[hamburg] Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy az indulás előtti napon elromlott a kocsi. Egyszerűen a kezembe maradt a sebességváltó. Visszaakasztottam valahogy, de váltani már nem lehetett vele. Csak hármasban működött. A szerelő nem vállalta a javítást másnapra. Mondtam neki, hogy holnap reggel föltétlenül Hamburgba kell mennem kocsival, találjon ki valamit. Rendben, mondta, és kölcsön adott egy szinte vadonatúj, kis Suzukit. "Nyugodtan összetörheti", tráfálkozott. "Cascója van." Másnap reggel kiderült, hogy az öreg Forddal egyébként sem érhettem volna oda időben. Akkor még nem sejtettem, hogy a megbeszélt időpontnak már jóval indulásunk előtt sem volt semmi jelentősége. Reggel ötkor akartunk indulni, de elaludtunk. Hatkor ébredtünk. Úgy vezettem, mint gyerekkoromban az Üllői úti játékterem autóverseny autómatáit. Tövig nyomtam a gázpedált, és csak a kormányt kapdostam hol balra, hol jobbra. Mindig kaptam szabadjátékot. Éppen akkor estünk be a repülőtérre, amikor kipergették az elektromos táblára a budapesti gép érkezését. Még ittunk egy kávét, aztán megkerestük a kijelölt utaskijárót. Tíz perc múlva szállingózni kezdtek az első utasok, könnyű felöltoben, diplomata táskával, karra vetett kabáttal. Ők nyilván Frankfurtban szálltak föl a gépre. A többiekre még várni kellett. Félóra múlva már egy lélek sem várakozott a rendíthetetlenül köröző, üres futószalag előtt. Értetlenül leskelődtünk feleségemmel az üvegfalon keresztül. Talán valamiféle csodában reménykedtünk, hogy mégiscsak fölbukkanhat még P. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg el sem indult. Másnap reggel fontos üzleti tárgyalást kellett vezetnie, és egyébként is, még az előző este beszéltem vele telefonon.
Óránként érkeztek a gépek Frankfurt felől, így letanyáztunk a kijárók közelében, és hol az egyik folyosóhoz rohantunk, hol a másikhoz. Miután P. a harmadik frankfurti géppel sem érkezett, fölhívtam a szállodát, talán üzenetet hagyott. Egy nő vette föl a kagylót, és közölte: P. még nem érkezett meg, de érkezése várható. Megköszöntem a felvilágosítást, és továbbszédelegtünk az előcsarnokban. Három óra körül újra fölhívtam a szállodát. Megint egy női hang jelentkezett. Kérdésemre előadta: P. nem érkezett meg, ma már nem is jön. "És mikorra várják", kérdeztem. "Nem tudom", felelte a női hang, majd egy kis szünet után azt kérdezte, hogy én vagyok-e P. öccse. Igen, feleltem kissé meglepetten, mert nem mutatkoztam be sem most, sem az első híváskor. A folytatás még meghökkentőbb volt. "A Pali (!) egyáltalán nem jön. Nem kell megijednie, nincs semmi baj. Valami probláma volt a papírjaival." "És hol tudom elérni? Otthon?" "Igen, az a legjobb, ha hazatelefonál", mondta a női hang. A beszélgetés végig németül zajlott le. Azonnal tárcsáztam. P. vette föl a kagylót. Leszedték a repülőről. Még ott a repülőtéren kihallgatták, elvették az útlevelét, és másnapra berendelték valamelyik kapitányságra. A hivatalos indoklás szerint a "vámellenőrzéskor kiviteli engedélyhez kötött anyagokat találtak" nála, "melyeket jegyzőkönyvezés után lefoglaltak." Valójában csupán személyes feljegyzéseit, továbbá címeket és telefonszámokat tartalmazó noteszeit kobozták el. P. arra kért, menjek be a szállodába, nyugtassam meg a kolléganőjét, mert nyilván fölkavarták az események. Beültünk a kocsiba, és egy jellegtelen városrészben megtaláltuk a szállodát. Három- vagy négyemeletes, német tucatszálló. Szürke betontömb, szűk nyílásokkal. A recepción egy