[hangár] Előttem egy hatalmas, hangárszerű csarnok. Két oldalt és felül zárt, a két végén, az építmény teljes szélességében és hosszúságában nyitott. Ez csak egy pillanatnyi tudás, a túloldal ugyanis beleveszik a csarnok átellenes oldalán összesűrűsödő, filces szürkeségbe. Gyalogosan, háttér nélkül közeledem. Az építmény teljes hosszában belátok az üres, vastag csőbe. Túloldalon egy fehér, szűk miniszoknyás lány. Kicsit kurvás. Belépek a csarnokba. Akár egy határátkelő helyhez közelednék. A lányhoz odalép egy szürke egyenruhás nő. Nem kétséges, valami finánc. Egy elég obszcén mozdulattal, mintha alányúlna a lánynak, mellé fordul, és így tolja tovább a csarnok oldalából kiszögellő barakk- vagy konténer-iroda felé. A lány ingerülten ledobja a földre a kezében lévő, celofánba csomagolt virágcsokrot. Az irodaépület bejárata nem a csarnokkal párhuzamos hosszanti falon van, hanem oldalt, a konténer tőlem távolabbi felén. Előtte, a hangár falánál, hosszában, támla nélküli, széles fapadok. Ilyeneken túrják szét az utasok poggyászait. Az egyik padon egy férfi ül. Gondolom, határőr. Egyenes szabású, jelzésnélküli, szürke munkásruha van rajta, talán nem is egyenruha. Fáradt, primitív arc. Tudom, csak akkor mehetek tovább, ha ezek továbbengednek. Leülök a padra a férfi mellé. Mintha mindkettőnk számára teljesen megszokott helyzet lenne, szótlanul üldögélünk egymás mellett. Nyilván tudja, hogy ismerem a dolgomat. Hamarosan előveszem a tárcámat. Kikapirgálom belőle a személyi igazolványomat, és odaadom neki. Látom, egy pillanatra meghökken, hogy csak egy személyi igazolvány. De nem szól. Aztán tovább ücsörgünk. Vizsgálgatom a csarnokot. Elképesztően magas. Próbálom az agyamba vésni a topográfiát, hogy valamivel elfoglaljam magam. Jobb felől érkeztem, a bejáratot azonban nem lehet látni az irodaépülettől. De egyébként sem lehetne, most a másik oldalon a sűrű filc. Balra egy kapu vagy inkább egy kapuhíd. Valószínűleg nyitott és - bár a levegő mozdulatlan - a szabadba vezet. Nem látom, de érzem, hogy a kapun túl nem folytatódik a csarnok. A kapu innenső oldalának lakóhídszerű teteje azonban kiemelkedik a sötétségből. Aprószemű, egymáshoz közel ülő, szögletes ablakok. Egyszercsak megrándulnak az ablakok előtti sötét redőnyök, és nyilván valami automatikával lassan, egyidejűleg emelkedni kezdenek. Amint fölérnek, máris süllyednek vissza. Aztán a mellettem ülő férfi átadja valakinek a személyi igazolványomat. Nem látom, kinek, csak egy kéz nyúlik ki az ajtón. A férfi föl sem áll, csak a nyitott tenyérbe helyezi a szögletes plasztik lapot. De - nyilván fölöslegesen - mintha hozzátenné: "Megvizsgálni!". Tompán hallom az iroda felől, a vékony falon keresztül: belekeveredtem külföldön valami lövöldözésbe. Arra gondolok, megint összekevertek valakivel. A mellettem ülő katona egykedvűen bámul maga elé, pedig nyilván ő is hallotta, miről beszélnek az irodában. Semmi sem történik. De tudom, nem mehetek tovább, amíg valahogy nem tisztázódik a helyzetem. Aztán fölállok, sétálgatok a pad mellett, hosszában, le-föl. Hirtelen őrült forgalom özönli el a csarnokot. Egy irányba haladó, átmenő forgalom. Három-négy sávban dübörögnek el az autók előttem, és minden ellenőrzés, lassítás nélkül húznak át a kapun, bele a fényességbe. Nem látom, mi van a kapun túl, mert elvakít a fény. Magamban szitkozódom, hogy miért nem jöttem én is kocsival. Megspórolhattam volna magamnak ezt az egész cirkuszt, mert úgy látszik, csak a gyalogosokat ellenőrzik. Aztán egyszercsak a csarnok túloldalán állok, szemben a konténerrel. Az ajtóban, a padok előtt, megjelenik a lány egy hivatalnokfélével. A hivatalnok mond neki valamit és közben felém mutogat. Amint észrevesszük egymást a lánnyal, futni kezdünk egymás felé, mint az újhullámos francia filmekben. A lány sír, én is meghatódom. Átkarolom a derekát. Valószínűtlenül vékony és érzéki. Még soha nem éreztem ennyire mélyen az érintést. Zokogva hozzám simul. Összekarolva elindulunk a fényesség felé. A lány nem fordul meg. A derekánál fogva tartom magam mellett, fejét a vállamba fúrja, még mindig zokog. Így lépkedünk. Hamarosan a kapuba érünk. Mintha egy magaslaton vagy hegytetőn lennénk. Közvetlenül alattunk összefüggő, ingó lombtenger. A távolban, a fakoronák pereménél, egy vöröses kupola kivilágosodó, eltűnő foltjai. Kilépek a csarnokból. Félkörben, csodálatos panoráma tárul elénk. Egy monumentális, a mélyben szétterülő reneszánsz város, középen kanyargó folyóval, karcsú, magas kőhidakkal. Lefejtem a lány arcát a vállamról, és azt mondom neki: Fordulj meg, nézd, milyen gyönyörű! A lány megfordul, és egy könnyű mozdulattal, minthacsak megsimítaná ujjaival az arcát, kiveszi a szemét. Ott állunk, egymás mellett, és szótlanul bámuljuk a Napot, a vizet, a hegyeket, és az írisz közepén egy parányi, sötét foltot, megtapadva, mint egy fekete bogár.

Fordulj jobbra és lépj oldalt hármat---