12 PÉLDÁZAT

Éveken keresztül a zeneiskola ugyanabban a szobájában vettem hegedűórákat. Az emeleten csak énekszakosok gyakoroltak. Állandóan hallottam skálázásukat. Hosszan kitartott alaphang, majd egyre gyorsuló, fölfelé szökő hangsorív. Aztán parányi szünet, és újra előlről az egész, de most már fél, esetleg nagyedhanggal magasabbról, órák hosszat. Énekelni egyiküket sem hallottam. (I/6)

(1)

A felügyelők csipős pálcával járkálnak le-föl a padsorok között, és jaj annak, aki megszegi a szabályokat. Néha elsáncolják magukat a katedrán, és beszedetik a füzeteket az első padokban ülőkkel. Ilyenkor feszült, várakozó csend. Olykor meg-megcsikordul a piros postairon a papíron. Vajon kinél tartanak most? Aztán visszadobják a füzeteket, és mintalektűröket olvasnak föl a Nagy Szöveggyűjteményből. Látjátok? Így kell ezt, cseng ki minden mondat hangsúlyozásából, és amikor véget ér a fölolvasás, mi is megpróbálunk szemléletes jelképeket kovácsolni, hiszen fogalmunk sincs, miről van szó tulajdonképpen. A kötelező anyagként föladott tételmondatokat úgy követjük, mint a műnyulat. Minden porcikánkkal a vélt zsákmányra összpontosítunk. A futam lecsöngetése után alig tudnak befogni minket az idomárok. Néha sikerül valamelyikünknek elcsípni a csalit, dühödten tépi, szaggatja, ide-oda lóbálja fogai között, habzik a szája. A közönség önfeledten kurjongat, ugrál, tapsol, aztán újra fölkeresik a fogadóirodákat. A büfében megvitatják az esélyeket, kielemzik az új vagy az éppen lezajlott futam résztvevőinek mozgástechnikáját, fejtartását, stílusát; dicsérik, csepülik a versenyzőket, de alapjában véve mindig a rokonszenv hangján szólnak róluk. Minden órán ugyanaz a feladat, ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a tételmondatok, csak a kápók változnak és a hangfekvés. Mi pedig szorgalmasan ügetünk, galoppozunk, vágtázunk az irkafüzetben, az előre megszabott járatban, és csak kivételes alkalmakkor próbálkozunk meg kicsenni tollunk hegyét a barázdából, hátha mégis létezik másik pálya is. De alig rajzolunk egy-két jelet, még éppen csak próbálgatjuk tollunkat, máris lesújt csuklónkra a pálca, és ez rögtön vissza is zökkenti vonalvezetésünket az eredeti járatba. Kicsit berzenkedünk ugyan, de a lelkünk mélyén hálásak vagyunk, hogy újra és újra visszakapjuk a fegyelem erejét. Csak a legmegátalkodottabbak csapják le ilyenkor a tollat, és úgy rontanak ki az osztályteremből, mint egy kivénhedt diva, akitől éppen most vették el a főszerepet. Az ajtó, kérem, mindenki előtt nyitva áll, dörgi a teremőr, és fenyegetőn végignéz a megszeppent bagázson. Természetesen senki sem mozdul, és hamarosan csak még serényebb tollsercegés szántja végig a csendet. (I/7)

(2)

A főhős még bakról sem éri föl a lengő trapézt. Néha lefizeti a dobost meg a világosítókat, és a pergődob zajában, a fénycsóva finom porában szökdécsel, míg zsibbadtra nem botozza talpát a kemény talaj. A sötét tribünök felől morajlás, üdvrivalgás, szitkozódás hallatszik, de az is lehet, hogy üresek a lelátók. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen alábbhagy az előbbi fölbuzdulás, és főhősünk újra ott söpröget a manézsban vagy rakosgatja a kellékeket. Olykor-olykor föllázad, odavágja szerszámait, és acsarkodva nekiront valamelyik vélt kijáratnak. A sátorlapok azonban mindenütt szorosan illeszkednek. Vagy már eleve nem vágtak beléjük nyílásokat, vagy pedig visszavarrták őket. Mindenesetre sem fondorlattal, sem erőszakkal, sem pedig könyörgéssel nem lehet keresztül jutni rajtuk. Hiába rimánkodik az erőművésznek is beillő domptőrnek, vagy próbálja elcsábítani a szépséges kígyónőt, nincs kiút. Marad a söprögetés, a díszlettologatás és a hobörgés. Meglehet, hogy nem is a mutatvány kedvéért törekszik a trapézra, hanem mert abban reménykedik, hogy a kupolán át mégiscsak kijuthat. (I/55)