zömök férfi fogadott. Olyan volt az arcszíne, mintha indigóba törölte volna. "Frau Kiss - P. kolléganője - körülbelül félórája elhagyta a szállodát", mondta. Beszélni szerettem volna azzal a nővel, akivel kétszer is telefonáltam. A portás egykedvűen közölte, hogy a recepción nem dolgozik egyetlen nő sem. Megnyúlt arcomat látva hozzátette: "Tut mir leid." Úgy döntöttünk K-val, hogy lerakjuk a csomagjainkat és a kocsit a szálláshelyünkön, és majd este visszajövünk. A bátyám megbeszélte egy kiküldetésben lévő kollégájával, hogy kölcsönadja a lakását két éjszakára. A kulcsot majd leadja a portán, Farkas névre. Visszamentem tehát a pulthoz, és kértem a kulcsot. "Frau Kiss már fölvette", közölte a portás. "Miként lehetséges, hogy egy névre szóló borítékot másnak adjanak át", kérdeztem ingerülten. A férfi azt válaszolta, hogy a borítékot Herr Farkas és Frau Kiss névre adták le. Rendben, mondtam dühösen, akkor megvárjuk Frau Kisst. Leültünk a bejárat melletti szűk hallban, kedvetlenül sustorogtunk, lapozgattuk az egyformán bárgyú, olcsó képesújságokat, és bámultuk a mindent egyenletes vastagságban belepő, fullasztó barnaságot. Este tíz órakor kibéreltünk egy szobát a szállodában, és megkértük a portást, hogy Frau Kiss érkezése után azonnal szóljon föl a szobánkba. Frau Kissnek azonban ne említse ittlétünket.
Miután eltűntünk az utcára néző üvegfal mögül, hamarosan csöngött a szobatelefon. Vártam néhány percet, aztán elindultam Kissné szobája felé. A rövid kopogásra magyar "tessék" volt a válasz. Egy harminc év körüli nő állt velem szemben, éppen telefonált. A magyarul folytatott beszélgetést néhány kurta mondattal berekesztette, majd izgatottan arra kért, hogy "rá való tekintettel" ne maradjunk a szobájába, hanem menjünk "semleges területre". Egyébként sem tud semmit, mondta, és kissé ingerülten hozzátette: talán az lenne a legjobb, ha rögtön visszautaznánk Aachenbe. Ezen majd gondolkodom, válaszoltam udvariasan, előbb azonban szeretnék vele váltani néhány szót. Ha nem itt, akkor menjünk ki az emeleti társalgóba. Kissné reszketett az izgalomtól. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és hol hadarva, hol dadogva, töredékesen beszámolt a reggeli incidensrol. P.-t levezették a repülőgépről, fogalma sincs, miért, a hamburgi repülőtéren azonnal fölismert minket, de nem mert odajönni, mert két tégla is van a küldöttségben, igen, vele beszéltem telefonon délelőtt, de csak egyszer, és azért beszélt németül, mert azok végig ott álltak mellette, a boritékot meg "hát csak úgy" magával vitte, nem is tudja, mi van benne, kulcs?, akkor majd két nap múlva odaadja V.-nek, rettenetesen fél, mert neki kötelessége lett volna jelenteni, hogy P. velem is akar találkozni, fogalma sincs, mi lesz most, a hivatalos iratok mind P.-nél maradtak, és egyébként is ő vezette volna a tárgyalást, kész őrület, ne haragudjunk, de neki semmi köze az egészhez, nem is akar velünk újra találkozni, semmi értelme nem lenne, stb. Majd hisztérikusan szétpasszírozta a hamutartóban a cigarettáját, fölugrott, és kimenekült a folyosóra. Másnap reggel visszamentünk Aachenbe. A Fordot megjavították, olcsóbb volt, mint ahogy gondoltam. A szerelő elégedetten paskolta a Suzukit, látta, mi is elégedettek vagyunk vele. "Megtarthatja", kacsintott a feleségemre. "Ezzel ezerszer is megjárhatják Hamburgot, még mindig kocsi lesz", mondta. "Egyszer elég volt", mondtam mosolyogva, és férfiasan kezet ráztunk.

Csak akkor léphetsz tovább, ha kettest dobsz---

back