[herisau] "Amint kilépett az épületből, tudta, hogy egy szokatlanul hosszú utazásra indult. Mert ahogy elhaladt a kalitkájából barátságosan kiszóló, indulási célja iránt érdeklődő portás előtt, nem azt válaszolta például, hogy: Sétálok egyet a tó körül, vagy: Járok egyet a Kis-Erdőben, hanem azt mondta, a dolog körülményessége miatt kényszerűen elidőzve a portásfülke előtt, de változatlanul a menetirányba és nem az üvegkalitka felé fordulva, mintegy az előtte hamarosan megnyíló távolságnak intézve a szavait: Man geht so, und in dem man geht, hofft man, daß man auf dem rechten Weg sei... 5 És kissé szórakozottan, csak úgy a karimájánál fogva megbillentette a kalapját, mielőtt kilépett volna az épületből..." A Történet passzusainak írása közben lassan ébredtem rá, hogy némelyik helyszín egy-egy mozzanata azonos W. sétáinak helyszínével. Nem egyes, bizonyos részek megfeleléséről volt szó, hanem a rész azonosságáról az egésszel. Banális fordulattal élve: ahogy egyetlen vízcseppben tükröződik a tenger, sőt: ahogy ez az egyetlen csepp maga a tenger. Attól kezdve sokat foglalkoztatott a találkozás megszervezése. Hosszadalmasan, szándékos körülményességgel készülődtem. Filologizáltam és tudományos alapossággal tanulmányoztam a topográfiát. Agyam hamarosan úgy működött, mint egy nagyteljesítményű navigációs program. Csupán két lehetséges pontot kellett kiválasztanom a halmazból, és gondolatban máris meghúztam a pontok közötti vonalat. Először fölcseréltem véletlenül W. ott-tartózkodásának helyszíneit. Ez azonban jelentéktelen következményekkel járt mind az előkészület, mind a leendő utazás szempontjából. Mindent ismertem, mindent tudtam, legalábbis ami külső forrásból megismerhetővé és tudhatóvá vált, és éppen e megismerési folyamat közben kezdtem ráismerni a Történet némely részletében arra, ami W. nyomán rám várt. Még ha lassan pusztán ürüggyé vált is ez a vonatkoztatás, hiszen valójában már nem W.-ről volt szó. Én továbbra is ugyanazzal az elmélyültséggel vizsgálgattam a térképeket, a régi, árnyalatait vesztett fekete-fehér fotográfiákat, és persze magát a biográfiát; az életút, a rendíthetetlen ismétlődés mágiáját. Minél közelebb kerültem az indulás időpontjához, annál kevésbé éreztem sürgősségét. Kifejezetten jólesett lassítani, elnyújtani, széthúzni, kiterjeszteni a készülődést, a várakozást. Jólesett elhelyekedni benne és ott maradni. Megbízhatóságában, jelentékenységében, időtlenségében. Nem is folyamat volt már, hanem folyam, egyetlen mozdulatlan és végtelen áram, biztonság és állandóság. Egyre ritkábban futott át rajtam az izgalom: miként viszem véghez a feladatot? Miként húzom át valójában a szálat az egyik partról a másikra, és képes leszek-e kellő energiát belevezetni, hogy végül ne csak az elbeszélést, hanem magát a beszélőt is elbírja, áthúzza a másik partra. Micsoda csekélységek. Mégis: nekem nincs más módom. Tudtam már jó ideje. Miért lázongtam volna? Vártam az időmet, türelmesen és alázatosan, és ugyan nem tudtam, meddig tart a várakozás, és miképpen ér véget, nem esett nehezemre, mert egyszercsak nem volt súlya, nem volt súly, amit nekem kellett volna tartanom. Mint amikor egy bizonyos helyzetben a teher szinte erőkifejtés nélkül tartható. Fizikailag ugyan még érinti a tartófelületet, valójában azonban már csak lebeg felette, és ez mindaddig így marad, míg az egyensúly meg nem billen. Tudtam persze, hogy egyszer el kell indulnom. Föl is szerelkeztem kellőképpen. Bedekkerekkel, okmányokkal, és egy furcsa véletlen folytán ezek mind valóban nálam voltak, amikor egy szokatlanul napfényes délelőttön fölnéztem az olvasmányomból, vastagtalpú cipőt és bundabéléses kabátot vettem, és megkerülve a háztömböt, kisétáltam a közeli parkba. Havazott. A