[hamburg] Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy az indulás előtti napon
elromlott a kocsi. Egyszerűen a kezembe maradt a sebességváltó. Visszaakasztottam
valahogy, de váltani már nem lehetett vele. Csak hármasban működött. A szerelő nem
vállalta a javítást másnapra. Mondtam neki, hogy holnap reggel föltétlenül
Hamburgba kell mennem kocsival, találjon ki valamit. Rendben, mondta, és kölcsön adott
egy szinte vadonatúj, kis Suzukit. "Nyugodtan összetörheti", tráfálkozott.
"Cascója van." Másnap reggel kiderült, hogy az öreg Forddal egyébként sem
érhettem volna oda időben. Akkor még nem sejtettem, hogy a megbeszélt időpontnak már
jóval indulásunk előtt sem volt semmi jelentősége. Reggel ötkor akartunk indulni, de
elaludtunk. Hatkor ébredtünk. Úgy vezettem, mint gyerekkoromban az Üllői úti
játékterem autóverseny autómatáit. Tövig nyomtam a gázpedált, és csak a kormányt
kapdostam hol balra, hol jobbra. Mindig kaptam szabadjátékot. Éppen akkor estünk be a
repülőtérre, amikor kipergették az elektromos táblára a budapesti gép érkezését.
Még ittunk egy kávét, aztán megkerestük a kijelölt utaskijárót. Tíz perc múlva
szállingózni kezdtek az első utasok, könnyű felöltoben, diplomata táskával, karra
vetett kabáttal. Ők nyilván Frankfurtban szálltak föl a gépre. A többiekre még
várni kellett. Félóra múlva már egy lélek sem várakozott a rendíthetetlenül
köröző, üres futószalag előtt. Értetlenül leskelődtünk feleségemmel az
üvegfalon keresztül. Talán valamiféle csodában reménykedtünk, hogy mégiscsak
fölbukkanhat még P. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg el sem indult. Másnap
reggel fontos üzleti tárgyalást kellett vezetnie, és egyébként is, még az előző
este beszéltem vele telefonon.
Óránként érkeztek a gépek Frankfurt felől, így letanyáztunk a kijárók
közelében, és hol az egyik folyosóhoz rohantunk, hol a másikhoz. Miután P. a
harmadik frankfurti géppel sem érkezett, fölhívtam a szállodát, talán üzenetet
hagyott. Egy nő vette föl a kagylót, és közölte: P. még nem érkezett meg, de
érkezése várható. Megköszöntem a felvilágosítást, és továbbszédelegtünk az
előcsarnokban. Három óra körül újra fölhívtam a szállodát. Megint egy női hang
jelentkezett. Kérdésemre előadta: P. nem érkezett meg, ma már nem is jön. "És
mikorra várják", kérdeztem. "Nem tudom", felelte a női hang, majd egy
kis szünet után azt kérdezte, hogy én vagyok-e P. öccse. Igen, feleltem kissé
meglepetten, mert nem mutatkoztam be sem most, sem az első híváskor. A folytatás még
meghökkentőbb volt. "A Pali (!) egyáltalán nem jön. Nem kell megijednie, nincs
semmi baj. Valami probláma volt a papírjaival." "És hol tudom elérni?
Otthon?" "Igen, az a legjobb, ha hazatelefonál", mondta a női hang. A
beszélgetés végig németül zajlott le. Azonnal tárcsáztam. P. vette föl a kagylót.
Leszedték a repülőről. Még ott a repülőtéren kihallgatták, elvették az
útlevelét, és másnapra berendelték valamelyik kapitányságra. A hivatalos indoklás
szerint a "vámellenőrzéskor kiviteli engedélyhez kötött anyagokat
találtak" nála, "melyeket jegyzőkönyvezés után lefoglaltak."
Valójában csupán személyes feljegyzéseit, továbbá címeket és telefonszámokat
tartalmazó noteszeit kobozták el. P. arra kért, menjek be a szállodába, nyugtassam
meg a kolléganőjét, mert nyilván fölkavarták az események. Beültünk a kocsiba,
és egy jellegtelen városrészben megtaláltuk a szállodát. Három- vagy négyemeletes,
német tucatszálló. Szürke betontömb, szűk nyílásokkal. A recepción egy zömök
férfi fogadott. Olyan volt az arcszíne, mintha indigóba törölte volna. "Frau
Kiss - P. kolléganője - körülbelül félórája elhagyta a szállodát", mondta.
