I. ÁTJÁRÓ

(:hallgatni:) Tulajdonképpen hallgatnom kellene. Nem hallgatni, az ilyesfajta döntések avagy elhatározások csakis a mindenkori egyes szám első személyre tartoznak. Ehhez a kizárólagossághoz a továbbiakban is tartani szeretném magam. Az esetleges vonatkozásokról döntsön mindenki a saját belátása szerint, a pontok közötti összekötő vonalakat nem kívánom meghúzni.

(:falhoz támasztott képek:) Falhoz támasztott olajképek, vakkeretben, befelé fordítva. A tetejüket magam felé döntve, felülről nézegetem őket. Mindig feldőlnek. Ilyenkor odajön egy bennfentesnek látszó alak, és szó nélkül visszatámasztja a képeket. Aztán egyszercsak földől vagy egy féltucat. A másik dühöng, szégyellem magam, pedig vétlen vagyok. De úgy teszek, mintha én lennék a hibás. Tudom, úgy se hinné el, ha az ellenkezőjét állítanám. Mondom is K.-nak, hogy semmihez se nyúltam hozzá. Aztán kutyák szaladnak az úton, pofájukban hatalmas, törött üveglapok. Egy havas elágazáshoz érek. Az út kiszélesedik. Befagyott tó. Körös-körül fák, a jégen alacsony hókupacok.

(:minden fehér:) Minden fehér. Mintha a szemem fehérjével néznék.

(:küldetés:) Egy vastag, durva kéz kiemel az akváriumból, beteker egy újságba, és behajítja hullámat a többi háztartási szemét közé. Banális utazás, vaskos tréfákkal, de még mindig isteni küldetés a kukák cethalnyi gyomrában.

(:az utolsó hónap:) Az utolsó hónapban minden héten kétszer elsétáltunk a közeli klinikára, hogy ismerkedjünk a környezettel, a műszerekkel, az instrumentekkel, és tanuljunk helyesen lélegezni. Ismeretterjesztő filmeket néztünk, cinkoskodtunk, és vártuk a nagy eseményt. Arra, hogy K. ebbe akár bele is halhat, csak akkor gondoltam először, amikor a műtőben levették róla az ékszereket, és átadták nekem.

(:látogató:) Leginkább a fölkészületlenségtől félek. Amolyan háziasszonyos szorongással. Mert mi lesz, ha megérkezik a látogató, és még elől vannak a szennyes edények. Vagy micsoda szégyen egy száradó fehérnemű a fürdőszoba radiátoron.

(:mert láttam álmomban:) Fölemeltem egy üveggolyót, és ezen keresztül figyeltem a tájat. Valójában semmi sem volt a kezemben, csak a kört formáló hüvelyk- és mutatóujjam nyílásán kukucskáltam át. Erre akkor jöttem rá, amikor fölébredtem. Mert láttam álmomban.

(:kitartott alaphang:) Éveken keresztül a zeneiskola ugyanabban a szobájában vettem hegedűórákat. Az emeleten csak énekszakosok gyakoroltak. Gyakran hallottam skálázásukat. Hosszan kitartott alaphang, majd egyre gyorsuló, fölfelé szökő hangsorív. Aztán parányi szünet, és újra előlről az egész, de most már fél, esetleg nagyedhanggal magasabbról, órák hosszat. Énekelni egyiküket sem hallottam.

(:szöveggyűjtemény:) A felügyelők csipős pálcával járkálnak le-föl a padsorok között, és jaj annak, aki megszegi a szabályokat. Néha elsáncolják magukat a katedrán, és beszedetik a füzeteket az első padokban ülőkkel. Ilyenkor feszült, várakozó csend. Olykor-olykor megcsikordul a piros postairon a papíron. Vajon kinél tartanak most? Aztán visszadobják a füzeteket, és mintalektűröket olvasnak föl a Nagy Szöveggyűjteményből. Látjátok? Így kell ezt, cseng ki minden mondat hangsúlyozásából, és amikor véget ér a fölolvasás, mi is megpróbálunk szemléletes jelképeket kovácsolni, hiszen fogalmunk sincs, miről van szó tulajdonképpen. A kötelező anyagként föladott tételmondatokat úgy követjük, mint a műnyulat. Minden porcikánkkal a vélt zsákmányra összpontosítunk. A futam lecsöngetése után alig tudnak befogni minket az idomárok. Néha sikerül valamelyikünknek elcsípni a csalit, dühödten tépi, szaggatja, ide-oda lóbálja fogai között, habzik a szája. A közönség önfeledten kurjongat, ugrál, tapsol, aztán újra fölkeresik a fogadóirodákat. A büfében megvitatják az esélyeket, kielemzik az új vagy az éppen lezajlott futam résztvevőinek mozgástechnikáját, fejtartását, stílusát; dicsérik, csepülik a versenyzőket, de alapjában véve mindig a rokonszenv hangján szólnak róluk. Minden órán ugyanaz a feladat, ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a tételmondatok, csak a kápók változnak és a hangfekvés. Mi pedig szorgalmasan ügetünk, galoppozunk, vágtázunk az irkafüzetben, az előre megszabott járatban, és csak kivételes alkalmakkor próbálkozunk meg kicsenni tollunk hegyét a barázdából, hátha mégis létezik másik pálya is. De alig rajzolunk egy-két jelet, még éppen csak próbálgatjuk tollunkat, máris lesújt csuklónkra a pálca, és ez rögtön vissza is zökkenti vonalvezetésünket az eredeti járatba. Kicsit berzenkedünk ugyan, de a lelkünk mélyén hálásak vagyunk, hogy újra és újra visszakapjuk a fegyelem erejét. Csak a legmegátalkodottabbak csapják le ilyenkor a tollat, és úgy rontanak ki az osztályteremből, mint egy kivénhedt diva, akitől éppen most vették el a főszerepet. "Az ajtó, kérem, mindenki előtt nyitva áll", dörgi a teremőr, és fenyegetőn végignéz a megszeppent bagázson. Természetesen senki sem mozdul, és hamarosan még serényebb tollsercegés szántja végig a csendet.

(:szüntelen hallom:) Szüntelen hallom a motozásukat, ahogy osonnak, piszmognak, adják tovább a híreket. Hallom a csámcsogásukat, telipofájú röhögésüket; látom körkörös, útszéli fényjelüket, ahogy mindahányszor megállásra kényszerítenek.

(:megálló:) Rossz helyen szállok le, egy vagy két megállóval előbb. Azonnal észreveszem, de már késő, bezárul előttem a busz ajtaja. Képtelen vagyok szabadulni az üvegen szétkenődő arc látványától.

(:katarzis:) Amikor az előadás előtti reklámfilmekben fagylaltot kezdenek nyalogatni, már várom, hogy hamarosan fölgyújtják a villanyt, és egy gyufaárúslányszerű alkalmazott lép be hatalmas hűtőtáskával a szinte teljesen üres terembe, és üvöltve megkérdezi, kér-e valaki fagylaltot. Katarzis.

