[ráckeve] Nagyanyám és anyám az indulás előtt három nappal kezdte összecsomagolni a holmikat. Ruhát, ágyneműt, edényeket. Hatalmas pokrócokat, szőtteseket terítettek le a padlóra. Legalulra a paplanok, párnák kerültek, tetejükre az edények, legfelülre pedig a ruhák. Végül föltekerték a pokrócokat, és zsákvarrótűvel, vékony spárgával összevarrták őket két oldalt és hosszanti irányban. Apám vezérletével ezekkel a szörnyű bálákkal a hátunkon vágtunk át az üres, hajnali városon. Évről évre ugyanabban az évszakban, a nyár első napjainak egyikén, rendszerint vasárnap. A hajnali várost ma is ugyanúgy látom, ugyanabból a szemszögből, ahogy egy lenyomott tarkójú, imbolygó járású ember mered maga elé, nehogy fölbukjon. Kínos-komikus nyomakodások a puffatag bálákkal a villamosokon, majd a helyiérdekű vasút összeszűkült járatain. A pályaudvar valójában csak egy végállomás volt, két pár sínnel, a hozzájuk tartozó ütközőkkel, egy csűrszerű, sivár hodállyal, bűzlő restivel és összehugyozott, a karimáig telifosott vécékkel. Mire kiértünk, rendszerint már terítve voltak a peronok a böröndöket, utazóládákat, összezsinegelt dobozokat strázsáló utasokkal. A nők a csomagokon üldögéltek vagy ide-oda rángatták a gyerekeket, a férfiak ittak valahol vagy a csűr oldalánál hugyoztak. Mire csörömpölve bezötykölődött a vicinális, zsúfolásig megtelt a pályaudvar és környéke. Az igazi exódus, az apokaliptikus tömegjelenetek azonban nem itt, hanem három órával később, az átszálláskor kezdődtek. Addig viszonylag zavartalanul gubbaszthattunk és falatozhattunk az összepréselődött testek és föltornyozott málhák között. Az emberek még békések voltak, bambán bámulták a poros ablaküveget, lassan, körkörösen járatták az állkapcsukat vagy zötykölődve, meg-megdőlve hortyogtak. Még semmi előjele nem volt a hamarosan kirobbanó izgalomnak, a könyörtelen közelharcnak, a hajszolt menetnek, a Nagy Átkelésnek. A vonat megszámlálhatatlan helyen állt meg. Néhol még állomás sem volt, csak éppen a mező közepén egy peron, a két végébe ütött helységnév táblákkal. De innét is újabb és újabb utasok nyomultak föl széles és súlyos pakkokkal a vagonokba. Csak az ablakokon át láttuk őket, a kocsik belsejéig már nem jutottak el. Megrekedtek az előtérben, az ajtóban, áthatolhatatlan poggyász és húshegyeket alkotva. A viszonylagos nyugalom közvetlenül a végállomásra érkezés előtt borult föl. Hirtelen mindenki izgalomba jött, fölugrált az ülésről, forgolódott, rángatta a csomagokat, próbálta fölmérni a járatokon való átkelés esélyeit, hogy amint egyirányú mozgásba lendül a tömeg és a velük vonszolt teher, mielőbb maga is elérhesse a peront, ahonnét a legjobb erőnléttel rendelkező és legfürgébb férfiak erőltetett menetben folytatták az útjukat a körülbelül másfél kilométerre lévő hajóállomásra. A többieknek még maradt szusszanásnyi idejük a végállomáson elrendezni egymás hátán a csomagokat, eligazítani a csuklóra tekert szíjakat, zsinórokat. A hajó csak fél óra múlva indult. Az előörsnek azért kellett azonnal elindulnia, mert rendszerint legalább kétszer annyi utas volt, mint amennyi az ingatag, két szintes vízibuszra fölfért. A gyufacimke nagyságú, vastag kartonjegyeket a kikötőbe vezető rámpa előtti bódéban árulták. Ha a pénztáros úgy gondolta, több utast és az utasok számához megbecsült málhát már nem bír el a hajó, lehúzta a kis ablakocskát, és a később érkezők csak a délutáni járattal utazhattak tovább. Apám tehát rögtön eltűnt, miután lebírkóztuk magunkat és a csomagjainkat a vonatról. Mi egy kicsit kifújtuk magunkat, erőt gyűjtöttünk, lomhán forgolódtunk a bálákkal, aztán komótosan besoroltunk a hosszan kígyózó, fölmálházott menetbe. A sor, mint egy vastag tömlő kúszott a porban a gát és a vasúti töltés között. A kikötőt rendszerint már káprázó hőségben értük el. A bálák megszívták magukat porral, izzadsággal, a szíjak és a kötelek viszont kissé megpuhultak a verejtéktől és nem vágtak annyira. A széles hajóhíd már teli volt emberekkel. Utat törtünk apánkhoz, és türelmesen várakoztunk, hogy lefektessék a vízibusz és a híd közé az átjárót. Csupán két lépés volt a palló, mégis mindig tisztán és különösen hosszan lehetett látni a palló alatti keskeny sáv mélyén olajosan megcsillanó, fekete vizet. Jobb kéz felé keskeny, meredek lépcső vezetett a hajó orrában ékalakban elnyúló alsó szintre, középen egy zárt tér volt, balra pedig a teljesen nyitott karéjban végződő, fedett tat. Ide igyekeztünk beszállás után, rendszerint azonnal szétválva, kétoldalról megközelítve a célt. Miután zsúfolásig megtelt a hajó, és mindenki beszorult a következő másfél órára végleges helyére, egy hosszú és két rövidebb dudálás kíséretében elindultunk. Előbb mintha csak egy helyben álltunk volna. Hangosan berregett a motor, köpte a fojtó, kékes füstöt, aztán lassan elfordultunk a parttól, és hamarosan a folyó túlpartjához közelebbi sávban, a nádassal és a parti fasorokkal egyvonalban haladtunk. És akkor hirtelen megszűnt a fojtogató hőség, hűsítő szellő szárítgatta az arcunkat, szinte teljesen elült a motor zúgása, szertefoszlott a füst, meglazult a szorultság, kitágult a tér, és ugyan még hosszú volt az út, én már akkor tudtam: most már senki nem veheti el tőlem a megérkezést. Hunyorogtam a vakító vízbe, a lombok között meg-megcsillanó fénysugarakba, és arra vágytam, hogy sohase legyen vége ennek az utazásnak.

Újra szabad az út. Kétszer dobhatsz---