[középső út] Vágóné portájával egymagasságban állított meg az idegen. Valójában nem volt ismeretlen, mintha már többször találkoztam volna vele gyerekkoromban. Legalábbis így rémlik, noha furcsa, hogy egy idegen külseje most pontosan megfeleljen egy vélt vagy valóságos gyerekkori emléknek. Ennél jóval különösebb volt, hogy a Középső és nem a Hátsó úton mentem a faluból a Házunk felé. A Duna-parti utat már rég elzárta előlünk a három oldalról lekerített sivár és üres strand. A fizető fürdőhely kialakításával meghalt számunkra a parti út. Valószínűleg nincs racionális magyarázata, miért mindig a Hátsó útra fordultam a falu felől jövet. Mindkét út körülbelül egyforma hosszú lehetett a Házig. A Hátsó szélesebb, házak közötti beépítetlen telkekkel; a Középső egyenesebb, sűrűbb és szűkebb. A Hátsó út a Kis-Duna mentén, egy békalencsés, békanyálas holtág mentén kanyargott, és a falutól jövet ez volt a Házunkhoz vezető eredetileg három lehetséges út közül az első. Gyerekkoromtól kezdve meghatározhatatlan eredetű, enyhe szorongást éreztem a Középső úton. Mások társaságában, ha a többiek arrafelé vették az útjukat, nem kerülhettem el. Egyedül sohasem fordultam rá. Nem véletlen, hogy két jóval későbbi, nyomasztó dömsödi álmom közül az egyik színhelye a Középső út hosszú, szűk folyosóba torkolló, a falu felöli végénél tölcsérszerűen kiszélesedő előtere volt. Vizet hoztam a kútról, biciklivel. A demizsonok a kormány két végén lógtak. Hirtelen fekete kutyák rontottak rám, és összevissza martak. Nem zuhantam le a kerékpárról, nem szaggatták le a ruháimat, a jelenet statikus, szinte mozdulatlan volt és néma. A bicikli mellett állok, kiégett földfolton, és érzem, amint a testemet sűrün és ragacsosan elönti a vér a vastag tréningruha alatt. Vágóné portája a Középső út felső részén, a Duna felöli oldalon volt. Egy szűk, gyommal fölvert csapáson kellett átgázolni, majd egy kloákaszerű, keskeny holtág fölötti, redves fahídon. A nyálkás pallók már Vágóné udvarára vezettek. A porta sajátos keveréke volt egy trágyadombnak, földúlt konyhakertnek és egy fedetlen, ganéba süppedő istállónak. Utoljára K-val jártam itt, utolsó őszünkön, és az első napokban valahol útközben hozzánk szegődött, hamarosan rettenetes körülmények között elpusztuló "Kis Tigris"-t adtuk le az indulás előtti napon. Aztán vissza a hídon, orrunkban, torkunkban az eliszaposodott csatatér bűzével, tovább a csapáson, egy elhagyott, pergő vakolatú kúria zárt ablaktáblái alatt a Középső útra. Itt állt egy időben Béla, a nevezetes bálvány-kos, akit valószínűleg Vágóné pányvázott ki az egyik nyárra a kúria melletti gazosba. Akkoriban gyakran jártam a Középső úton, mert több ismerős fiú nyaralt itt. Béla egész nyáron ott posztolt kikötve egy rövid, vastag cölöphöz, és mozdulatlanul meredt maga elé. Röhögve, trágárkodva csodáltuk Bélát, iszonyatos méretű, földet söprő lőcse miatt. Mintha öt lába lett volna. Ezelőtt a telek előtt találkoztam az idegennel. Már a távolból észrevehettük egymást, a szűk, egyenes csőúton így kellett történnie. Egyenletes és azonos lépésritmusban közeledtünk Béla egykori, magányos fogságának színhelyéhez. A kos, akkor, természetesen nem jutott eszembe, az idegen meg aligha ismerhette. Amikor egyvonalba értünk, megálltunk. Sem én nem szólítottam meg őt, sem ő nem szólított meg engem. Semmiféle jelt nem adtunk egymásnak, mégis ugyanabban a pillanatban álltunk meg. Nem megtorpantunk, hanem fokozatosan, szinte észrevétlen lelassultak, elfogytak mozdulataink. Semmi kényszeredettség, meglepetés nem volt abban, ahogy megálltunk, majd pedig szótlanul álltunk egymás mellett. Nem fordultunk egymás felé sem a találkozás pillanatában, sem később. Néztünk előrefelé, addigi haladásunk irányába. Én a Ház, ő pedig a falu felé. Aztán megszólalt és azt kérdezte: ismerem-e az árnyékomat. A földön és az égen. Csak ennyit mondott, és pontosan így. Símán, minden különösebb hangsúly nélkül. Fölkeltette érdeklődésemet a kérdés, és méginkább a rövid, mintegy magyarázó függő. Ugyanakkor kissé feszélyezett a gondolat, hogy az idegen esetleg hamarosan zavaros szertartásba kezdhet, és ennek udvarias elviselése kínos lehet számomra. Előérzetemet látszott igazolni a kérdés utáni, mesterkélten elhúzottnak tűnt szünet. Talán három-négy perc is eltelhetett, mire rádöbbentem: az idegen nem szünetet tart, hanem nem szólal meg többé. Zavartan és ügyefogyottan pislogni kezdtem, talán rá is pillantottam oldalvást, de nem emlékszem sem az arcra, sem a jelenet esetleges folytatódására. Csak arra, hogy újra ott lépkedek a Középső úton, egyedül, szótlanul, békében a Ház felé tartva.

Fordulj balra és lépj előre kettőt---

back