(:szövet:) Az agyam egynemű szövet. A szálak nem egymásra csúsznak benne, hanem egymásba. Ha az idő nyomát keresem, e szövetbe metszek bele. A szálak elválaszthatatlanok, kipreparálhatatlanok. A beavatkozás rombolás, sejtírtás, amputáció.

(:helyszín:) B. elutazása előtt egy békát fest. A munka befejezése után elutazik. A helyszín különös, idegen világként hat rá, noha egy közönséges hegyi falu. Itt véletlenül megismerkedik egy férfival. A férfi meghívja a házába. A könyvtárszoba íróasztalán egy hatalmas, kézzel írott fóliáns fekszik, egy duplaoldalas illusztrációnál fölcsapva. B. döbbenten látja, hogy a kép az általa festett béka hasonmása. Éjszaka, amikor kilép a házból, lábai előtt pontosan az a béka ül.

(:építkezés:) Építkezés, hatalmas ház. Mintha már lettem volna ebben a házban. Félkész, túlméretezett tömb. Egy dombon áll. Egyszintes. Még csak a közfalakat húzták föl, és tetőszerkezetet építették ki. Fölmászom a ház előtt egy magas homokdombra. Egyszercsak leszakad a homokfal. Lassan csúszom lefelé, a roppant löszfallal együtt. Nevetni kezdek, élvezem a test tehetetlenségét. Aztán egy félig betemetett fejet pillantok meg magam alatt. Odamászom, és kézzel kaparom a homokot.

(:hordják az éjszakát:) Az ég szakadatlan morajlik, mintha a távolban végtelen szerelvények vonulnának. Hordják az éjszakát.

(:a harcos:) A harcost, mint egy fölfújható gumibabát, szépen leeresztem, helytakarékosan összehajtogatom, még a hajtásokból is kipréselem a levegőt. Aztán gondosan elrakom a szekrénybe a többi kiszolgált, elhasználódott kellék mellé.

(:bogarak:) Ahogy a hangyászmedve fordítja föl az útjába eső köveket. Talán a következő alatt lapul a zsákmány. Néha belecsap a nyüzsgő tisztásba, és mohón lapátolja szájába a mancsán, pofáján széjjelfutó bogarakat. Hamarosan már nem is lehet tudni, hogy a mancs hányja-e befelé őket, vagy éppen kifelé iramodnak szájon, orron át.

(:manézs:) A közönség hálás, imádja a mutatványokat. Rajongva tapsol, ha sikerül a produkció. Titkon azonban abban reménykedik, hogy a főhős mégiscsak lezuhan. Mert csakis a kudarc emberi, csakis ezzel képes azonosulni. A siker lelkesíti, de nem hatol belé. Mindig valami emberfelettit lát benne, egy másik dimenziót. A sikerült ugrás után kezét kinyújtó, meghajló figura, ott, fönn a kupolában, pusztán hérosz, parányi, csillámló pont, amelyet ha sokáig néz, lassanként szétporlad a reflektorok fénycsóváinak porviharában. A manézsban szétmált test viszont az övé. Erről még hosszú ideig beszélhet, ezt képes fölfogni. Az ott fönn csaló. Nem érte váltott jegyet.

(:város:) Ödémás, ellenséges város. Szennyes hátsólépcső, vizeletszagú padlószonyeg, cellahelyiségek, ólmos fáradtság. Ennyi maradt belőle. Vele csak később találkoztam, a metrón. Felismertem ugyan, de nem követtem. A gyávaság már stratégiai elem volt az életemben. Aztán egész éjszaka utaztam. A folyosón ültem, két fülke közötti, falra erősített, lehajtható pótszéken, és a fekete ablaküvegen rázkodó fejemet bámultam.

(:az ajtóban állok:) Az ajtóban állok, szemben a kisággyal. Kifejezéstelen arccal, minden szándék nélkül bámulom a hanyatt fekvő, mozdulatlan gyereket. Egyszercsak tétován fölnyitja a szemét. Nincs ott, de valahonnét néz, belülről és befelé, és eközben mintha némán hahotázna, meg-megnyitva egy pillanatra üres száját. Aztán az újra átforduló szemgolyók, és a rájuk húzódó szemhéjak. Haldokló apám arcában ugyanezt az arcot láttam.

(:zsákmány:) Árgus szemekkel figyelem a vizen lebegő dugót. A bot hegyével néha a víz alá nyomom, és izgatottan kiáltozni kezdek: Kapás, kapás! Majd egy teátrális mozdulattal bevágok. Szakavatott mozdulatokkal leakasztom a horogról a képzelt zsákmányt, és bedobom a lábam melletti üres vödörbe, a többi nem létező dög mellé. Csak a bűz valóságos. Lehet, hogy némelykor ezt értem félre.

(:bankett:) Egy nádtorzson sodródom lefelé. Ártér. Egyre többen leszünk. Lányok jönnek föl a partról. Miért nem megyünk már a bankettre? Le-föl futó, keskeny, kacskaringós utcák. Mintha kiszáradt, egykor sebes vízű hegyi patakok földbe vájt, sekély medrei lennének. Állandóan nekiütközöm a kocsi kerekeivel a házak sarkának, kiszögelléseinek.

(:elveszíteni a lapokat:) Jó lenne elveszíteni a lapokat. Gondosan elrakni a paklit, amúgy háziasszonyosan, aztán megfeledkezni róla, nyomtalanul és véglegesem. A félelemről, a szorongásról, hogy vajon nem vétem-e el a sorrendet. Megfeledkezni a rítusok jelentéséről, hiszen abban a pillanatban, hogy jelentést tulajdonítok nekik, meghamisítom őket.

(:szövegkönyv:) Hiába csapom össze a szövegkönyvet, és üvöltözöm föl-alá száguldozva a szobában, hogy ezt nem csinálom tovább, nem ezért szerződtettek, keressenek valaki mást a helyemre, visszaadom a szerepet. Nem értem, miért ül oly nyugodtan és némán az egész társulat. Még csak nem is ingerültek, sőt némelyik elnézően rám mosolyog vagy cinkosan csippent egyet a szemével. Mások zavartan, lesütött szemmel babrálgatnak egy papírgombóccal vagy gyufásdobozzal. Valószínűleg ők már tudják, miről van szó, hogy rettentő felindultságomban elsiklottam egy apróbetűs lábjegyzet fölött, miszerint amint összecsapom a könyvet, menten újra lerogyok az asztal elé, és újra átrágom magam minden mondaton, minden soron, és a szavakhoz ezernyi kiegészítést, instrukciót fűzök, hogy így tegyem elviselhetőbbé, eljátszhatóbbá a szerepet. A temérdek betoldástól azonban hamarosan olvashatatlanná válik a szöveg. És noha éppen a szavaktól menekültem, most mégis rettentő, vallásos félelem szakad reám, mintha ki tudja miféle szent iratokba firkáltam volna bele. Gyorsan megpróbálom leradírozni a betoldásokat, velük együtt azonban az alapszöveg is halványulni kezd. Végül úgy döntök, hogy a pusztulást esélynek tekintem, és teljesen fehérre törlöm a lapokat. Felbuzdulva újra nekikezdek egy másik szövegkönyv megírásának. Mintha fogalmam sem lenne róla, hogy nemcsak az üres lapok, hanem az üressé tett, üressé vált lapok is megmásíthatatlanok. A jelek körvonalai azonban, mintegy láthatatlan mélynyomatként, már eleve benne vanak a papírban, és ezek árkai zsarnokian vezetik a tollamat

(:a kép ugyanaz:) Szemem elé tartom a kátránnyal összekent üveget, és úgy csinálok, mintha a nap lenne mögötte. Nem tudom, mi van mögötte, és azt sem, van-e az üvegen, az árnyékon túl valami. És soha nem fogom megtudni, mert hiába veszem el szemem elől a cserepet, a kép ugyanaz.

