(roonstrasse) A Roonstrasse és a Lindenstrasse sarkán álltam. Nem egészen a sarkon, a pizzás rézsútosan vágott portálja előtt, hanem följebb, a Rathenauplatz felé. Körülbelül a pizzás melletti kocsma és a trafik közötti szakaszon. A pizzás előtt lehetetlen lett volna megállni, a félkör alakban kiszélesedő járdáról induló vagy odaérkező robogós pizzafutárok miatt. Volt valami militarista jellege a bolt előtt egymás mellett sorakozó mopedeknek, az ülés mögé szerelt, elöl lenyitható, fémcsattos  ládikókkal, és a fehér, műanyag dobozok tetejére állított, a járművek nagyságához képest túlméretezett bukósisakokkal. A portál roonstrassei ablakában az állóvendégek majszolgatták papírdobozból a nyúlósan meg-megcsöppenő lepényeket. A Lindenstrasse felől a személyzetet lehetett látni. A renyhe tésztát kezük között ide-oda dobáló, pofozgató, az üvegen álmatagon kibámuló, egyenruhás, fiatal lányokat; a kiszolgáló pultra támaszkodó, falra szerelt TV monitorra bámuló fiúkat. Mögöttük, futószalagon, lassan kúsztak a két oldalt nyitott elektromos kemence felé a nyers, fehér lepények. A kocsma előtt már a testi épsége kockáztatása nélkül megállhatott az ember. Ott viszont nem szívesen álldogáltam, ha például piros volt a lámpa. Nyomasztott a minden évszakban tárva-nyitva állt, ólomkeretes üvegablak nyílásából előterjengő, állott bűz, és a tipikus "altdeutsche" kocsmák berendezésének látványa. Mintha az egész helyiséget komor, sötét lambériával borították volna be, a padlótól a mennyezetig, és még a nehéz, terpeszkedő bútorok is mind csak ezek megvastagodásai, kitüremkedései lettek volna. Inkább följebb húzódtam a trafik felé, egy napsütötte sávba, és onnét néztem át a túloldalra, szemben a patika kirakatával. A zsinagóga felé haladó embereket figyeltem, és elképzeltem, hogy megpillantásuktól kezdve csak egy percet élnek, tehát körülbelül addig, amíg elérnek az Atelier színházig vagy - haladási sebességüktől függően - valamivel tovább, pédául addig a házig, amelyikre a tér felőli erkélyen állva a lakásunkból látni lehetett. Ebben a házban lakott, a második emeleten, az a férfi, akit magamban Monsieur Testének hívtam. Talán a lakás berendezése miatt, amit jól ismertem. A férfi gyakran kint állt az erkélyen, sohasem a kőkorlátnál, hanem úgy félméterrel mögötte, a nyitott erkélyajtó előtt, amelynek minden napszakban gyenge, barnás műfénnyel megvilágított nyílásában tanulmányozhattam a leginkább egy vidéki bútoráruház mintaszobájára emlékeztető szobabelsőt. Semmi sem árulkodott a szokásos íróasztali munkáról, lámpa alatt, papírok és tolltartók között. A zöldes árnyalatú, menta illatú szobában a gyertya körül csupán vigasztalan, absztrakt bútorzat - ágy, óra, tükrös szekrény, két karosszék -, mintha észbeli lények lennének. A kandalló tetején néhány újság, jó egy tucat, számokkal teleírt névjegy és egy orvosságos fiola. Sosem éreztem erősebben a tetszőlegességet. Egy akámilyen tetszőleges lakóhely volt, analóg a teorémák tetszőlegességével - és talán éppen annyira hasznos. Vendéglátóm a legáltalánosabb enteriőrben élt...  