[kaisers] Reggel. A forgalom már megritkult, a rohanás, kapkodás, tolongás hirtelen abbamaradt. A tárgyak és az emberek mélán tolják magukat előre a higanyszínű folyadékban, mintha egy akvárium alján taposnának. Lelassult, elnehezült helyszínek. Körút, tér templommal, majd a körút folytatása, egy másik tér, jóval tágasabb. Ezt a teret azonban már nem érem el. Meglehet, nem is akartam. Nem emlékszem. Ésszerűnek tűnik, hogy előbb be akartam vásárolni a Kaisersban. Nem régen nyílt, hatalmas, fehéren kivilágított hodály. Talán egyszer vagy kétszer jártam ott előtte. Máshol vásároltam, sőt, kerültem ezt a helyet. Az első pillanattól kezdve ellenszenves, fenyegető helyszín volt. Ezért gondolom, hogy eredetileg tovább akarhattam menni, irányban, talán éppen a nagyobb tér felé, mert képtelenség, hogy eleve csak a Kaisersba akartam volna menni. Ha útba esik, az más. De nem jutottam tovább. Az előjeleket hagyjuk, azokat amúgyis egyszerű utólag azonosítani, és egyébként is, miféle előjelei lehetnének egy meghiúsult bevásárlásnak. Sőt, valószínűleg még bevásárlásról sem beszélhetnénk, csupán éppen venni akarhattam valamit. Hiszen ha folytatni akartam az utat, nyilván nem pakolom föl magam már az út elején. Ha folytatni akartam. De ez elég nyilvánvaló. Ami például a Zülpicher Platzon történt, ez a kisebbik tér, a templommal, semmi esetre sem tekinthető előjelnek, mert már az incidens része. Ezt már akkor, a közjátékkal egyidejűleg sejtettem. Mert amint elém lépett a fekete ember, tudtam, elkezdődött, megjött az idő, megjött az időm. Nyugodt voltam. Nem féltem. Miért féltem volna? Nappal, egy széles, viszonylag forgalmas úton, egy nálam jóval gyengébbnek látszó, és még csak nem is fenyegető föllépésű alaktól. Csupán az volt a furcsa, hogy rögtön elém állt. Nem mellém vagy elém ugyan, de kissé oldalvást, ahogy például a koldusok, hanem frontálisan elém, hogy kénytelen voltam megállni. Pusztán egy zsák volt, rongyszerű burok. Képtelenség lenne fölidézni a külsejét. Hagyományos értelemben nem is volt külseje. Elém állt és azt mondta: Ne menjek oda. Rossz hely. Soha nem jövök ki onnét. Türelemesen, szinte megadón hallgattam. Nem voltam sem dühös, sem ingerült. Végül is miért lettem volna. Amint befejezte a mondandóját, rögtön visszalépett és utat engedett. Néhány másodperc lehetett az egész. Éppen csak egy megtorpanás, és máris mehettem tovább. Tompa voltam, kimerült és kialvatlan. Talán máskor jelentőséget, jelentést tulajdonítottam volna a találkozásnak, akkor azonban szinte át-, keresztülgyalogoltam a jeleneten. A hodály csak néhány lépésre volt az előbbi helyszíntől. Bal kéz felé egy megemelt villamosmegálló, mint egy megfeneklett tengeralattjáró. Jobbra többemeletes, szürkésbarna kőtömb. Amikor először ott jártam, értetlenül bámultam a roppant mélységet. Nem értettem, honnét tömörült össze ennyi térség a két párhuzamos utca között. Később elsétáltam az épület oldalához, hogy fölmérjem a hosszanti falak közötti távolságot. Képtelenül csekélynek tűnt a belső mélység érzetéhez képest. Mint amikor gyerekkoromban a part és a folyó közötti keskeny nádsávban kanyargó lagunában csónakáztunk. Akár a partról, akár a víz felől néztük, csak egy keskeny sáv látszódott. Belül viszont kozmikus méretűvé tágult a tér, és a part vagy a víz elérhetetlen távolságnak tűnt, sőt, nem létező közegnek, csupán emléknek. Így aztán néha nagyon nekidőltünk az evezésnek, mert úgy éreztük, ha nem bizonyosodunk meg mihamarább a part vagy a folyó létezéséről, mulasztásunk végzetes követkeményekkel járhat, talán még azt is fölszámolhatja, amelynek létezéséről biztos tudomásunk volt. Nem voltak baljós előérzeteim. Noha már napok óta pusztán a módszeresen begyakorolt önuralom tette lehetővé a leghétköznapibb működést is. Ebben viszont továbbra is megbíztam. Miért fordultam volna vissza, vagy álltam volna el eredeti tervemtől, hogy folytassam utamat egy ma már rekonstruálhatatlan cél felé? Tudtam, nehéz helyzetben vagyok, minden egyes mozdulat beláthatatlan következményekkel járó komplikációkat okozhat. Ez az állapot azonban nem bénított meg. Miért ne léphettem volna be egy közönséges élelmiszerboltba? Még ha ellenszenves volt is az első alkalomtól kezdve. Nem csupán az az irtózatos fehérség, a bolt berendezése, mélysége, hanem a puszta léte is. Mégcsak nem is tétováztam a belépés előtt. De amint az előtérbe léptem, tudtam: nem térhetek vissza többé oda, ahol addig voltam. Vakitó fehérség, a fizikai elviselhetőség határáig. Kitapogattam ujjaimmal egy bevásárló kocsit, és leoldottam a láncról. Merev testtel toltam magam előre a folyosón, és a kocsi rúdjába kapaszkodó fehér kezemet bámultam. Ez volt az egyetlen tájékozódási pont. Kezdetben, valószínűleg megpróbáltam elérni a kétoldalt fölmagasodó polcfalakat, de semmit sem értem el. Teljesen megváltoztak az arányok. Mintha vastag tömlőkkel szívták volna a teret, szédítő sebességgel távolodott minden. Tudtam, semmi esélyem. Kiabálni akartam, hogy kiabáljanak, de megsüketültem. Megpróbáltam a körülöttem imbolygó alakok elé kerülni, hogy láthassam az arcukat, de csak a szemem fehérjével láttam. Csupán egyetlen állati reflex működött: kijutni innét, eljutni  valahogy e pokoli, mozdulatlan fehérség végére. És innét nincs tovább. Nincsenek emlékek. Csak amikor már újra ott vacogtam az utcán, a szitáló higanyesőben. Szorongattam az esernyőmet, mint egy vízalatti ejtőernyős, és próbáltam fölidézni magamban valamiféle kivehető irányt. De nem volt múltam. Fölszívta a fehér pánik, és többé nem adta vissza. Hát ez lett a nagyepikából.

Vágányfelújítás miatt áll a vonat. Egyszer kimaradsz---