[hajnóczy utca] Szürkült. Hajnal vagy alkonyat. Kilépek az utca felöli szobából és átvágok az udvarin. A végén, jobbra a konyha. Idenyílik a lakás bejárata is. Valószínűleg a konyhába indultam, de nem jutok el a konyhaajtóig. Gyors egymásutánban, mintha mindig leállítanák, majd újra lejátszanák ugyanazt a képsort, megismétlődik a jelenet. K. (!) az utcai szobában van. Pontosan tudom, mert mindig mondani, mintegy közvetíteni akarom neki, mit látok. Mondom is, csak nem szólalok meg. Magamban mondom, mit látok az ablakban. Ahogy megyek át az udvari szobán, a bal oldali ablakban látom, hogy az L alakú folyosó szemben lévő, rövid szárában egy sötét hálózsák fekszik a kövön. Félig nyitva, kihajtva, mintha nem régen keltek volna ki belőle. Arra gondolok, hogy biztosan egy hajléktalan költözött oda. Pedig teljes bizonyossággal érzem: egy halott fekszik a kövön. Nem a hálózsákban, hanem a zsák maga a halott. S-től jöttem, biciklivel. A sarkon leszálltam, a járdán mentem tovább, magam mellett tolva a kerékpárt. A "belga postát" hoztam el, azokat a leveleket, amelyek a távollétünk alatt érkeztek. Már két-három házzal előbb észrevettem. Ott ült a járdán, pontosan a kapu és a kocsi között, teljesen mozdulatlanul. Az első pillanatban azt hittem, mókus. De ahogy közelebb értem, láttam, hogy egy kistestű patkány. Egy fiatal nő jött szembe. Amint bekanyarodott a sarkon, ő is észrevette. A patkány mozdulatlanságában volt valami szembeszökő. Mintha ez a mozdulatlanság megnövelte volna a tömegét. A nő lelassította a lépteit. Mint egy lassított felvétel, úgy mozgott. Talán meg is állt egy pillanatra, előttem, a patkány felé fordulva. "Eine Ratte" 3, mondtam halkan. Felém fordult, és mintha csak leszólítottam volna, kissé meglepett ingerültséggel azt kérdezte: "Bitte?" "Eine Ratte. Nicht so schön..." 4, mondtam. A megállapítás második felével persze nem annyira magára a patkányra, hanem szemmel látható állapotára utaltam. Kitámasztottam a kaput, leakasztottam a csomagtartóról a hátizsákomat, és a vállamra emeltem a kerékpárt. A patkány, pedig közvetlenül előtte ügyködtem, továbbra is szobormereven ült. Csak egyetlenegyszer pislogott. Még egy óra múlva is ugyanott ült. Többször is megnéztem az erkélyről. Parányi, barna halom, alóla vékony pertli kunkorodik elő, mint egy hosszú féreg. Aztán eltűnt, pusztán a lenyomata maradt ott. Egy sötét párafolt az aszfalton, hajszálpontosan körülrajzolva a test alakját. A folt még alkonyatkor is ott volt, amikor lementem K-val megnézni M. biciklijét. Neki már nem kell, nekünk szánta vagy a gyerekeknek. K. később kiült beszélgetni a térre M-mel, én pedig a műterembe indultam kocsival. Miközben kitolattam a parkolóhelyről, arra gondoltam, talán a kocsi alatt van. Este mesélte K., hogy amikor kimentek a térre M-mel, ott ült a tér bejáratánál, a kerítés tövében. Csapatostul jöttek rá a zöld legyek, pedig még élt. Visszafelé jövet már fölfordult, megdöglött. Érdekes, mondta K., hogy a legyek már előre jöttek rá.

Ha páratlan mezőn állsz, újra dobhatsz. Ha páros mezőn, egyszer kimaradsz---

back