[zirndorf] Tolmácsolni hívtak. A hivatalban azonban fölcserélték a nyelveket, rossz helyre vezényeltek ki. Mire észrevették a tévedést, már a terepen voltam. Nem volt más választásuk, fizetniük kellett, engem pedig munka nélkül visszairányítottak a központba. Először a szállodába mentem a csomagjaimért. Szinte már benne álltam a forgóajtóban, amikor mintha bizonytalan hangon, idegen kiejtéssel szólítottak volna. Visszaléptem, de nem fordultam meg rögtön. Magam sem tudom pontosan, miért tétováztam, pedig azonnal fölismertem a hangot. L. volt az. Még az első menekülthullámmal érkezett. Sima ügy volt, a hatóságok is engedékenyebbek voltak akkoriban, és rokonai is éltek itt, ha jól emlékszem Münchenben vagy Nürnbergben. Meg egyébként is szükségük volt helyismerettel rendelkező, kétnyelvű érelmiségiekre. Megfordultam, és ugyan tudtam, hogy csakis ő lehet, mégsem ismertem föl azonnal az arcot. Egyszer együtt dolgoztunk, valami balkáni peres ügyben. Csupa kisstílű, szerencsétlen flótás. Tétován elmosolyodtam, L. arca azonban rezzenéstelen maradt. Természetellenes mozdulatlanság volt ez, inkább bénultság, mint egy enyhe szélütés vagy agyvérzés után. Hozzáléptem, köszöntöttük egymást, de nem fogtunk kezet. Mintha a karjával is történt volna valami. Azt kérdezte, mikor utazom vissza. Az első vonattal, mondtam. Arra kért, várjam meg. Ő is Kölnbe utazik. Minden bizalmakodás nélkül, szinte hivatalosan beszélt. Hangját azonban félreérthetetlen szorongás, sőt félelem színezte. Egy pillanatra különösnek és kissé terhesnek éreztem a helyzetet egy idegen város, idegen falanszter hoteljében, a hideg, kékes neonfény steril lepedőjében, egy valójában vadidegen, polgárháborús menekülttel. Bólintottam, hozattam a csomagjaimat, aztán leültem a hallban, szemben az utcára néző kirakatablakkal. A súlyos, ízléstelen horgolt függöny nyílásain csupán kevéske természetes fény szivárgott befelé, a réseken át azonban legalább sejteni lehetett az utcát, a mozgást, és ez valamelyest enyhítette az épület belsejének hermetikusságát. L. elképesztő gyorsasággal újra megjelent, mintha valahol a közelben, akár egy terrorista, egy ajtó vagy pult mögött rejtette volna el csomagjait, és csak a felbukkanásomra várt volna. Szó nélkül fölálltam, és a legkülönfélébb, nyakra, vállra aggatott bálákkal kikacsáztunk a szállodából. A pályaudvar néhány perc gyalogútra volt, ennek ellenére némán szitkozódtam magamban, amiért összehozott a sors L-lel. Lehetetlen csomagjai leverték a vesémet és a legváratlanabb pillanatokban csapódtak neki menet közben térdhajlatomnak, komikusan be-beroggyasztva lépteimet. A forgóajtó előtti kurta párbeszéd óta a vonatban szóltunk egymáshoz először. Szerencsére találtunk egy üres fülkét. Gyorsan szétpakoltuk csomagjainkat az üléseken, így talán nem lesz kedve senkinek sem betársulnia a ránk váró négy-öt órás utazásba. Később kiderült, fölösleges volt az elővigyázatosság, szinte végig üres vagonban utaztunk. A város határánál járhattunk, amikor mindketten kissé lecsillapodva az indulással járó szokásos bonyodalmak után, kényelmesen elhelyezkedtünk egymással szemben, és mintegy újra felfedezve a másikat, összemosolyogtunk. Egy villanásra, bármennyire abszurd volt is ez az adott környezetben, Maupassant novelláinak tipikus alaphelyzetei jutottak eszembe. "Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi..." Vagy: "Cannes-tól kezdve tömve volt a fülke. Az emberek társalogtak, mindenki ismert mindenkit." Vagy: "A vasúti kocsi párnás ülésén kis füzet hevert. Kezembe vettem és kinyitottam." Vagy: "Szerencsés véletlenekről beszélgettünk, és mindenkinek volt egy-egy különös története..." L. nyilván nem sejtette, min mosolygok, miként még én sem, hogy ugyan csak ketten vagyunk a kupéban, Európa kevésbé latinos tájain, hamarosan azonban mégis egy maupassanti kerettörténet együgyű mondatait fogjuk ismételni. Néhány percig jelentéktelen  témákról beszélgettünk, nyilván az időjárásról, az otthagyott, mindkettőnk számára idegen, ellenszenves városról, a ránk váró, hosszú vonatútról. Majd minden átmenet nélkül, egy teljesen ártalmatlan mondat közben valósággal szétestek a vonásai, tekintete elsötétült, és csak ennyit mondott: Képtelenség. Nem értettem sem a hirtelen, oktalannak tetsző, szélsőséges hangulatátcsapást, sem pedig az újra megismételt kijelentés mögötti vonatkozásrendszert. Később megtudtam, hogy nem régen újabb transzport érkezett délről. Csupa kamaszlány és fiatalasszony. Történetük azonban még az apparátus embereinek is sok volt, nem tudtak mit kezdeni a hallottakkal, ezért bevontak egy-két illetékesnek tűnő társadalmi szervezetet is.  