(:sínek:) Az üres, tágas mezőség közepén két egyenes vasrúd, mint kifordított, mély keréknyomok. A fácánok reggelente a sínek közé mentek szárítkozni, mert a kő jobban tartja a meleget, mint a harmatos fű. Pontosan ki tudták számítani a vonatok sebességét, így sohasem történt baleset, csak ha új mozdonyokat állítottak be. Az első héten ilyenkor úgy nézett ki a sínek környéke, mint egy parasztudvar tollfosztáskor.

(:város:) Megint egész éjjel kerestelek. Mintha visszatértünk volna a Városba. Senki sem várt minket, mi sem vártunk senkit. Éppen csak lepakoltunk a lakásban, és én máris nekivágtam az utcáknak, egyedül. Meg akartalak keresni. Csak úgy vaktában indultam el, se egy címem, se egy telefonszámom nem volt. Azt hiszem, pontosan tudtam, hogy nem találhatlak meg, mégis ellenállhatalan erővel hajtott valami. Bolyongásomnak egyetlen célja és indítéka volt, a keresés. Így adtál jelt magadról, hogy ott vagy.

(:emlékezés:) Az emlékezés alibit keres. Ezért térek vissza régi, idegenné vált, eltávolodott színhelyekre. Jóvá akarok tenni valamit, keresem a kapcsolatot, a csatlakozást. De mint két egymás fölé befúrt alagútcső, sohasem találkozhatunk.

(:én:) Miként irányíthatnám én az agyamat? Csupán egy vagyok benne magam is, és nem ismerem a részesedésemet.

(:fulladásos halál:) Ahogy a fecskendő szívja föl a folyadékot és préseli ki magából átellenben a levegőt. Lassú, fulladásos halál. A tapintatos agónia csak az utolsó pillanatban torzítja el az arcot. Pusztán a megátalkodottak rémisztgetik környezetüket és legfőképpen önmagukat egész életükben. Örök ünneprontók, ideggyenge, túlérzékeny aggályoskodók. A halál erezete úgy fut széjjel koponyájukon, mintha egy sűrű szövetű hálót vetettek volna arcukra. Az elrettentés szemléltető keresztmetszetei.

(:fekete lap:) Mint egy bogár rohangálok föl-alá egy sima, fekete lapon. Körülöttem űrszerű sötétség. A lábam egyszercsak beleakad egy hasítékba. A vékony anyag hozzátapad a talpamhoz, és ahogy futok, úgy hasítom tovább az anyagot. Alatta fényes, mintha plexi- vagy üvegtábla lenne. Egyre gyorsabban szakítom föl lépteimmel a burkolatot.

(:csend:) Az ünnepélynek vége. A zenekar levonult, a csillárokat leengedték, csak itt-ott szendereg a pamlagokon egy-egy kimerült lovag, földúlt frizurájú dáma. Mi pedig, egymásba kapaszkodva, egymásba fagyva forgunk a kőlapokon. Csend. Csak néha-néha koccan össze két csillag. A hideg ilyenkor a fogunkba vásik, és végigfutva az idegeken, a szemüregen át az agyunkba hasít.

(:szövedék:) A roppant szövedék hálóként borul az agyamra. A gondolatok a szálak mentén futnak végig. Döbbenetes találkozások a pogány dalnokkal, a morfinista költővel, a buzi suhanccal és szifiliszes szeretőjével. A tér horizontális háló, az idő a szálak vertikálisan szerveződő szövedéke. Maga az agy e térbeli rendszer, amely minden sejt keresztmetszetében újraépül. A kereszt négy szárnya: Lent a halottaké, fönt az eljövendőké, kétoldalt a jelenben szétfutó tereké.

(:végighúzni a vonalat:) Végighúzni a vonalat anélkül, hogy fölemelném a ceruzát. Törés nélkül. És folyamatosan megbocsátani. Nem ez az örökös úrhatnámkodása az észnek.

(:lerombolt város:) Lerombolt város. Valószínutlen csend. A romok között reszkető, tébolyult vadállatok. Medvék, tigrisek, csimpánzok. Némák és rettentő szelídek. Nagypapát csak napok múlva találta meg az apám. Hátára vette és hazavitte. Nagypapa egész úton az elüszkösödött földet bámulta, és bambán hajtogatta: Honnét kerültek ide a négerek?

(:támadás:) Kicsapódik egy furgon hátsó ajtaja, és két fehérköpenyes férfi ugrik le az útra. A következő pillanatban egy hordágyat rántanak ki a kocsiból. Olyan gyorsan és összehangoltan történik az egész, mint egy terrortámadás. A hordágyon körbeszíjazott, fehér dunyha. Az egyik végében öklömnyi fej, szinte teljesen kopasz. De egy hosszú, valószínutlenül fehér hajtincs az egész koponyát körüllengi. Csontig beroskadt arc, benne ide-oda ugráló, hatalmas, vad szemek.

(:album:) Fölnyitom a könyv fedelét, magam mögé állok, és én is belepillantok az albumba. De nem látok mást, csupán üres kartonlapokat, amelyeknek világítóan fehér, fényes magja, a szélek felé körkörösen haladva, fokozatosan elszürkül, elfeketedik, mintha a film minden egyes kockája erős fényt kapott volna az exponálás előtt.

(:a félelem körülírása:) A publikumnak hosszan tartó, néma állóképre kell berendezkednie. A hős egy teljesen zárt, csupán elől nyitott tér közepén áll, és egyszercsak, alig hallhatóan megnyílik mögötte egy ajtó. Lassan megfordul, és visszanéz. A kép, meghatározatlan időre, ezen a ponton merevedik meg. A félelem innét kezdi írni önmagát.

(:majd adok én neked:) Egyszer megfenyegettem nagyanyámat, hogy öngyilkos leszek. Az ágyon ugráltam, nagyanyám a ruhásszekrényben rakosgatta a tiszta ruhát. Egy pillanatra megállt két mozdulat közben, felém fordult, és azt mondta: Majd adok én neked!

