[malakoff] Két vagy három napja voltam a városban. Már lejelentkeztem. Egy széles, dübörgő külvárosi úton meneteltünk. B. két-három lépéssel előttem, én utána. Aztán egy derengő, sivár irodahodály. Mi a pult innenső oldalán, velünk szemben egy durva vonású, posztó zakós férfi. Hadonászott, bámult és üvöltözött. B. a pultnál állt, én hátrébb, és egykedvűen hol a férfit néztem, hol a töredezett, szennyes linóleumot. Egy kicsit feszélyezett a helyzet, B. miatt. Valójában nem voltam jelen, miként a városban tartózkodásom egyetlen napján sem. Közvetlenül érkezésem után fölhívtam W.-t. De nem abból a telefonfülkéből, amelyikből később rendszeresen telefonáltam. A metrótól mentem hazafelé, és az volt a megállóhoz legközelebb eső fülke. Később találtam egy másikat, följebb. Csak az utca végére kellett kimennem. Az utolsó napokban sohasem mentem tovább. W. vette föl a kagylót. Kimért szívélyességgel üdvözölt, és meghívott szombat estére, vacsorára. Metróval és busszal mentem. A busz szűk utcákban, elképesztően hosszan kígyózótt, és látszólag teljesen ötletszerűen állt meg. Az utasok folyamatosan le-föl szálltak, az utcák mégis teljesen üresek voltak, mintha egy lakatlan városrészben kacskaringóztunk volna. W. és felesége fogadott. Most láttuk egymást először. Két szigorú, merev arc. Szűk, barna előtér. Nehéz levegő, mintha nagy halom, régi posztót raktároztak volna a helyiségben. A vacsoránál négyen ültünk egy téglalap alakú, súlyos faasztalnál. Balkézről W., velem szemben a felesége és a lánya, jobb kézről az apósa. Idős, ellenszenves, néma ember. Semmit sem értettem a vacsorából. Nem tudtam, mire valók az evőszközök, miért van annyi tányér az asztalon, mit jelent az edények elrendezése. Nem tudtam mit kezdeni a száraz, üres salátalevelekkel, az indokolatlanul nagy felületű tányéron elrendezett halmokkal, a fogások sorrendjével. Vacsora után, hármasban, W., a felesége és én, kiültünk a ház mögé. Kertnek vagy udvarnak nevezték. Sokáig ültünk itt, két tűzfal közötti, sötét aknában. Mozgott a szánk, a levegő, a szavak azonban nem szólaltak meg. Mintha víz alatt beszélgettünk volna. Összekulcsoltam a kezem a tarkómon, hátradőltem a széken, és teljesen sima tekintettel pásztázni kezdtem a szemközti szürke kőfal felső peremét. Balról-jobbra, jobbról-balra, aztán újra előlről és vissza, mindig egy gondolatnyi szünetet tartva az irányváltoztatás előtt. W.-vel tizenöt évvel később, ezernégyszáz kilométerrel arrébb, egy könyvesboltban találkoztam. Szórakozottan tologattam, emelgettem a könyveket egy fedetlen, ládaszerű alkotmányban. Fölnéztem, és velem szemben W. szabdalt, merev arca volt. Köszöntöttük egymást. Néhány mondatot váltottunk, aztán szétváltunk. Akkor tudtam meg, hogy a felesége évekkel azelőtt meghalt. Megfulladt. Nem tudott többé lélegezni, mondta W.

Lépj az előtted álló játékossal egyvonalba. Ha te vezetsz, várd be a mögötted lévőt---

back.gif (198 Byte)