(3)

Üveglapon rohangáló bogarak. Hátsó lábukon damilszerű madzag, ez azonban nem zavarja őket a szabad mozgásban mindaddig, amíg hol az egyiket, hol a másikat nem kezdik lassan, kiméletesen visszafelé csörlőzni az istállóba. Kezdetben rövid a pálya, de aztán egyre hosszabb, a szoktatási szakasz sikerétől függően. A többségnél előbb-utóbb akár el is enghedhetnék a pórázt. A bogarak ugyanis nemcsak önként visszatérnek a kiinduló pontra, de végül el sem indulnak. Némelyek persze lázadoznak, megpróbálják lerázni lábacskájukról a hurkot, igyekeznek ügyesen kibújni a kelepcéből. A legmegátalkodottabbak még az öncsonkítástól sem riadnak vissza, és előre megfontolt szándékkal hagyják, hogy kiszakadjon foglyul ejtett lábuk a testükből. Másokat pusztán hisztérikusságuk vagy ügyetlenségük juttat ugyanerre a sorsra. Ezek azonban hamarosan úgyis elveszítik egyensúlyukat, és dicstelenül visszacsúsznak ugyanoda, ahonnét elindultak, és többé már képtelenek fölkaptatni a síkos mezőn. Ha a pályamester megúnta a futamot, egyszerűen élére állítja az üveglapot, és szépen belerázogatja puttonyába az elbitangolt kis kalandorokat. A karbantartók slauggal letisztítják a nagy erőlködéstől, oktalan reményektől összepiszkolt pályát, aztán máris fölengedhetik a következő csapatot. Egyes útvonalak különösen kedveltek. Ezeket már annyiszor végigjárták, hogy pályájukat szabályos kis barázdarendszer jelzi. A technikusok néha alulról átvilágítják az üveglapokat, és így vizsgálgatják a keletkező barázda hálózatokat. Ezek kialakulásáról, föltérképezéséről egész könyvtárak tudósítanak. Kultúrkincs, suttogják néha tiszteletteljesen a kápók, aztán pukkadozva, cinkosan összenéznek, és mutatóujjukkal kissé följebb bökik a fülük mögé tűzött tintaceruza csonkokat. (I/43)

(4)

A szavak, mint víz alá merült betontuskók ülnek az iszapban. Egykor nyilván azt reméltük, hogy majd remek stégeket emelhetünk rájuk, és csendes hétvégeken innét pecálhatunk az örökkévalóságban. Nagyszerű terveket kovácsoltunk, gondosan összeválogattuk a fölszerelés darabjait, és szépen becsomagolva őríztük a szekrény mélyében. Vártuk a kedvező, kínálkozó alkalmat. Néha, vasárnap délutánonként elővettük a szerszámokat, átszellemült arccal kicsomagoltuk őket, forgattuk, nézegettük, cirógattuk, tisztogattuk az alkatrészeket, karbantartottuk a racsnikat, orsókat, és leplezetlen elégedettséggel mustrálgattuk az öblös, zöld műanyagszálból csomózott, rendkívül teherbírónak látszó merítőhálót. Néha, el-elmélézva, a szoba légterébe merítettünk vele, majd szépen visszapakoltuk a szerszámokat a szekrénybe. Aztán új, valószínűtlenül gyors idők következtek, és a partok mentén szinte egyik pillanatról a másikra gombamód szaporodni kezdtek a stégek. Alkonyatkor föltűntek a sporthorgászok, és mint a vízipókok, nesztelenül siklottak ide-oda ladikjaikkal. Varsát fektettek, bóját bocsátottak a vízre, beetettek, aztán elfoglalták helyüket a deszkapallókra állított sámlikon, padokon, kisszékeken, és telefingották az éjszakát. Hamarosasn föltűntek az első lakóstégek is, zöldre, kékre festett, parányi fakunyhók. A horgászok attól kezdve több napra is bekvártélyozták magukat ezekbe a cölöpökre ültetett, meghitt kis vityillókba. A folyó, mint egy széles, nyitott kloáka gőzölgött forró, nyári napokon. A közeli gazdaságból mindenféle halat telepítettek a folyóba, senkinek sem kellett zsákmány nélkül lehajtania a fejét. A folyót szépen fölparcellázták egymás között a nyaralók, mindenkinek megvolt a maga saját, többnyire gazdag zsákmánnyal kecsegtető szektora. A sikertelen napokért pedig kárpótolt a jó levegő, a csend és az üde természet. A meder aljára ültetett betontuskók pedig lassanként nyomtalanul elsüllyedtek az iszapba a cölöpök és a stégek súlyától. Az idő múltával csak egy valami aggasztotta a horgászokat. A víz minden évben egy-két centivel magasabban mosta körül a finom algamoszattal beszőtt cölöpöket. (II/40)

