(116) Az egyetlen univerzális nyelv az ősnyelv. Ez nem fogalmi, hanem gesztus nyelv. A megszólalás: e gesztus nyelv átfordítási kísérlete fogalmi nyelvre. A fogalmi nyelv szerkezete nem bírja el a gesztus nyelv által kifejezhető tartalmak súlyát. Nincs elegendő teherbírása. Már csak ezért is lehetetlen a gesztus nyelv átfordítása fogalmi nyelvre. A fogalmi nyelv szükségszerűen összeroppan a kísérletben. Az összeroppanás előtti legeslegutolsó pillanat a költészet, a megszólalás legfelső foka. A megszólaló, a beszélő, a cselekvő útja. A hallgatáshoz, az elhallgatáshoz, a nem-cselekvéshez ugyanezen az úton kell végigmenni. Aztán csak egyetlen banális mozdulat. Elképesztően egyszerű és magától értetődő a megtétel pillanatában. A félreállás gesztusa. Egész életünkben végsőkig feszített fizikai és pszichikai erővel tartjuk az ajtót, nehogy ránk törjön a fenevad, a "fekete ember". Aztán egyszercsak kioldódik minden feszültség izmainkból, idegeinkből, és ahogy a rajzfilmekben a furfangos főhős, hirtelen ellépünk az ajtótól, az újra és újra végső rohamra lendülő gonosz farkas elől, aki a megszokott ellenállás híján szinte átkatapultálja magát a helyiségen. Mi meg egyszercsak ott állunk az üres térségben, ajtók, falak, démonok, kényszerképzetek, kényszerűségek nélkül, tudatunk legeslegbelső, ugyanakkor határtalan kamrájában, ahová se nem indultunk, se nem érkeztünk, ahol mindvégig folyamatosan jelen voltunk, a téves és a nem megfelelő szándékok centrifugális ereje azonban nem engedte, hogy valóban elfoglaljuk a helyünket. Ahogy a rongyok föltapadnak a forgó centrifuga dobjának falára. Ott vannak, de még sincsenek ott. A kényszerneurózis tragikomikus szekvenciái. Csapdára sincs szükség, csak csattanásra (a csattanás illúziójára), és máris bénán fekszünk a vélt fogságban. A mítosz pszichózis. Amint a kő mellé lépünk, nincs többé kő (=> M. Klein/Sziszüphosz). Ami van, olyan egyszerű, mint a felhőtlen égbolt. Semmit sem kell tenni érte. Ott van.

LB > univerzális nyelvvel