[kertész utca] Január 30., csütörtök. Egész nap az ágyban feküdtem. Reggel fölkeltem, felöltöztem, ettem valamit, aztán bementem a belső szobába, ruhástól végigdőltem az ágyon, és úgy maradtam. Egész nap mozdulatlan alkonyat. Nem aludtam, csak süppedtem a szürkeségben. Nyugalom volt, tapintatos csend, mint amikor nagybeteg van a háznál. A duplaajtó egyik szárnya félig nyitva volt. A középső szobában égett a villany. Hallottam, ahogy a többiek ki-be járnak, visszafogott hangon beszélgetnek, intézik ügyeiket. Úgy gondoltam, erre a tapintatra nem lenne szükség, de semmit nem tettem ellene. Néha belestek vagy behajoltak az ajtónyíláson. Nem szóltam hozzájuk, szemem is csak annyira nyitottam ki, hogy én lássam őket. Békés volt ez a süppedés. Később magamhoz hívtam T.-t. Ott ült a sötétben, az ágy szélén, és én rendkívül tapintatos szavakkal közöltem vele: rossz színésznő. Aztán mégis elszenderedtem. Szájüregem rossz ízű, puha, pasztaszerű törmelékkel telt meg. Összekotortam nyelvemmel, és három ujjal benyúltam a számba. Egy csirkeszív formájú, rugalmas tapintású, húsos csomót húztam elő. Az undorra ébredtem. Este nem tudtam elmenni a felolvasásra. Másnap kérdeztem P.-t, milyen volt. Azt mondta, minden rendben ment, csak senki nem tudta, mikor születtem. Amikor G. mondani akarta a bevezetőben, megrekedt mondat közben. Nem jutott eszébe. Kérdezte a közönséget, de senki nem tudta. Még az első sorban ülő anyámat is kérdezték, de ő sem tudta. Délután összecsomagoltam, és fölhívtam néhány barátomat. Vele is beszéltem. Bocsánatot kért, hogy nem tudott eljönni a bemutatóra. Örültem a hangjának. Nem szívesen utaztam volna el az előző beszélgetés emlékével. Szinte alig értettem. Sipolva, kapkodva lélegzett, és néhány perc után be kellett fejeznünk a beszélgetést, annyira kimerült. "Ma jól vagyok", mondta, és egészen bizakodón búcsuztunk el egymástól. Hajnalban fölébredtem, és kimentem vizet inni. A konyhában égett a villany. Meglepett, hogy az előszobában lévő támlás ládapad a konyha szemközti falánál állt, a sarokban. A csaphoz léptem, három ujjnyi vizet engedtem a pohárba, és lassan kortyolgattam. Mintha valami megzörrent volna a pad mögött, neki-nekiverődve a deszka oldalának. Egy pillanatig füleltem, a zaj megismétlődött. Letettem a poharat, és egy partvisnyéllel bepiszkáltam a láda mögé. Újra, többször is az előbbi kopogás, mintha egy kisállat vergődött volna a láda mögött. Írtóztam a gyanútól. Leraktam a botot, és két kézzel, óvatosan elmozdítottam a ládát. A falon, közvetlenül a támla fölött, egy sötét árny jelent meg. Mint egy nagy testű, hosszú és simaszőrű kutya árnyéka. A fekete alak néhány puha, lépegető mozdulatot tett, aztán eltűnt. Reggel P. is fölkelt velem, kikísért az állomásra. Megviselt az egész napos vonatút. Utazás közben nem tudok se aludni, se olvasni. Többnyire csak révülök magam elé, bámulok ki az ablakon, anélkül, hogy tekintetem az üvegen kívülre jutna. Arcom tükrében többször is földerengett a hajnali árnykép. Akkor még nem tudtam, hogy abban az órában halt meg O.