(5)

A háztól nem messze egy sebes vízű, kis hegyi patak futott. A férfi a víz mentén állt, és kissé előrehajolva figyelt valamit. Talán egy távoli, barlangszerűen megnyíló, hatalmas fa odvát, mintha az alól törne fel a víz. A férfi többször is olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná a távolba: Nem hall semmit. Aztán elindult a patak mentén, fölfelé. Hamarosan teli lett az út kirándulókkal, és megbotránkozással vegyes döbbenettel bámultak a férfi után. Rosszallón csóválták a fejüket, talán néhány csodálkozó vagy fölháborodott szót is váltottak egymással, miközben a férfi, különböző gesztusokkal, újra és újra jelezte, hiába, semmit sem hall. Micsoda pimaszság, csattant föl a patak másik oldalán egy teljes menetfelszerelésbe öltözött turipajtás. Hagyjad! Hagyjad csak! Menjünk, mondta riadt aggodalomal a mellette álló asszony, és odébb lökdöste a dohogó, egyre dühösebben fújtató férfit. (II/55)

(6)

Spiritusz szag, fölgöngyölt viaszosvászon térképek, fogógombos favonalzók, táblakörzők. Zsúfoltság, sűrű fény, fullasztó szagok. Szinte karcol a száraz levegő. Fölbarázdálja az arcot, torkot, tüdőt, ingerültté és érzékennyé tesz, mintha a bőr és a hús közé hosszan kacskaringózó szögesdrót sövényt feszítettek volna ki. A porlepte könyvekkel, atlaszokal, füzetekkel, papírcsomókkal föltornyozott asztal görbe bástyái között egy férfi ül. Az asztallap fölé rézsútosan dőlő felsőtestét és múmiaarcát, alulról jövő, mattüvegen átszűrődő, derengő fény világítja meg. A világítóasztalon féltenyérnyi, szögletes plasztik darabok. A szertáros - vagy kicsoda - a szórakozottság és az elmélyültség mezsgyéjén tologatja az egyforma nagyságú, koromfekete, jelöletlen lapocskákat, mintha csak passziánszozna. (II/57)

(7)

A vénember, mint egy kifordított, összerogyott üres zsák kuporog középen. Úgy tartják, Katari Babának hívják, és szakadatlan egyetlen, érthetetlen szót motyog maga elé. Az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a ketrece előtt. Kordont kellett húzni köré, mert mindenki meg akarta érinteni. A látogatókat fehér köpenyes, lazúrozott arcú teremőrök vezetik végig a helyiségben. A látogatás után mindenki kap egy félgömb alakú, kis üvegtartályt. A műanyag talpon álló, zárt edényben Katari Baba ül, pontosan úgy, mint a ketrecben, csak itt éppen víz alatt. Az emberek mosolyogva forgatják a kis üvegtartályt. Katari Babát ilyenkor varázslatos hószakadás függönyén át lehet látni. Egyszer, az egyik látogató, teljesen váratlanul elhajította a tartályt. Az éppen indulni készülő emberek, megmagyarázhatatlan okból, fejveszetten bemenekültek ketrec mögé, és befogott füllel, görcsösen összeszorított szemmel lapítottak. (IV/38) [ => kis üvegtartály => Katari Baba => színpad => emlékezés => a gyerekek vízbe fojtása (tartáy!)]