Beszélni szerettem volna azzal a nővel, akivel kétszer is telefonáltam. A portás
egykedvűen közölte, hogy a recepción nem dolgozik egyetlen nő sem. Megnyúlt arcomat
látva hozzátette: "Tut mir leid." Úgy döntöttünk K-val, hogy lerakjuk a
csomagjainkat és a kocsit a szálláshelyünkön, és majd este visszajövünk. A
bátyám megbeszélte egy kiküldetésben lévő kollégájával, hogy kölcsönadja a
lakását két éjszakára. A kulcsot majd leadja a portán, Farkas névre. Visszamentem
tehát a pulthoz, és kértem a kulcsot. "Frau Kiss már fölvette", közölte a
portás. "Miként lehetséges, hogy egy névre szóló borítékot másnak adjanak
át", kérdeztem ingerülten. A férfi azt válaszolta, hogy a borítékot Herr
Farkas és Frau Kiss névre adták le. Rendben, mondtam dühösen, akkor megvárjuk Frau
Kisst. Leültünk a bejárat melletti szűk hallban, kedvetlenül sustorogtunk,
lapozgattuk az egyformán bárgyú, olcsó képesújságokat, és bámultuk a mindent
egyenletes vastagságban belepő, fullasztó barnaságot. Este tíz órakor kibéreltünk
egy szobát a szállodában, és megkértük a portást, hogy Frau Kiss érkezése után
azonnal szóljon föl a szobánkba. Frau Kissnek azonban ne említse ittlétünket.
Miután eltűntünk az utcára néző üvegfal mögül, hamarosan csöngött a
szobatelefon. Vártam néhány percet, aztán elindultam Kissné szobája felé. A rövid
kopogásra magyar "tessék" volt a válasz. Egy harminc év körüli nő állt
velem szemben, éppen telefonált. A magyarul folytatott beszélgetést néhány kurta
mondattal berekesztette, majd izgatottan arra kért, hogy "rá való
tekintettel" ne maradjunk a szobájába, hanem menjünk "semleges
területre". Egyébként sem tud semmit, mondta, és kissé ingerülten hozzátette:
talán az lenne a legjobb, ha rögtön visszautaznánk Aachenbe. Ezen majd gondolkodom,
válaszoltam udvariasan, előbb azonban szeretnék vele váltani néhány szót. Ha nem
itt, akkor menjünk ki az emeleti társalgóba. Kissné reszketett az izgalomtól. Egyik
cigarettáról a másikra gyújtott, és hol hadarva, hol dadogva, töredékesen
beszámolt a reggeli incidensrol. P.-t levezették a repülőgépről, fogalma sincs,
miért, a hamburgi repülőtéren azonnal fölismert minket, de nem mert odajönni, mert
két tégla is van a küldöttségben, igen, vele beszéltem telefonon
délelőtt, de csak egyszer, és azért beszélt németül, mert azok végig ott
álltak mellette, a boritékot meg "hát csak úgy" magával vitte, nem is
tudja, mi van benne, kulcs?, akkor majd két nap múlva odaadja V.-nek, rettenetesen fél,
mert neki kötelessége lett volna jelenteni, hogy P. velem is akar találkozni, fogalma
sincs, mi lesz most, a hivatalos iratok mind P.-nél maradtak, és egyébként is ő
vezette volna a tárgyalást, kész őrület, ne haragudjunk, de neki semmi köze az
egészhez, nem is akar velünk újra találkozni, semmi értelme nem lenne, stb. Majd
hisztérikusan szétpasszírozta a hamutartóban a cigarettáját, fölugrott, és
kimenekült a folyosóra. Másnap reggel visszamentünk Aachenbe. A Fordot
megjavították, olcsóbb volt, mint ahogy gondoltam. A szerelő elégedetten paskolta a
Suzukit, látta, mi is elégedettek vagyunk vele. "Megtarthatja", kacsintott a
feleségemre. "Ezzel ezerszer is megjárhatják Hamburgot, még mindig kocsi
lesz", mondta. "Egyszer elég volt", mondtam mosolyogva, és férfiasan
kezet ráztunk.