(:felejtés:) Mintha létezne múlt. Csakis felejtés van. Minden egyéb egyidejuleg jelenlévő, az agy elefántiázisa. Különös gúlagyakorlat, sajátos tájban. Végül is logikus, hogy az ajtó csakis mögöttem nyílhat meg.

(:létezésem színtere:) Létezésem színtere egy zárt, többfedeles doboz, és ennek eltérő nagyságú rekeszeit csapóajtók választják el egymástól. A rekeszek egyszer vertikálisan, másszor horizontálisan nyílnak egymásba, így a dobozon belüli közlekedést hol a szándék, hol pedig a nehézkedési erő határozza meg. Rendkívüli pillanatokban a doboz egyetlen, egységes tér is lehet, válaszfalak és csapóajtók nélkül. Valószínűleg ezekben a mérhetetlen időegységekben történnek meg a misztériumok, a jelenlét és a távollét, az eszmélet és az eszméletlenség, az ébrenlét és az álom mezsgyéjén, avagy e ködös határvonal mindkét oldalán, egyidejűleg.

(:a mester:) A Mester maga elé emeli a fatáblát, kézbe fogja a krétát, és átmásolja a képet a táblácskára. Aztán visszahelyezi fekhelye mellé szerszámait, és révül tovább. Hamarosan ezernyi jel, vonal, mindenféle krikszkraksz rétegződik egymásra. Néha, csak úgy kézfejjel vagy az inge mandzsettájával beletöröl a képbe. A kréta pedig, mesébe illően, mindig újra nő a kezében.

(:képek:) A képek úgy lifteznek bennem, mint a kotróhajók vertikális üzemű, kanalas futószalagjai. A szakadatlan körforgás természetesen alaposan megterheli a szervezetet. Nem véletlen olvasható a pénztárablak fölé akasztott táblácskán: Nem nyámnyila legényeknek való. Aztán lecsöngetik a menetet, egyenként beállítanak minden kosarat a rámpával egyvonalba, és kisegítik vagy kiemelik a kedves vendégeket, szükség szerint. Az újak komoly vagy csupán komolykodó szorongással, esetleg vihorászva elfoglalják helyüket, izgatott várakozással összenéznek, aztán máris megrándul a kocsi, villódznak a fények, csikorognak a fogaskerekek és harsog a zene. És amikor lenézek, látom, a Mester a vándorbúcsúsok lakókocsija mögött a földre rókázik.

(:surrogó gumiszalag:) Surrogó gumiszalag. Kétoldalt, csipőmagasságban korlát. A szalagot lépteimmel hajtom, és ez mozgatja a díszleteket is. Hol gyorsabban, hol lassabban, attól függően, milyen iramban taposok. Koponyámon fillérnagyságú, borovált foltok. A bőr alá vezetett elektródákat ragasztószalaggal rögzítették. A különböző színű vezetékek innét kígyóznak a készülékekhez. Néha ingerülten megrázom a fejemet. A személyzet tagjai ilyenkor félrefordítják tekintetüket, és a monitorokon keresztül figyelnek. A készülékek némák, mégis mintha némelykor halk csilingelést közvetítenének. A tárgyak és a személyek elrendeződése egyébként nem utal egyértelműen funkciójukra. Nem lehet például pontosan megállapítani, hogy megfigyelés, ellenőrzés vagy pedig irányítás történik-e.

(:történet:) A macska későn szimatolta meg az ellenség közeledtét, és már nem volt ideje kimenekülnie az udvarra. Amikor beléptem a házba, látszólag visszavonhatatlanul megpecsételődött a sorsa. A kutya villámgyors mozdulatokkal beszorította a csigalépcső alatti, félkör alakú beugróba. Ide-oda szökdécselt, mint egy támadásra készülő bokszoló, és kifejezetten derűsen figyelte meleg, barna szemeivel a nyilván csupán játékszernek és nem ellenségnek tekintett áldozatot. A macska egész testében reszketett. Néha megrándultak a lábai, meg-meglódult a teste valamelyik irányba, helyéről azonban nem mozdult el. Aztán váratlanul lecsillapodott, izmai ellazultak, és mintha hirtelen teljesen kivált volna az előbbi helyzetből, leült a földre, pontosan a kutyával szemben, és egy hatalmasat ásított. Az idomár végül magához füttyentette a fenevadat, és minden ment tovább a maga rendjén, mintha semmi sem történt volna. Nem maradt nyoma, hogy a történet egészen másképpen is alakulhatott volna.

(:jelentés:) Még a legapróbb mozdulat is beláthatatlan következményekkel járhat. Bármi előidézheti a szüntelen kipárolgó pánik sújtólégrobbanását. A léglökések ilyenkor ezerszeres mandínerrel pattannak vissza a vagon falairól, és villámgyors, rövid sorozatokkal taglózzák le az utasokat. Aztán hosszabb-rövidebb ideig tartó, sunyi csend. A kápók elégedetten belesnek a szögesdróttal benőtt, tenyérnyi ablak résein, megnyálazzák a fülük mögül előhúzott ceruzákat, és akkurátusan megírják a napi jelentést. A rendkívüli közlendő című rovatot ezúttal is üresen hagyják.

(:bogarak:) Bogarak. Hátsó lábukon damilszerű madzag, ez azonban nem zavarja őket a szabad mozgásban mindaddig, amíg hol az egyiket, hol a másikat nem kezdik lassan, kiméletesen visszafelé csörlőzni az istállóba. Kezdetben rövid a pálya, de aztán egyre hosszabb, a szoktatási szakasz sikerétől függően. A többségnél előbb-utóbb akár el is enghedhetnék a pórázt. A bogarak ugyanis nemcsak önként visszatérnek a kiinduló pontra, de végül el sem indulnak. Némelyik persze lázadozik, megpróbálja lerázni lábacskájáról a hurkot, igyekszik kibújni a kelepcéből. A legmegátalkodottabbak még az öncsonkítástól sem riadnak vissza, és előre megfontolt szándékkal hagyják, hogy kiszakadjon foglyul ejtett lábuk a testükből. Másokat pusztán hisztérikusságuk vagy ügyetlenségük juttat ugyanerre a sorsra. Ezek azonban hamarosan úgyis elveszítik egyensúlyukat, és dicstelenül visszacsúsznak ugyanoda, ahonnét elindultak, és többé már képtelenek fölkaptatni a síkos mezőn. Ha a pályamester megúnta a futamot, egyszerűen élére állítja az üveglapot, és beleütögeti puttonyába az elbitangolt kis kalandorokat. A karbantartók slauggal letisztítják az erőlködéstől, oktalan reményektől összepiszkolt pályát, aztán máris fölengedik a következő csapatot. Egyes útvonalak különösen kedveltek. Ezeket már annyiszor végigjárták, hogy pályájukat szabályos kis barázdarendszer jelzi. A technikusok néha alulról átvilágítják az üveglapokat, és így tanulmányozzák a keletkező barázda hálózatokat. Kialakulásukról, föltérképezésükől egész könyvtárak tudósítanak. Kultúrkincs, suttogják néha tiszteletteljesen a kápók, aztán pukkadozva, cinkosan összenéznek, és mutatóujjukkal kissé följebb bökik a fülük mögé tűzött tintaceruza csonkokat.

