[vonat] Egy teljesen hétköznapi, kemény dobozos, fekete bőrönd volt. Minden olcsó áruházban ott sorakoznak a földszinten vagy az alagsorban, különböző méretben. Könnyen elképzelhető tehát, ha egy szerencsétlen véletlen folytán fölcserélődik két ilyen tömegcikk. Az indulás előtti napon vettem, a pályaudvarról hazafelé tartva. Ott tornyosultak az áruház bejárata mellett kétoldalt, fogójuknál összefűzve és a pult lábához láncolva. Megtetszett az utazótáskák igénytelen formája és a gondolat, hogy börönddel utazzak. Tisztességes ember egyébként sem vág neki egy ilyen hosszú útnak poggyász nélkül, gondoltam. Megvettem a bőröndöt, és ahogy visszamasíroztam vele az áruházból, ugyanúgy szálltam föl másnap a vonatra. Még a belsejét sem néztem meg, csupán a fogóra fehér cérnával hurkolt árcédulát vágtam le, és az oldalára ragasztott, öntapadó cimkét húztam le. Nem okozott kényelmetlenséget a társasága, ideális mérete volt. Éppen úgy elfért láb mellett, mint a fej fölötti poggyásztartó rácson. Különösnek találtam, hogy az alvásra is alkalmas fülkéket "appartement"-nak nevezik. Kétségtelen, ha valaki több napig utazik, talán szívesebben berendezkedik egy apartmanban, mint egy kevésbé vonzón csengő háló- vagy kusetfülkében. Még jó tíz perc volt az indulásig. Kimentem a folyosóra, lehúztam az ablakot, és a peront bámultam. Két és fél négyzetméteres cellámban még eleget gurnyaszthatok. A pályaudvar forgatagából nem sok ért el idáig. A szerelvény a csarnok szélén állt, így pusztán a pályaudvar klasszicizáló épületének belső oldalfalát láttam, néhány lomha mozgóárust, ténfergő vasutast, eltévedt éjszakai utast. Az én vonatomra már nem szállt fel senki. Ha valaki a világ másik végére indul, nem érkezik az utolsó pillanatban. Arra nem gondoltam, hogy az utazás a következő megállónál is befejeződhet. Aztán hirtelen megélénkült a hivatalos jövés-menés a szerelvény mellett, és hamarosan méltóságteljesen gördülni kezdtünk a csarnokból kifelé. Igazából csak most néztem meg a szemközti falat. Egy XIX. századi, klasszicista színházi díszlet, egy orosz kormányzósági fővárosban. Mintha diszlettologató munkások  két hatalmas, festett színfalat toltak volna át a színen, egymással ellentétes irányban. Egy ideig még bámészkodtam a tovatűnő város hunyorgó fényei után, aztán behúzódtam a cellámba. A szomszédos apartmanokban eközben nyilván nekiláttak a kipakolásnak, rendezgették tárgyaikat az elkövetkező napokra, készülődtek az éjszakára. Nekem nem volt tennivalóm, és ez erősen megnyugtatott. Földobtam a lábamat a szemközti ülésre, nekivetettem hátamat a kárpitozott falnak, és hallgattam a kerekek morajlását. Tudtam, az első látogató, hacsak én nem kívánom másképpen, kora reggel kopogtat majd. Ebben a vagonban kizárólag hálóutasok utaztak, és a mi jegyünket közvetlenül a felszállás után ellenőrizte egy stilszerűen inkább szállodai portásra, mintsem kalauzra emlékeztető vasúti alkalmazott. Annyi bizonyos: nem aludtam el. A hajnali incidens után viszont kiderült, hogy körülbelül öt órát gubbasztottam a sötét cellában. Abból, hogy legalább százmérföldes átlagsebességgel nyomult előre egy fekete cső, velem együtt, egy másik, nagyobb átmérőjű fekete csőben, semmit sem érzékeltem. Az alvás nélküli szendergésből való felmerülésem után néhány perccel máris a vagonok sötét folyosóján támolyogtam. Talán az étkező kocsiba indultam. Miért vittem magammal a böröndöt, fogalmam sincs. Esetleg szórakozottságból. Mindenesetre komikusan hathattam, amint ott dülöngéltem az üres, szűk folyosón vadonatúj utazótáskámmal, mint egy kissé becsipett, hajnali ügynök. Két vagy három vagonon keltem át, amikor hirtelen egy erős lökés rázta meg a vagon oldalát, és sűvítő csattogással elhúzott a folyosó mellett egy ellenkező irányba vágtató, elképesztően hosszú szerelvény. A vonat elsuhanó ablakai, mintha minden egyes fülkét reflektorral világítottak volna ki, szinte fehéren izzottak. A fény sorozatvetőként csapkodta végig a folyosó belső falát, az apartmanok zárt ajtajait. Önkéntelenül megtorpantam, szabad kezemmel megtámasztottam magam a falnál, és vaksin hunyorogtam a zuhogó fényben. Valójában az első pillanatban észrevettem, hogy az egyik apartman ajtaja nyitva van, és az ajtó a rázkódás ritmusára hol résnyire megnyílik, hol pedig visszacsapódik a falnak, de nem csúkódik be, mintha a zár nyelve kint maradt volna. Nem gondoltam semmi nyugtalanítóra, üresen, tompán bámultam az ide-ode csapódó ajtót, amikor egyszercsak úgy rémlett, mintha egy nyitott szempár meredt volna rám, úgy térdmagasságban. Először nem fogtam fel, hogy mi annyira hátborzongató a látványban. Hamarosan azonban rádöbbentem: fordítva látom a szempárt. A szemöldök vonala ugyanis a szemgolyó alatt és fordított ívben húzódott. Az ajtó mögötti ismeretlen tehát nyilván feküdt, és fekhelyéről hátra, az ajtó felé vagyis felém lelógott a feje. Csupán két vagy három apartman választott el tőle. Óvatosan kissé előbbre araszoltam, majd odahajoltam a nyíláshoz, és súgva azt kérdeztem: It's all right, Mister? De nem válaszolt. Valamelyest mélyebbre hajoltam, és ekkor egy enyhe kanyarban, szerencsére tőlem elfelé, kivágódott az ajtó. Az idegen fekhelye mellett egy pontosan ugyanolyan börönd állt, mint az enyém. Egy pillanatra tétováztam, majd kiemeltem az apartmanból a böröndöt, és a sajátomat tettem a helyére. Fölegyenesedtem, és ekkor kialudt a falon a szemközti vágányról becsapódó utolsó világító akna fénye, és újra csupán a belső jelzőfények derengtek a folyosón. Megfordultam és visszamentem a cellámba. Sem izgalmat, sem bűntudatot, sem szorongást nem éreztem. Éppen annyira természetes volt mellettem ez a börönd, mint az előző. Még a nyilvánvaló súlykülönbséget sem érzékeltem, amikor beemeltem az ülés feletti poggyásztartóba. Hamarosan újra ott ültem a sötét cellában, lábamat a szemközti ülésen pihentetve, hátamat a kárpitnak vetve, és hallgattam a mélyből jövő morajlását. Pusztán annyi változás történt, hogy az eredeti tervemtől eltérően megszakítottam az utazásomat, és leszálltam a következő állomáson. Bevártam a következő vonatot, és azzal utaztam tovább.

Lépd a dupláját annak, ahányat dobtál---