(8)

Úgy tett, mintha véletlenül tévedt volna oda, és nem szántszándékkal heveredett volna le a mezőre, gondosan szétterítve hajkoronáját, akár egy díva vagy luxus kurtizán. Alvást színlelve, résnyire nyitott szemmel leste, hogyan piszmognak körülötte a törpék. Amikor már bizonyos volt benne, nincs szabadulás, rángatni kezdte a fejét, kipányvázott loboncát, módfelett nagy riadalmat keltve a nyüzsgő hangyaarmadában. Egy ideig mulattatta a széles gesztusokkal dirigáló hadvezérek hangoskodása, majd megszeppent visszakozásuk. Később aztán újra óvatosan megközelítették, és bemászták az egész testét. Szinte egyidejáleg döbbentek rá: nincs szabadulás. Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban. A fogoly vagy a vadászsereg. És melyikük rettent meg inkább. Hiszen mit kezdjenek egymással? A fogolynak pusztán az ürüléke a fél országot elárasztotta. Kiégtek a földek, megáradtak a folyók, összeömlöttek a tavak. Egyetlen éjszakai magömlésével egy egész tartomány lányait és asszonyait termékenyítette meg álmukban. Szüntelen úgy nézett ki, mint akit össze-vissza vernek, pedig nem bántotta senki. De minden mozdulattal falakba, kövekbe, hegyoldalakba, erdőségek rácsozatába ütközött. A legközönségesebb tennivalók elvégzését is irdatlan erőpóbává tették az arányok. Bármilyen halkan beszélt, regimentek süketültek meg. Ha meg csak némán tátogott, nem tudtak elég messze menni, hogy olvashassanak a szájáról. A kölcsönös tragédia egyre szorosabban láncolta össze őket. Úgy érezték, tartoznak egymásnak a sok közösen elszenvedett és kölcsönösen okozott katasztrófáért. Teli voltak segítő buzgósággal, jóakarattal. A törpék növekedni igyekeztek, a fogoly zsugorodni. A tudósok, felcserek, mérnökök mindenféle praktikákal próbálkoztak, a ráolvasástól a csontátültetésig, az artikulációs bázis átalakításától a mértékegységek módosításáig. Később azonban elmérgesedett a viszony. Vádaskodások, alpári jelenetek tanúja lett az ország. Tanmesék, példabeszédek, filozófiai értekezések, regényfolyamok születtek a kései korok viharos időszakairól. (IV/52)

(9)

Az atléta belépett a dobókörbe, meglóbálta néhányszor a diszkoszt, és pörögni kezdett. Minden optimális volt. A fényviszonyok, a légáramlat, a pörgés pályája és gyorsulása, a talajfogás, csak éppen a forgás nem akart abbamaradni. A nézők fölugráltak a lelátókon, bíztatták az atlétát, aki mint egy vaskos fúrórudazat, egyszercsak süllyedni kezdett a talajban, és hamarosan már csak a föltört föld jelezte a Nagy Kísérlet nyomát. (I/60)

(10)

A földön, balkézről, hatalamas, nyitott tetejá faláda. A férfi abból rakosgatta maga elé a figurákat. Jobb kezében hosszú, vékony nyelű, vasfejű kalapácsot tartott. Megfontoltan, de gyorsan és ütemesen dolgozott. Balkézzel maga elé vette a figurákat, jobbal fejbe kólintotta, és csak úgy félkézzel belesöpörte őket a ládába. A könnyű, csőrös vas, csak beszakította a szobrok fejét, csupán egyik-másik törött széjjel. Néha nehézkesen föltápászkodott, szuszogva, erőlködve fölemelte a ládát, szinte magához ölelte, és súlyos léptekkel kikacsázott az udvarra. A cserepeket éktelen csörömpöléssel a ház mögé borította, majd láthatóan elégedetten, visszacsalinkázott a szobába. Aztán egyszercsak maga is fejjel beleállt a ládába, a törött figurák közé. Olyan volt, mintha keresne valamit a láda alján, a cserepek alatt. (III/39)

(11)

A közönség már rég ügyet sem vetett a színpadon történtekre. Köpködtek, sörért mentek vagy vizeldébe, tereferéltek, harsányan udvaroltak szomszédjuknak, vagy ásítozva nézegették órájukat. Nem mintha az előadás végét várták volna, hiszen már rég megfeledkeztek a színpadon történtekről. Inkább csak unalomból vagy megszokásból. A társulat tagjai kezdetben értetlenül és ijedten néztek össze. Nem mertek kilépni a darabból, hátha csak tévesen értelmezik a nézőtéren történteket. A falusi turnékon már amúgyis hozzászokhattak a surmó publikum viselkedéséhez. Most azonban már az első köhhentések, grimaszok, ártatlan mozdulatok is szokatlanul fenyegető, feszült légkört teremtettek, és ez az előadás kezdetétől fogva búraként borult az egész térre. Az első komolyabb kilengések még ebben a zárt rendszerben történtek. Aztán a színpad hirtelen levált a nézőtérről, és mint egy vízbe pottyant fölhúzható játék, lassan süllyedni kezdett, miközben a légmentesen zárt üvegbúra alatt tovább mozogtak a figurák, szólt a verkli, láthatatlanul és némán. (IV/36)