táj kétségtelenül az a táj volt, ez akkor mégsem jutott eszembe. Pusztán járni akartam egyet. Túl hosszú ideig ültem egy helyben, szinte mozdulatlanul, a valamivel gyorsabban romló, mint a cserélődés által tisztuló levegőjű, zárt térben. A hóesés éjszaka kezdődött, szinte észrevétlenül. Az első pelyhek el sem érték a földet. A háztetőkön, a fák sötét, korallos ágain azonban már nyomot hagytak. Reggelre viszont sima hótakaró borította az utcákat, a tájat, vastag, fehér vonallal utánarajzolva a kontúrokat. A hó egész nap megmaradt, a napsütés ellenére. Így amikor kiértem a parkba és a kis tó mellett fölsétáltam a mesterséges dombok egyikén, szinte anakronisztikusan valódi téli táj tárult elém, amilyet az elmúlt években csak az ingyen osztogatott fali naptárak téli lapjain láttam. A dombról hosszú, egyenes út vezetett a Stadtwaldba. Összekulcsoltam a kezemet a hátam mögöt, és egyenletes léptekkel elindultam lefelé a keskeny, teraszosan ereszkedő úton. Nem fáztam, sőt kifejezetten jólesett érezni a bőrömön a levegő tiszta, erős érintését. Egy ideig észleltem a körülöttem mozgó világot. Az orrukat hóba túró, prüszkölő kutyákat, a boldogan hempergő gyerekeket, a mosolygó, kifényesedett arcú sétálókat. Még követte tekintetem az aprótestű madarak lábnyomának rovátkáit, szórakozottan megbámultam egyik-másik pocsolya felületére karcolódott jégrajzot, miközben egyre mélyebben és puhábban hatoltam be az egész teret elnyelő, vastag, tömött és néma fehérségbe. Mintegy átsétáltam az egyik tájból a másikba, és amint átértem, hermetikusan körém zárult. Nem durván, ellenségesen, de határozottan és egy adott időtartamon belül visszavonhatatlanul. Annyi bizonyos, hogy ragyogó, délelőtti napsütésben indultam, és alkonyodott már, mire föleszméltem a találkozásra. A táj hirtelen súlyos szürkeségbe merült, mintha ónos tartályba mártották volna. Ezért nem tudtam megállapítani az előttem húsz, huszonöt lépésre álló barakk színét sem. Valamiért úgy éreztem, hogy ez fontos lehet. Nem elsősorban a szín milyensége, csupán egy szín - bármelyiké - jelenléte. Nem volt nagy barakk. Inkább csak egy amolyan sufni, szerszámos kamra. Talán a nyilvános parkokat ápoló kertészek tartották benne szerszámaikat. Bár nem valószínű, mert az ajtaja félig nyitva volt. A nyílásban, a deszkák közötti ujjnyi repedések ellenére, tömör sötétség gubbasztott, mint egy fejetlen, végtagok nélküli fekete állat. A barakk egy föld kipúposodás tetején állt, kissé az út felett. Valójában még húsz lépés sem lett volna. Az utolsó métereket azonban egy viszonylag meredek kaptatón kellett megtenni. Csak amikor ráléptem, akkor éreztem, hogy a lejtő jóval meredekebb, mint sejtettem. Nyilván a hófödte talaj egyenetlensége tévesztett meg. Ha nem húzom rögtön a már kaptatón lévő jobb lábam után a balt is, talán megtámaszkodhattam volna, visszanyerhettem volna az egyensúlyomat, és újra nekirugaszkodhattam volna. Így nem volt semmi esélyem. A pusztán jobb lábára támaszkodó test száznyolcvan fokos fordulatot tett a tengelye körül és visszacsúszott a kaptatóról. A csúszás közben hátradőlő felsőtestemet túlságosan heves mozdulattal akartam visszabillenteni egyensúlyi helyzetébe. Nyilván e hirtelen mozdulattól, arccal előre belebuktam a hóba. Tulajdonképpen nem is esés volt, olyan lassan történt az egész. Inkább csak amolyan dőlés, lerogyás, aláereszkedés. Meg sem ijedtem az arcom felé mintegy lassítot felvételként közeledő hómezőtől. Sőt inkább jólesett tudnom, hogy akkor én most itt egy kicsit ledőlök, megpihenek, és szinte engedelmesen nyomtam bele az arcomat a hóba. Lassan kinyitottam a szememet és hosszan néztem az arcomat, az arcát, az arcukat, és pontosan tudtam: az első személy végérvényesen kilépett a történetből.