[dömsöd] Szeretem ezt a mondatot: "Napfényes ébredés a halál." Szeretem és bízom benne. Bízom benne, hogy rajta keresztül találok vissza ahhoz a reggelhez, amelyen nyitott szemmel hajolok össze saját árnyékommal. Mert nem félek. Nem félek többé. Miként akkor sem féltem. Talán hallom még, amint kívülről megkocogtatja valaki az ablaküveget. Nem látom, hogy ki az, hiába ágaskodik, a feje teteje nem éri el a párkány magasságát. Mintha hívna ez a kopogtatás, hiszen újra tündöklő a fény, tiszták és élesek a körvonalak, ahogyan már időtlen idők óta nem látok. Miért ne kelnék föl akkor? Miért ne mehetnék ki az udvarra? Talán már a többiek is ott vannak, és mind csak rám várnak, a hétalvóra. De nem mehetek. Talán még elálldogálnak egy ideig az ablak alatt, meztelen lábujjal az apró, hegyes kavicsokat billegtetve, de aztán sarkon fordulnak és kirohannak a vízpartra. Nem baj, úgyis tudom, merre járnak ilyenkor. Azt hiszem, megmozdítanám a lábamat. Kissé feljebb húznám, nem is tudom miért, egy önkéntelen késztetés. De nem mozdulnak a végtagjaim. Nincs fájdalom, hasztalan erőfeszítés, még lemondást sem érzek, pusztán tudomásul veszem bénultságomat. Sőt, úgy érzem, mintha mosolyra húzodott volna a felső ajkam. Miért is ne? Azért halványan eltűnődöm, vajon éppen most, hol járhatnak? Elérték már a kaput? Vagy még labdáznak egy kicsit az udvaron? Esetleg továbbra is rám várnak? Fülelek. Nem hallok semmit. Nincs hang. Nem bánt. A fény a fontos, a tündöklés, a makulátlanság. Valami bugyborékolni kezd a testemben. Úgy gondolom, nincs a számomra jelentősége. Egyébként sem tudom megállapítani, hol zajlik le a folyamat. A torkomban? A gyomromban? A beleimben? A fényt nézem. Legalábbis így gondolom. Egyedül fekszem a szobában, oldalamra fordulva, szemben az ablakkal, a folyóra merőlegesen. Az a lehetetlen gondolatom támad, hogy milyen furcsa, hogy újra elférek az ágyban. Ekkor hirtelen megint hallani kezdem a külső zajokat, érezni a testemet. Határozottan azt kívánom: kíméljenek az emlékek. Sohasem bíztam bennük. Talán az is jobb lenne, ha Te sem lennél már a szobában. Nincs szükségem senkire. Lehunyom a szemem, de nincsenek szemhéjaim, a fény továbbra is körülöttem marad. Mégis járok egyet. A nyári konyha felől, a kúttól indulok. Egy pillanatra elbizonytalanodom, mert jobbra sohasam kerültem meg a házat. Végül úgy döntök, nem teszek egy szabályos, egyvonalú kört. Csak sétálgatok egy kicsit a ház mentén. A lugas felé, meg talán a másik irányban is. De nem merészkedek előre. Talán a lombok alatti sötétség miatt. Fáznék. Pedig az ablakból éppen odalátok. Az ágyból azonban minden másképpen látszik. Talán mert fölfelé siklik a tekintet, legyezőformában szétnyílik a gesztenye lombjai között, és összeolvad a szitáló fénnyel. Türelmetlenné válok. Inkább visszamegyek a házba. Miért kellene helyzetet változtatnom, ha így minden nyugodalmas? Újra megkoccan az üveg. Pupillám összeszűkül, és már nem húzódik össze többé. Az első pillanatban talán nem is veszik észre, hogy mi történt. Én viszont azonnal és pontosan érzékeltem a változást. Lám, most már semmi erő le nem fejtheti pillantásom a fény faláról. A fény lett maga. K. ezért értette félre oly soká a helyzetet. Azt hitte, nyitott szemmel pihenek, vagy - noha nem volt szokásom - nyitott szemmel alszom. Így indokolatlanul hosszú ideig ült még az ágyam szélén. Mindenesetre, ha így történne, hálás lennék neki. Mert kapnék még néhány ráadás percet a temetetlen békéből.

Nem léphetsz tovább, amíg a többiek utol nem érnek---