(12)

A trónus körül hosszú pórázon nyugszik a falka. Talpnyaló, gondosan betanított, pedigrés csapat. Az úr és a cselédség összeszokott, titkos nyelven érintkezik egymással. Rövid, pattogó ukászok, néma jelek, kézzel, tekintettel, fejmozdulattal. A király többnyire úgy ül, kissé féloldalt fordulva, mintha nyitott szemmel bóbiskolna. A kutyák szúnyokálnak, vakaródznak, nyaldossák véknyukat, mancsukat, vagy álmatag tekintettel, levegőbe fölszúrt orral szimatolnak. Aztán gazdájuk egyszercsak megrezzen, ahogy a vénemberek riadnak föl szúnyókálásaikból, ha megszorul valahol a levegő, vagy esetleg egy régi emlék szúr át az álmokon. Fölkapja a fejét, a cselédhad máris ott áll várakozón a trónus körül, és hegyezi fülét a cüccögésekre, pisszenésekre, vakkantásokra, figyeli a gyors egymásutánban váltakozó kéz- és mimikai jeleket. És a következő pillanatban máris iszkolnak a szélrózsa minden irányába. Az úr elégedetten néz utánuk, gondosan elrendezi a gyeplőként kézbe tartott pórázokat, de csak arra ügyel, ne gabalyodjanak össze a szíjak, barangoljanak csak a túlvégen hancúrozó ebek, amerre akarnak. Bízik bennük, bízik magában, de legfőképp módszereiben. Ha megelégelte a kirándulást, magához füttyenti a falkát, és remek órákat töltenek együtt. Az állatok szinte fürtökben lógnak rajta, és így gügyögnek, nyüszögnek, vakkantgatnak egymásnak, míg a király megelégeli a mulatságot, és egyetlen kézmozdulattal helyére parancsolja a csordát. Egy kicsit még el-elmélázik utána, majd újra visszaroskad szúnyókáló tartásába. Csak kivételesen ritka alkalmakkor fordul elő, hogy valamelyik állat föllázad a gazdája ellen. Esetleg megtagadja a visszatérést vagy az elvetemültebbje nekiront. A lázadás e két alapformájának ezernyi módja van. Ilyenkor az idomítás enyhébb, majd keményebb fogásai következnek, és ha egyik sem segít, a fegyver. A király kiváló céllövő. Rendszerint a tüdőre céloz, ez a legsallangmentesebb megoldás. A falka pilanatok alatt fölzabálja a tetemet, és tükörfényesre nyalja a padlatot. Néhány percen belül máris a megszokott, idillikus csendélet. A kornyadozó király és a trónus körül heverésző, hű ebek. Büszke darab. A vég azonban ismerős. A vén, cserzett bőrű bohoc, kissé szélütött, féloldalas tartásssal föláll a helyéről, szuszogva összecsukja a szakadozott, támlás campingszéket, és ügyet sem vetve hű, négylábú barátaira, totyakosan lebaktat a színről. (II/71)

* * *

Szótlanul és alázatosan várom a Császárt. Nem tudom pontosan, mikor és milyen alakban érkezik. Úgy képzelem, óriási, kerek feje van, húsos, joviális arca, boltozatos, fényes homloka, széles csattal összefogott, kaftánszerá alabástromot visel, és vastagtalpú sarut. Elől összekulcsolt kezekkel, elégedetten szemlélgeti a képet, nem néz rám, nem is szólít meg. Roppant megindultságot érzek, testem szinte elomlik a gyönyörűségbe, és akkor átlépek az ösvényre. (IV/47)

=> I/46 (A jelmez és a manírok egy tájképfestőé...)
=> I/55 (A főhős királynak képzeli magát...)
=> I/60 (Képzeljük el a konferanszié által harsányan beigért...)
=> I/64 (Nincs megalázóbb szerep...)