(:az arc:) Az arc rezzenéstelen. Mintha minden izmot belülről varrtak folna föl egy feszült pillanatban a koponyára.

(:állomások:) Különböző állomások föltérképezésével foglalatoskodom, amelyeken ünnepélyes lassúsággal átvonulok. Szomorkás, nosztalgikus találkozások, egy levedlett dimenzió megszáradt anzikszai, amelyek az állomás elhagyása előtti utolsó pillanatokban hirtelen megelevenednek, és kimért, csendes bosszút állnak tán oktalan elpusztításukért.

(:a jelmez és a manírok:) A jelmez és a manírok egy tájképfestőé. Vagy még inkább egy piktortanoncé, aki letanyázott a pusztaság közepébe vert egyik kút tövében, hogy fölhúzott combjain kihajtott, kemény fedelű vázlatkönyvébe néhány bravúros rajzot készítsen. Néha arra téved egy-egy vándor, magányos pásztor, máskor meg daliás lovasok léptetnek el mellette, tisztázatlan küldetéssel. Különösen forró, tikkasztó napokon az is megesik, hogy mitológikus porfelhőt kavarva begördül valahonnét egy légkondicionált, színezett ablaküvegű, vegyi emésztővel fölszerelt, emeletes kirándulóbusz, amelyből lógó mellű, szalmakalapos, átizzadt hónaljú, vizelet és hagymaszagú turisták özönlenek elő nagyokat vakkantva, nyújtózva és rutinosan vakarózva. Főhősünk föl se néz, tudja, hogy hamarosan mindannyian megállnak mögötte hosszabb-rövidebb időre, és megpróbálnak belelesni munkafüzetébe. A turistacsoport tagjai éppen úgy, mint a pásztor vagy a lovas. De az álnok mindig úgy fordul, hogy hol a kézfejétől, hol a plajbászától, máskor pedig művésziesen fölhúzott vállától vagy fejének árnyékától sohase lehessen látni, mit őríznek a merített árkusok. Nem mintha titkolná, egyszerűen mulattatja ez a pimasz bújócska. Természetesen nem mindenki reagál egyformán. A többséget persze fölingerli a fiú incselkedése, egyik-másik majd megpukkad mérgében. De különösen a magányos kibicek már-már megértő közönnyel fordulnak el a látszólag feszült figyelemmel, serényen szorgoskodó piktornövendéktől.

(:kút:) Halottakat hajigálok egy kútba. Mintha így számolnám le egy régi tartozásomat.

(:a teremben:) Gondolataimba merülve sétálgatok a teremben. Szakavatottan igazgatom kezemen a hártyavékony gumikesztyűt, és néha megérintek egy kis üvegcsét a falak mentén sorakozó fémállványokon. Mélán végigzongorázom ujjaimmal a hatalmas, bádogborítású munkasztalon szétszórt, gondterhelt jegyzeteimen, és bár kellemetlenül nyirkos és hűvös a levegő, mégis jóleső, melengető bizsergés jár át.

(:száradó emulzió:) A sötétkamrában kifeszített, hajszálvékony acéldrótokon száradó emulzióhártyák lógnak. Pontosan akkorák, mint a Mester fapriccse mellé odakészített vázlatfüzet lapjai. Úgy tizenkétszer tizenegy incsesek. Mennyi is egy hüvelyk? Kiáltottam oda neki egyszer, mert mindenképpen hüvelykben akartam megadni a méretet. De ő csak mosolygott, és kissé lekezelően fogadta közeledési kísérletemet. Először azt hittem, bizonyítanom kell, erőt mutatnom, gyilkos és öngyilkos eltökéltséget, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg félreértelmeztem gesztusait, és amit fölényeskedésnek hittem, nem más, mint szánakozó együttérzés. A szánalom azonban mindkettőnk sorsa feletti megrendülést fejezett ki, és így nem volt megalázó. Ezért hálás voltam neki.

(:válasz:) A válaszok csak onnét érvényesek. Szép is lenne, ha minden bugris kupec fölkéredzkedhetne a hajóra! Egyelőre csak üldögélek a vastuskón, és a szemem előtti pószteren latolgatom esélyeimet. Egy halott álmodja az életet. Ehhez igazán illik a környezet. Pedig Proustot akartam olvasni, ezt a kifinomult, túltenyésztett buzit, hogy higgadt legyek és arányos.

(:lárvák:) Testedben apró, fehér lárvák hemzsegnek. Némelykor kiemelek közülük egy-egy példányt, és ráhelyezem a bőrömre. A férgek menten fenevadakká változnak. Azonnal megérzik a táplálék szagát, és mint gyilkos robotok indulnak útra a húsban, és mindaddig nem nyugszanak, míg degeszre nem zabálják magukat. Aztán kitüremkednek a szabadba a pólusokon át. Némelyikük azonban annyira megdagad, hogy nem fér át a nyíláson, úgy kell kihúzni csipesszel. Ilyenkor előfordul, hogy egyik-másik beleszakad a bőrbe, kínzó, hosszadalmas gyulladásokat okozva. De a többit épségben vissza lehet hajítani a dobozba, társai közé.

(:szerelem:) A szerelem egyszer bátorrá tett, és rákoppintott a seggfej Faust orrára. "Hallgass", mondta. Nem kiáltva, de fenyegetőn. A Doktor úr megszeppent és meghunyászkodott. Nem szokott hozzá ehhez a hanghoz. Addig nemigen vonták kétségbe illetékességét. A hódolás iskolamesteri manírokkal ruházta föl. Néha ugyan gyanakvón illegette magát a rajongó publikum tekintetének tükrében, de sohasem kételkedett e nagyszerű és rendkívüli szerep hitelében. Tulajdonképpen mindig roppant elégedettséggel töltötte el, hogy ráosztották ezt a vitathatatlanul nehéz és fennkölt szerepet. Elégedettségéhez a vélt elhivatottság önhittsége társult. Pökhendi volt és arrogáns, mint egy kölyökzseni. De neki még a gyerekrajzok sem sikerültek.

(:pályaudvar:) Az út előtt teleírtam egy hatalmas papírlapot, rendkívül fontos, az indulásig föltétlenül elintézendő tennivalókkal. Aztán ágyba bújtam K.-val, és az indulás napjáig föl sem keltem. A pályaudvar felé menet, a robogó taxiból kihajítottam az összegyűrt, öklömnyi papírlapot. Arra gondoltam, ime, egy újabb tanúlság. Pedig csak egy alapos félreértés történt. A papírlapon rögzített paradigma rendszer nélkülem is végigragozódott. A Doktor úr meg mindvégig ott röhögött az ágy alatt, miközben Margitot keféltem, és azt hittem, rászedtem az ördögöt.