Hamarosan egy tucat szociális munkás és ilyen-olyan aktivisták jegyzőkönyvezték a vallomásokat. Ezért volt L. is a városban, pontosabban fogalmazva a lágerben, mert érkezése óta egyszer sem hagyta el a  körzetet. Tíz napja, reggeltől-estig és gyakran még éjszaka is interjúztak, L. pedig tolmácsolt, harmadmagával. Eredetileg öten voltak, a férfiakat azonban átirányították egy másik lágerbe. L. megszakítás nélkül beszélt. Kezdetben még hosszabb-rövidebb szünetekkel, Frankfurttól azonban már hisztérikus ajzottsággal áradt belőle a szó, hiába próbáltam fékezni, mert sejtettem, hogy ennek nem lehet jó vége. Aztán hirtelen abbamaradt a szóáradat. Előcibált az egyik tarisznyájából egy olcsó, fekete dobozos kismagnót, és bejelentette, lejátszik egy interjút. Nem zavarunk senkit, mondta hirtelen feltámadt, indokolatlan tapintattal, és máris lenyomta a kapcsolót. Majd fordítok, tette hozzá, és átült a mellém lévő ülésbe. A szalag hosszan, üresen surrogott, majd egy teljesen színtelen hang folyamatosan, minden hangsúly és érzelem nélkül beszélni kezdett. Azt hiszem, először hallottam ezt a nyelvet. Ez nem érdekes, mondta L., és lehalkította a magnót. Néhány másodperc múlva azonban megszólalt, és hamarosan teljesen elveszett hangjában a másik nő hangja. Egy ideig még megkíséreltem elkülöníteni egymástól a két sávot, de hiába beszéltek különböző nyelven, lehetlen volt szétválasztani a nem egymásra rétegződött, hanem összeolvadt mondatokat. Nem emlékszem, hogy megállt-e a vonat a monológ közben, arra sem, hogy világos volt-e vagy már bealkonyodott. Ott ültem L. mellett, hosszan előrenyújtott lábakkal, és a szemközti ülés alján fölrepedt műbőr kifelé kunkorodó, már száradó szélét bámultam. Magára az interjúra sem emlékszem. Számításaim szerint legalább egy óráig tarthatott. Pusztán az utolsó mondatok maradtak meg emlékezetemben; L. testtartása, ahogy teljesen mozdulatlanul az öléhez szorította a fekete dobozt, a duktus, ahogy tolmácsolt, és a mániákus monotóniával, teljesen indokolatlanul ismételt nyelvi függő: "mondja", "mondta" meg hasonlók. Nem tudom, hányszor hallgathatta végig a kazettát, mindenesetre úgy mondta föl a szöveget, mintha kívülről tudná, vagy a szeme előtti légre vetített írásképről olvasna. Valami lánycsapatról volt szó, az előző délután fogdosták őket össze, az előzményekre már nem emlékszem, csak arra, amikor azt mondta, hogy hajnalban aztán csoda dolog történt, mert váratlanul fölbukkant a Zlatko, szürke, sokzsebes vászonnadrágban, vászonkabátban, csattos utászbakancsban, de nem volt az egyenruha, csak olyan katonásan nézett ki, még meg is örült neki, hát a Zlatkónak, mondja, hiszen nem régen együtt táncoltak az iskolabálon, halálra nevették magukat a zenekaron, meg a szomszédos tanyákról bejött, raglán kardigános mamákon, most azonban oda se biccentett neki, talán nem is ismerte meg, persze nem csoda, mondja, csak erre akkor valahogy nem gondolt, hiszen csupa kék meg zöld folt volt, és tiszta vér alul, ezt azonban, szerinte, nem láthatta, mondja, és egyenesen odament a Lénához, megállt előtte, az asztallap hosszanti végénél, mondja, Léna pont úgy feküdt, ahogy odahagyták, lábai lelógtak két oldalt, lábujjai talán még a földet is érintették, fejét balra fordította, és nyitott, rezzenéstelen szemmel bámult, talán ki az ablakon, mondja, valószínűleg a pirkadó udvart nézhette, mert az nem lehetett, hogy nem volt eszméleténél, mondja, mert amikor a Zlatkó elébe állt, és lassan leakasztotta a válláról a dióverő puskáját, talán az apjától vagy inkább a nagyapjától szerezhette, mondja, és egy hirtelen mozdulattal benyomta a csövét Lénába, mondja, Léna üvöltve, deréktól teljesen merev felsőtesttel, mint egy bábú fölpattant, mondja, Zlatkó meg ebben a pillanatban elsütötte a puskát, úgy, hogy a Léna nyitott száján mint a szerpentin, kígyózva repültek ki a belei, egész a plafonig kacskaringózva, mondja, és akkor mi meg rettentően sikoltozni kezdtünk, mire berontott vagy féltucat fiú, és agyba-főbe puskatusoztak minket, míg végre el nem csendesedtünk --- Ekkor L. kikapcsolta a magnót. Nem tudom, folytatódott-e a monológ, mert L. nem kapcsolta be újra. Felém fordult, és minthacsak egy technikai vagy módszertani problémát akart volna tisztázni, azt kérdezte: Szerinted, el lehetne mondani másképpen is ezt a történetet?

Ha kettest vagy ötöst dobsz, újra dobhatsz---