vélt mozdulatra.
Valójában semmi sem mozdult. Álmatagon bámultam a klinkertéglás házakat, az üres
ablakokat, a kietlen utcákat, és teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyok
egyedül. Már rég visszakanyarodhattunk volna a főutra. "Mikor érünk át",
suttogta Lee van Clef. Fölriadok. Intek a tekintetemmel: minden rendben.
"Megérkeztünk", mondom. A buszmegállóban fölírok egy papírra két német
mondatot, és a kezébe nyomom. Aztán elmagyarázom neki, hogy melyik irányba menjen. De
vigyázzon, mert ha rossz járatra száll, visszakocsikázik Németországba. Engedelmesen
bólogat, mint egy kitett hülyegyerek. Mielőtt befordulok a mellékutcába,
visszanézek. Háttal áll, lábainál a gyanús pakkokkal. Összeszorul a torkom, és
elborít a gyűlölet.