(:csalás:) Talán bőrgúnyát kellene húznom, derekamra szögecsekkel kivert, széles ővet kapcsolnék, és egyik kezemben cifra ostorral, a másikban szigonyszerű, hosszú bottal játszanám a halál óriás macskáival cicázó, vakmerő idomárt. Az ilyesmit szeretik a népek. Tenyerüket pecsenyevörösre csapkodnák elragadtatottságukban, én pedig lennék hős, bonviván, a manézs királya. Mégis inkább a katakombák körül ólálkodom. Nyilván jobban megfelel alkatomnak a mártír szerep, mint a zsarnoké. A közönségnek mindegy, mindkettő kasszasiker, ha következetes. De ha a mártír rimánkodni kezd életéért, és lerókázza magát félelmében, a közönség éppen úgy zúgolódni kezd, mint ha a rettenthetetlen idomár állatvédőnek csap föl. Az emberek nem ezért fizettek, és ez nemcsak nyomós ok, de jogos érv is. A széksorok felől nézve tisztességtelen a következetlenség. Csalás.

(:harc:) Titokban mindenki abban reménykedik, hogy a pénztárnál leszurkolt belépti díjért többet kap, mint amennyit a műsorfüzetek ígérnek. Esetleg az idomár egyik leszakított csuklóját, a vérszagtól megmámorosodott, közönség közé kirontó bestia diadalüvöltését, vagy egy megtiport lovászfiú halálhörgését. Az idomár azonban csak az üres ketrecben durrogtat, a mártírok végső elkeseredettségükben önmagukat és (mintegy szívességből) egymást zabálják föl, a derék lovászfiúk pedig seprűnyélen gyiapacikáznak. Csak mi gondoljuk, mert tombol a csürhe a zsúfolásig megtelt stadionokban, hogy tényleg áll a harc

(:rengett a föld:) Egy lakótelepi lakás befülledt odújában ültünk. Nehezen lélegezve beszélgettünk, nyeltük a borecetet, mustárospohárból, és hálásan biccentgettünk a sóspogácsával, nyugtatókkal, isten tudja miféle szerekkel térülő-forduló, tanyasi tanítónőnek, akiről sehogyan sem tudtam elképzelni, miként lehet szívet, testet gerjesztő és csillapító vallomások dativusa. A költő atlétában és gatyában ágált egyik tudóssá lett, egykoron verselő közös ismerősünkről. Egy sorára még mindig emlékszem, mondta, és szavalta: A cserépben rengett a föld.

(:kút:) Üres kútba esett, álomtalan éjszakák. Nincs alászállás, merülés, csak süket zuhanás. A lánc csörögve rohan az aknába. Majd éktelen robajjal ráomlik az iszapba fúródott vödör oldalára. Vakító, fehér villanófény. Mire elérne a zaj, már letaglózott az éjszaka, és mint egy felborult bábu fekszem hanyatt a magam alá gyűrt rongyokon, mellemen a sötétség jeltelen és mozdulatlan kőtáblájával.

(:kövek:) Kövek. Egyforma nagyok és egyforma súlyosak. Kiemelem őket a dobozból, és még mielőtt sorban egymás mellé raknám őket a polcra, egy kicsit gyönyörködöm bennük a változó erősségű fényben. Nem a gyűjtőszenvedély, hanem a túlélési vágy munkálkodik bennem. Mert mindegyik darab tanúságtétel. Visszavonhatatlan és kétségbevonhatatlan. A puszta lét mint egyetlen bizonyosság.

(:trapéz:) A főhős még bakról sem éri föl a lengő trapézt. Néha lefizeti a dobost meg a világosítókat, és a pergődob zajában, a fénycsóva finom porában szökdécsel, míg zsibbadtra nem botozza talpát a talaj. A sötét tribünök felől morajlás, üdvrivalgás, szitkozódás hallatszik, de az is lehet, hogy üresek a lelátók. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen alábbhagy az előbbi fölbuzdulás, és főhősünk újra ott söpröget a manézsban vagy rakosgatja a kellékeket. Olykor-olykor föllázad, odavágja szerszámait, és acsarkodva nekiront valamelyik vélt kijáratnak. A sátorlapok azonban mindenütt szorosan illeszkednek. Vagy már eleve nem vágtak beléjük nyílásokat, vagy pedig visszavarrták őket. Mindenesetre sem fondorlattal, sem erőszakkal, sem pedig könyörgéssel nem lehet keresztül jutni rajtuk. Hiába rimánkodik az erőművésznek is beillő domptőrnek, vagy próbálja elcsábítani a szépséges kígyónőt, nincs kiút. Marad a söprögetés, a díszlettologatás, a hőbörgés. Egyébként talán nem is a mutatvány kedvéért törekszik a trapézra, hanem mert abban reménykedik, hogy a kupolán át mégiscsak kijuthat.

(:párviadal:) Nap mint nap alázattal készülök a párviadalra. Tisztogatom a tollamat, mint más a faszát vagy a fegyverét, rendezgetem az írólapokat, sportszerű életmódot folytatok, és rákészülök minden éjszakára. Ha gyakorlataimat valami megzavarja, inkább hallgatok, mintsem helytelenül szóljak. Szép naívság. És áll a harc.

(:kobold:) Veremhideg, kataton éjszakák, helyszín nélküli, lefüggönyözött lakásban. Úgy feküdtem a szoba közepén vattabéléses, méregzöld síruhában, mint egy keményre dagadt, divatszín vízihulla. A kobold nesztelen járt. Tapintatosan nem gyújtott villanyt, szépen kirakta szerszámait egy széthajtogatott terítőre, mintha csak piknikelni készülne. A krómozott acél meg-megvillant a ritka szövetű, barna sötétítőfüggöny résein át beeső utcafényben. A gnóm egy ideig fürkészte arcomat, valószínűleg fölmérte a helyzetet, majd fölvett a szalvétáról egy hosszú, vékony, nem éppen bizalomgerjesztő csipeszt, és egy parányi tokfélét, sötét, hosszúkás kapszulát helyezett mélyen a torkomba. Aztán fölgyújtottam a villanyt, kereszthuzatot csináltam, átöltöztem, és fölmentem a fönti lakásba.

(:helyszín:) Kezdettem szerettem a helyszíneket. Megannyi kiagyalt anzix, amelyekkel rejtélyes okokból gyengéden bánt a lélek. Minden kirándulás előtt kicsit izgatott voltam, lámpalázas, mint gyerekkoromban a nyilvános vizsgakoncertek előtt. Mert nagyon szerettem volna szépen játszani, de leginkább túllenni az egészen.

