[linz] Nyolcszáz kilométerre Kölntől. A város fölött, egy hatalmas üvegkalitkában. Nem a mérhető tér - a közeg távolít el. Nem elszakít, pusztán puhán és nesztelenül elválaszt. Miként egy elengedett, aláhajló, az előbb még feszes, függőlegesen álló cérnaszál. Nincs omlás, zuhanás, csupán súlytalan, szinte lebegő ereszkedés, dőlés. Mindent belep az otromba, parasztos nyelv, a hetyke kalapok, a kicsattanó és széles arcok súlyos szövete. Hiába csekély az eltérés, az elcsúszás, az elmozdult képsíkok közötti résekben odavesznek a napok, mintha jég alá csúsztak volna. A penzióban megérint a friedrichskoogi első érkezés ólmos emléke. A kimerültség, a döbbenet, a kilátástalanság és a szinte azonnali beletörödés a helyzetbe. A szobában egyetlen besárgult, leernyőzött, negyvenwattos égő. Konnektor nincs. Még a fal tövénél, a szegélyléc alól kicsúszott szőnyeget is visszahajtom, hiába. A falakon, vállmagasságig, világos erezetű, műanyag tölgyutánzat burkolat. A bútorokra is átterjed, mintha ugyanabból a vastag kartonból hajtogatták volna ki az egész szobát. A függöny sötét, földszínű, merev anyag, elképesztően ízléstelen. Két-három látkép a városról, primitív, egyszínű metszetek. Mindegyik a parádés főutcát ábrázolja, ahol délelőttönként mintha megannyi elvénhedt, bricseszes túripajtás kopogtatná végig járókeretével az egyenetlen kockakövezetet, mohazöld vadászkalapját emelgetve. Az ágy fölött, a csupasz falfelülethez képest aránytalanul kicsi, üres kereszt. Lelököm vállamról a táskámat, és beakasztom az üres szekrénybe a kabátom. Eltart egy ideig, amíg rájövök, hogy a fogasokat nem lehet leemelni a keresztrúdról. A vállfát egy apró mozdulattal kell lekapcsolni a rúdhoz rögzített kampóról. Kinyitom az összes szekrényajtót, hogy szellőzzenek a rekeszek, és az ágyhoz lépek. Furcsállom, hogy duplaágy. Az ablak felöli oldalon mintha feküdtek volna benne, pontosabban fogalmazva mintha kikeltek volna belőle. Középen, mereven behorpadt párna, kissé átlósan elmozdult, fölhajtott dunyha. Mellé térdepelek a földre, szaglászom a lepedőt, a párnahuzatot, nem tudom kétséget kizáróan megállapítani, hogy valóban használták-e. Egy pillanatra habozom, szóljak-e, mert tudom, ezt az ágyat fogom használni, az ablak felőlit. Végül nem szólok. A másik ágy érintetlen, de lusta vagyok megcserélni az ágyneműt. Egyébként is lehetséges - bár nem valószínű -, hogy tévedek. Másnap, a reggeli után beigazolódott a gyanúm. A penziótulajdonos, egy stramm, választékosan öltözött hetvenes, hozzám lépett az étkezőhelyiség elhagyása után, és azt kérdezte, lehetséges-e, hogy a szobám "nem volt megcsinálva". "Ich habe es nicht inspiziert" 6, feleltem katonásan, miközben azt próbáltam kitalálni, vajon mit nem értek a szemközti arcon. Csak napok múltán jöttem rá, hogy olyan volt az arc, mintha egyetlen súlyos sebesülés lett volna. Noha semmiféle sérülés nyomát nem viselte. Mire visszatértem este a városból, az ágyam sarkosan redbe rakva, pizsamám összehajtogatva, papucsom elvágólag egymás mellé helyezve. "Jawohl!", mondtam a szobába lépve, és egy kicsit sajnálkoztam a feleslegesen kiadott pénz miatt. Délután ugyanis mosószert és dörzsi szivacsot vettem, hogy legalább a kádat kimossam a másik után. Kicseréltem a negyvenes égőt egy ugyancsak délután vásárolt százasra, bekapcsoltam a tévét, és nekiláttam a minden edény híján egy fénymásoló papírra kirakott vacsorámnak. Amikor beleharaptam a szokatlanul bőlevű almába, az első falatnál mélyen a torkomba fröccsent a savas lé. Még negyedóra múlva is köhögtem tőle. A tévében egy riportfilm ment az illegális bevándorlókról és az embercsempészekről. Közönyösen bámultam a képernyőt, és hallgattam az uszító aláfestő szöveget. Nem volt kedvem mosakodni, még egy kicsit motoztam a szobában, aztán lefeküdtem. Ha jól emlékszem, a harmadik napon történt. Videókazettákat válogattam az esti előadáshoz. Némelyikbe belenéztem, a többségüket azonban ismertem. Az egyik szalag a tavalyi "Setup" fesztivál dokumentációja volt. Még nem láttam a megvágott az anyagot. Odatelepedtem a monitor elé, és egy perecet rágcsálva, szórakozottan bámultam a performereket. Erőtlen anyag, mint általában a performenszeket rögzítő dokumentumok. A belső felvételek után kivilágosodott a kép, fölerősödtek, élesebbé váltak a zörejek, színek. Hatalmas, kőlapokkal borított, üres térség. A háttérben a dóm sötét fala. Orkán, a kövezetet pásztázva csapkodó zivatar. Az aktőrök, három férfi és egy nő, forognak, cikáznak az emberek között, keverednek a tömeggel, a túristákkal, a véletlen arrajárókkal, a szervezett közönséggel. Mintha egy ismert helyszínen, ismert résztvevőkkel zajló, ismert akcióról készült rendőrségi dokumentumot néznék. Az ide-oda hullámzó tömegben, a megjelenő, eltűnő alakok között jól ismert mozdulatok, arcok, gesztusok. Tizenkét év pontosan követhető rajzolatának hálózata. Elnehezült testtel, bambán bámulom a várost, ahol élek. Totális üresség. Ellehetetlenítő és idegen. Hosszú ideig ülhettem az akvárium mélyében, mert már csak egy tompa, fekete folt volt a monitorszem, de nem volt kedvem fölállni. Mintha vastag iszapszőnyegeket pakoltak volna rám a film közben. Nem tudom, mikor mentem vissza a szálláshelyemre. Csupán arra emlékszem, hogy egész úton arra gondoltam az éjjeli villamos nedves ablakán kibámulva, hogy senkin sem állhatok bosszút, ha majd hamarosan elhagyom a várost.