Abban az időszakban éjszaka írtam, gyakran hajnalig. A férfi általában késő este kezdett mozogni a lakásban. Napközben ritkán mutatkozott és többször láttam útrakelni éjszaka. Sötét felöltőben, pamut sállal a nyakában. Látszólag céltalanul kóborolt, nem egyszer egy ideig ácsorgott a kapuban, mielőtt elindult volna. Egyszer valami zűrös ügybe keveredhetett. A kapuban állt két, délszaki nyelven üvöltöző férfival, mintha valami miatt tisztáznia kellett volna magát. Könyörgőn, gesztikulálva magyarázott, hol az egyiknek, hol a másiknak, aztán valahogy lezárult a vita, a két idegen továbbállt, a férfi pedig visszament a házba. Legalább tíz évig lakott ott, aztán egyszercsak egyik napról a másikra eltűnt, szabályosan nyoma veszett. Az öregember, akinek a lakásába egy délután a tűzoltók másztak be, az erkélyen keresztül, "Monsieur Teste" alatt lakott. A Roonstrasse felőli szobában ültem, és a szokatlanul erős és idegen zúgásra lettem figyelmes. Felálltam és az ablakhoz mentem. A tűzoltóautó létráját húzták ki. A szemközti erkályajtó előtti függöny nem volt behúzva, esetleg nem is volt függöny előtte. Az öregember a szoba ajtó felöli felében feküdt, hanyatt, kissé rézsútosan, fejjel az utca felé. Csak a felsőtestét lehett látni. Fehér atlétatrikó volt rajta. A teste melletti balkezén ritmikusan mozogtak az ujjak, mintha tornásztatta volna őket. Egyébként mozdulatlanul feküdt. Az árnyék ugyanebben a magasságban, a szomszédos, csempeborítású házban jelent meg. Ha valaki kilépett, akár idáig is eljuthatott a saroktól egy perc alatt. A járókelőknek tehát vagy itt, vagy pedig "Monsieur Teste" háza előtt kellett volna felszívódniuk, mert eltűnésüket természetesen nem teátrális helyzetekben képzeltem el, hanem teljesen sima, könnyű áttűnésnek, halmazállapot változásnak. Megközelítő pontossággal látva a pályájuk végpontját, mindegyikük mozgása tökéletesen kiegyensúlyozott volt. Nyoma sem volt lomposságnak, féloldalasságnak, vonszolódásnak, dobáltságnak. Kellemes és mélységesen megnyugtató látványt nyújtottak. Nem sokkal később, az erkélyajtóban állva, önkéntelenül újra őket kerestem pillantásommal. Valójában nem az ajtóban, hanem az ajtó mellett álltam, derekamat nekivetve a fütőtest sima lemezének. Éppen ott és abban a helyzetben, ahogyan egyszer elmeséltem egy álmomat T. E.-nek. E.-re, mint később kiderült, mély hatást gyakorolt talán nem föltétlenül maga a történet, hanem inkább az előadásmód, mert attól kezdve a mesélőt látta bennem, a történetmondót, és irodalmi beszélgetéseinkkor kissé naív és együgyű erőszakossággal ezt is kérte számon írásaimon. Jobbra fordítottam a fejemet, kifelé, és mélázva bámultam előbb az utcát, majd a szemközti házat. Évek óta minden nap láttam, mégsem tudtam megszokni. Semmi rendkívüli nem volt rajta, tucatjával lehetett találkozni a városban, és minden német nagyvárosban hasonló, valószínűleg a hatvanas évek elején épült, stílustalan, szabályos tégélatest alakú épülettel. Egyetlen szó illett rájuk, a szó legszűkebb és hajszálpontos értelmében: lélektelen. Minden rosszallás, érzelmi színezet nélkül megállapítva, ahogy az ember a legköznapibb tényeket állapítja meg. A ház töretlen homlokzatát világosszürke csempe borította. A második emelet magasságában, a középső három, üres ablakon, mélyen be lehetett látni a lakásba. A függöny nélküli üveg üressége a látvány teljes szélességében folytatódott a belső térben. Csupán annyi tűnt bizonyosnak, hogy a tőlem távolabbra eső szélső ablak mögött egy