(:szavak:) A szavak mint varázsosan szívárványos, játszi könnyedségű, homályos tükrök lebbennek, szálldosnak, aztán aláhullanak, és önnön súlyuktól pattannak szét gyorsan illanó, nedves foltokat hagyva a szőnyegen. Én azonban, mint a nagy corpus delictit táncolom körül őket. Majd agyafúrt méréseket végzek mindenféle komplikált műszerrel, katalogizálom a vizsgálatok eredményeit, végül roppantul komoly ábrázattal széthordom őket a tűz-, víz- és sugárbiztos bunkerekbe. Kétségtelenül életbevágóan fontos ez a lázas sürgés-forgás, hiszen kitágítja az időt, kevésbé fontoskodón fogalmazva: nem szolgáltat ki az ön-tömegmészárlás talán indokolt, de azért mégiscsak olcsó gesztusának.

(:nagy dobás:) Képzeljük el a konferanszié által harsányan beigért Nagy Dobás főhősét, amint ott pörög a dobókörben, kezében a diszkosszal. Minden optimális, a fényviszonyok, a légáramlat, a pörgés pályája, a gyorsulás, a talajfogás, csak éppen a forgás nem akar abbamaradni. A nézők már fölugrálnak a lelátókon, bíztatják a hős atlétát, aki mint egy vaskos fúrórudazat egyszercsak fokozatosan süllyedni kezd a talajban, és hamarosan már csak a föltört föld jelzi a nagy kísérlet nyomát. Aztán a közönség betódul a pályára, és ők is megvívják a maguk csatáját. Hol az egyik csapat foglalja el a dobóketrecet, és dühödten tapossa, döngöli a földet, hol pedig a másik ront be a küzdőtérre, és kézzel-lábbal kaparja a megkeményedett talajt.

(:kőpadló:) Csempével borított falak, kőpadló. Erős, egyenletes műfény. A makulátlan falak mentén emeletes, krómacél polcok. Le-föl sétálgatok közöttük, és mint egy ékszerész rakosgatom egymás mellé a kezemben tartott tálcáról az egyforma nagyságú közeteket. Mintha csak valami láthatatlan, parányi foglalatba helyezném őket, biztosan megülnek a tükörfényes polcokon. Néha kissé hátralépek, szemlét tartok a sorokon, és semmi kétségem, hogy hősies munkát végzek.

(:galéria:) Egy rossz, harmadosztályú presszó galériáján ülök K.-val és néhány ismerőssel. Szűk, levegőtlen folyosó, félhomály, nikotinszag, kicsi, kényelmetlen asztalok, édeskés bűz, vizeletszag, hidrogénezett hajú felszolgálók, melltéjákon szétnyíló blúzok. Aztán megérkezik Beck bácsi. Ódivatú, kopott bőrkabátban, gyűrött, zsíros kalapban, lassan, öregen. Leül, utálkozva körül néz, és még mindig undorral az arcán azt kérdezi: Na, legalább elég nagy fasza van? És a fejével megvetően felém int. K. sértett daccal válaszol az elforduló öregembernek: Igenis, nagy. B. bácsi szótlanul nézi a földszinti, lassított mogást, majd kezébe temeti az arcát, és végtelen szomorúsággal, kimerültséggel ül a széken. Tudja, meghalt. Amikor a feleségem nekem támad, mert hogyan viselkedhet valaki ennyire közönségesen, ilyen rosszindulatúan, azt felelem neki: Mit akarsz tőle? Csak egy szerencsétlen vénember, egy halott.

(:a bestia:) A bestia sima mosolyú, finom modorú, világos tekintetű lény. Nem csattogtatja fogait, nem habzik a szája, akár egy vasárnapi családi ebéden nagytotálban lekapott jelenet vendége is lehetne. Bármelyik. Nem kiválasztható, nem lehet rámutatni, hogy igen, ő az, mert nincs ő. A paradigmatikus személyek megszűntek, mert csak egy van.

(:a nagy varázsló:) Nincs megalázóbb szerep, mint amikor a nagyhangú konferanszié után széles gesztusokkal bevonul a fölmaskarázott Mágus, a Nagy Varázsló, nagyszerű, teátrális koreográfiával bejárja az egész színpadot, majd fontoskodó, sokat sejtető mozdulatokkal kirakja szerszámait, kellékeit a széles és hosszú asztalra, bevárja a dobpörgést, aztán csak áll, áll, mint egy elöregedett, memóriakiesésben szenvedő primadonna, és fogalma sincs, mit kell tennie. A közönség először azt hiszi, ez is a mutatvány része, sőt kezdetben még a dobos is. Hamarosan azonban kínosan fészkelődni kezdenek a székeken, majd fölcsattannak az első füttyszavak. Tulajdonképpen csak most döbben rá a Mutatványos, hogy már minden elveszett, oda az előadás, még ha esetleg visszazökkenne is valahogy a szerepébe. Rémülten összekapja a holmiját, és mint egy meztelenségére, kiszolgáltatottságára hirtelen rádöbbenő sztriptíztáncosnő, lemenekül a színpadról. Talán lesz még előadás, de ez már végképp elmarad, és ezek után már egyik sem lehet az, mert mindegyikben ott lappang a félelem, a fölsüléstól való rettegés. És a zsöllyék között mindig ugyanazok az arcok tűnnek föl, a kudarc tanúi. De nincs kegyelem, estétéről estére újra elmondják a konferansziét, és a Mutatványosnak újra meg újra ki kell lépnie a színpadra. Meglehet, hogy megint sikerülnek a mutatványok, egészen jól bejön egyik-másik trükk, de többé már képtelen örülni a sikernek. Mert tudja, nem azért csaló, ahogyan csinálja, hanem azért, mert csinálja.

(:számozott tuskó:) A rajtkő számozott tuskóján állok. Hintáztatom felsőtestemet, lóbálom karomat, rázogatom a kézfejemet, izmaimat, csukott szemmel forgatom nyakamat, igazgatom fülemben a viaszgombócokat vagy idegesen húzogatom szemem elől a búvárszemüveg arcomhoz tapadt gumikeretét, amelynek körvonalai máris mélyen beleszívódtak a bőrbe. Különösen a légzés ritmusára ügyelek, hogy az elrugaszkodás pillanatában minél több oxigénnel töltődhessen föl a tüdő. Pedig tartalék levegőre nem annak van szüksége, aki le akar merülni, hanem annak, aki számol a fölmerüléssel.

(:bogarak:) Esténként akkurátusan bedugaszolom a fülemet, kirakom magam elé a percegő skatulyákat, és szép sorjában a mutatóujjamra engedem belőlük a bogarakat. Egy ideig kedvtelve nézegetem, miként masíroznak föl-alá a kezemen. Majd egyenként bekapom őket, és hallgatom, miként szólnak a koponya akusztikus barlangjában az elropogtatott kitinpáncélok.

(:lappangó szavak:) A lappangó szavakat szeretném, amik nem égetik át sisteregve a beleket, nem fröccsentenek vért szájon, orron, fülön át, nem markolják szét a szívet, mint komisz utcagyerekek a standokról elcsent paradicsomot. Csak úgy foszlik ujjaik között a hús, omlik a bél, és a kis szörnyetegek gonoszul vigyorogva, csámcsogva nyaldossák a könyökükön lecsorgó, vörös nedvet. A rejtőzködő szavakat szeretném, hogy ne kelljen éjszakánként öklendezve befeküdnöm az asztal alá, ne forgasson lepedőben az öngerjesztő, mesterséges téboly.

(:győzelem:) Miféle gyozelem csatornaszagú cellában gubbasztani, és lázadásról, leszámolásról, átjárókról handabandázni? Miféle elfajzás fullasztó odúban, gondolatban hemperegni Margittal, miközben az ördög zihálva rázza a farkát, mert a fejünkbe lát?

(:menet:) Nem utas vagyok, hanem aranyos faparipa, hintázó gondola, tükrös hintó, hattyúmadár. Miféle ragyogó menet lenne, ha egyszercsak lelépnének a forgó korongról, és összekapaszkodva, egymásba karolva forognának a Főtér körül. Mert megelégelték már a beléjük szemetelő utasokat, a padlóra turháló kölköket, az aranyos hintó grádicsába szaros talpukat dörgölő búcsúsokat. A ringlispil azonban forog tovább, csak úgy villódznak a színes lámpafűzérek, és a paripa, a gondola, a hintó és a hattyúmadár csak néha ábrándozik arról, hogy egyszercsak megmarkolják a kis utasokat, és addig szorítják őket, amíg csak szusz van bennük. És amikor lecsöngetik a menetet, hiába szólongatják őket a mosolygó anyukák és türelmetlen apukák, mindegyik sima arcú, légtelenített dög már.

(:a mondat jelentése:) Egy férfi az N.N. ⁽¹⁾ valamelyik füzetét olvassa. Valójában csak nézi a szöveget, de roppantul elmélyülten, mintha olvasná. Majd azt mondja egy angol mondatra: Te, ez óriási. És nevet. Ekkor jövök rá, hogy a férfi nem tud magyarul. Örülök, hogy tetszik neki a mondat, de egy kicsit zavarban vagyok, hiszen az csupán vendégszöveg. Kissé kínosan nevetgélek, mert már elfelejtettem a mondat jelentését.

(:ártatlan vagyok:) Ha óvatosan leemelnétek éjszaka a szemhéjamat, láthatnátok, kiknek vagyok valójában a rokona. Ilyenkor nem én álmodom, a lét álmodja önmagát, vakon és önnön teljességében, ahonnét nem hozhatok magammal semmit. Ez az út nyomtalan, mégis bizonyos vagyok benne, hogy nap mint nap elérem, mert vannak elszámolhatatlan pillanataim. Csupán öntudatlan múlásuk jelzik létüket. Ha ilyenkor víz alá merülnék, újra működne a reflex. Nem hinnétek stopperórátok mutatóinak, vagy azt gondolnátok, valami csodatevő járatja veletek bolondját. De én ártatlan vagyok.

(:utazás:) Nem kell hozzá más, csak biztos kötés és egy kis elhatározás. Az első határok elhagyásának kínja sokakat megrettent. Ilyenkor pánikszerűen rángatni kezdik a zsinort, hogy húzzák őket vissza, elég volt, nem bírják tovább, pedig éppen csak most kezdődhetne az utazás. Mások megrészegülnek a zsilipelésnél, letépik arcukról a légzőkészüléket, teli szájjal röhögni kezdenek, míg halálosan föl nem puffasztja őket a víztömeg.

(:elkallódás:) Ezernyi módja van az elkallódásnak. De amikor megragadja mellkasomat a mélység, és lassan préselni kezdi testemet, már sejtem, hamarosan itt az ünnep. Eltátott számon át gyönyörűen úsznak ki a belsőségek. Előbb a tüdő, aztán a szív, majd a máj, az epe és a lép, sorjában mindahány, és a körém gyűlt, hatalmas testű, néma halak álmélkodva bámulják a számból kiáramló, lebegő vonulást. Megannyi behemót, boldogan mosolygó, szent mamlasz. Ők azonban sohasem merülnek föl.

(:végpont:) A két végpont egymás felé fordított macskaszem. Az átellenben lévő meredten nézi a másikat. Az viszont vak. Üres a szeme.

(:halászok:) Mélybe süllyesztett harang, amely a megfeneklés előtt fönnakadt egy hatalmas korallbokor ágabogán. Éppen ott, ahol a kötelet fűzik át rajta. Amikor a hullámok meglengetik, az óriásnyelv lomhán, tonnányi víztömeget tolva maga előtt átúszik az átellenes oldalra, és nekiverődik a falnak, hosszan tartó áramlást okozva a felszínen. A halászok és más hajósnépek borzongó alázattal, messze elkerülik a vidéket. Csak néhány kalandor jár arra, és próbálja megfejteni a felszíni fodrozódások rajzolatának jelentését. De egyik sem jut semmire.

(:egyszemélyes búvárharang:) Egyszemélyes búvárharang gyomrában állok. Az ökörszem ablak előtt lebbenő moszatok, rákok, tengeri csillagok, tuskótestű óriáshalak a felszínre erősítve függenek, mint finom szálú marionettek egy víz alatti raktárban. Hatalmas, melankólikus akvárium. Hosszú ideig azt hittem, fönn továbbra is rendíthetetlenül ott horgonyoz az anyahajó, őrízve (tartva) a harangot, a kötelet. A hajó azonban már rég eltűnt. Elunta a várakozást, elfogyott az élelem vagy az üzemanyag, esetleg cápák támadták meg, és az ádáz küzdelemben elszakadt a kötél. De az is meglehet, hogy zendülés tört ki a fedélzeten, a tétlenségre kárhoztatott legénység sorra leöldöste feljebbvalóit és mindazokat, akik nem álltak át az oldalukra, és már rég elvitorláztak valami délszaki, húsos virágú sziget felé. Néha megrángattam a kötelet, de nem válaszolt senki. Végül is így van rendjén, gondoltam. Nyilván még nem járt le az időm. Aztán lassanként magam is megfeledkeztem a kapcsolatról. Rendíthetetlen nyugalommal posztoltam az egyszemélyes, néma tartályban, mint az örökkévalóság Némo kapitánya. Csupán egyszer ragadott el a kétségbeesett félelem, amikor egy óriáspolip világítóan fehér hasával rátapadt az ablakra, és hosszú ideig teljesen eltakarta a kilátást. Tébolyultan futkostam a kabinban, ütöttem, vertem a falakat, bekapcsoltam a külső reflektorokat, hajtócsavarokat, szirénákat, hátha sikerül elriasztanom a szörnyeteget. És amikor már szinte föladtam a harcot, a rettenetes hüllő hirtelen levált az üvegről, és méltósággal tovalengett. Azóta is próbálom magam szoktatni a gondolathoz, a polip bármikor és véglegesen visszatérhet.

(:mindent felörlő fogazat:)