konyha lehetett, mert a falakat, mintegy a homlokzat folytatásaként, ugyancsak csempe borította, méghozzá - legalábbis a túloldalról, több üvegfelület és a lég törésén keresztül látva - pontosan ugyanolyan méretű és színű, mint amilyen a külső falakat. Közvetlenül az ablak mögött egy tűzhely felnyitott, zománcozott fedele fehérlett. A házzal szemben lenyugvó nap halvány, ritkás fénnyel bevilágított a konyhába és egy keskeny sávban a mellette lévő, középső ablak mögötti szobába is, láthatóvá téve a két helyiség közötti, valószínűleg ajtó nélküli átjárót. Mivel nem teljesen szemben álltam a a konyhaablakkal, a mögötte lévő térségnek csak az utca felőli oldalát lehetett látni. Az átjáró nyílásában azonban a konyha hátsó fala fénylett. Lehetett valaki a konyhában, mert az üres felületre újra és újra rácsúszott egy barna árnyék. Hol eltűnt, hol újra megjelent, némelykor percekre, és ilyenkor viszonylag pontosan lehetett követni gazdája mozgását, legalábbis a mozgás irányát, attól függően, melyik oldal felé kúszott tovább az árnyék, esetleg hirtelen megrövidült vagy éppen vékonyan megnyúlt. Az árnyék gazdája azonban egyszer sem tűnt föl. Nyilvánvaló volt, hogy valaki az ajtónyílás és a konyhaablak közötti térség számomra beláthatatlan, nem különösebben tágas felében ügyködik. Egy ideig egykedvűen néztem az ide-oda csúszkáló árnyékot, hamarosan azonban várakozva figyeltem. Arra vártam, hogy megpillanthassam végre, kihez tartozik az árnyék; materializálódjon a légnemű lenyomata annak, akinek személye a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt, személyének bizonyossága azonban kétségtelenül, mert még órák múltán is ugyanott álltam a sötét szobában, szemben a napszak változás ellenére szinte azonos fényerővel kivilágított konyhával. Aztán egyszercsak megszakadt az árnyjáték. Hosszú idő után tudatosult bennem a mozgás abbamaradása. Először azt hittem, csak az időről-időre, ritmikusan ismétlődő, szokásos kimaradásról van szó. Erre is csak akkor figyeltem föl, amikor a korábbi ritmusnak megfelelően már várni kezdtem az árnyék újólagos megjelenését. Miután ez nem történt meg, kissé furcsálltam ugyan a kimaradásnak vélt időszak megnyúlását, de csak valamivel később kezdett növekedni bennem a feszültség, érthető módon, mert természetesen arra gondoltam, hogy az árnyék gazdája befejezte végre egy ilyen szűk térben egyébként is szokatlanul hosszúra nyúlt teendőit, és hamarosan vagy az ablak, vagy az ajtónyílás felé belép az általam látott térbe. Azonban sem az árnyék, sem pedig a gazdája nem tűnt föl újra, noha a helyiséget kizárólag a középső ablakban látszódó átjárón hagyhatta volna el, mivel a konyha távolabbi fala tűzfal volt, a hátsó fal eltakart szűk sávjában pedig még egy keskeny tapétaajtó sem fért volna el. Végül, a több órás várakozás után, teljesen jelentéktelenül fejeződőtt be az éjszaka. Egyszerűen eltávolodtam az erkélyajtótól, és mintha csupán egy-két percet és nem pedig egy fél napot álltam volna az ablakban, a radiátornak dőlve, átsétáltam a másik szobába, és lefeküdtem. A délutántól késő éjszakába nyúló ácsorgásra csupán a végtagjaim zsibbasztó fáradtsága emlékeztetett. Ettől azonban még a megszokottnál is gyorsabban aludtam el.

Ha párost dobtál, lépd a felét. Ha páratlant a dupláját---

back