[weyerstrasse] Egy csomagot kellett leadnom. Nem volt nagy, de ahhoz nehéz, hogy gyalog vigyem. Szórólapok, leporellók, meghívók. T.-nek kellett szétterítenie a városban, lehetőleg még aznap, de legkésőbb másnap. Reggel tíz órát beszéltünk meg. Csöngetek, bedobom az anyagot, aztán megyek tovább. Természetesen hiába csengettem a megbeszélt időben, senki sem nyitott ajtót. T. nem volt megbízhatatlan, a negyedórák azonban hidegen hagyták. Nekem viszont nem volt negyedórám, hogy megvárjam, amíg visszér a péktől, a fénymásolóból vagy isten tudja, honnét. Egy ideig szitkozódtam, ölemben a súlyos pakkal, majd megpróbáltam eltalálni a szomszéd csengőjét. Kaputelefon nem volt, ennek ellenére beengedtek. Szerettem a házat, sajátos hangulata miatt. Kívülről a hasonló fekvésű kerületekben megszokott, egyemeletes, jellegtelen Bauhaus utánérzés, belül viszont ódon falépcsőház, anakronisztikus terek. Akár egy múlt századi, angolszász fogadóba lépne az ember. Az egymás melletti lakásajtók a lépcsőház függőfolyosójáról nyílnak. A kaputól néhány lépésre, teljességében föltárul a belső tér. Sötét és mélybarna, mintha mindent pác borítana, a falakat, a mennyezetet is. Csupán az ajtók foltjai világosak Már a harmadik vagy a negyedik lépcsőfokról láttam, hogy egy idős nő áll az ajtóban, a küszöb lakás felöli oldalán. Igyekeztem jámbor külsőt ölteni, az öregasszony azonban nem tűnt bizalmatlannak, ezt a szokatlanul szélesre tárt ajtó is jelezte. Világosszürke, ritkás szövetű tréningruhában volt. Sem elhanyagoltnak, sem ápoltnak nem tűnt, lényét azonban az öregség nyomasztó, enyhén ellenszenves burka vette körül. Az ilyenkor szokásos, reflexszerű harsogással előadtam, hogy egy csomagot szeretnék leadni T-nek, aki nyilván hamarosan megérkezik, és tudni fog a csomag hollétéről. Majd becsúsztatok neki egy üzenetet az ajtó alatt. A vénasszony kedves volt, bevezetett egy oldalsó szobába, hogy rakjam le ott a csomagot. Amikor elfordult a bejárati ajtótól és átléptem a küszöböt, a szemközti szoba nyitott ajtónyílásán át egy idős férfit és egy fiatal nőt pillantottam meg. A néma jelenet mintha egy teljesen különálló térben zajlott volna. A férfi izgatottan pipiskedett, és igyekezett ellesni az előtte hajlongó fiatal nő felett. A nő éppen a vénember madzsettáját gombolta, amikor elhaladtam az ajtónyílás előtt. Viszonylag nagy volt közöttünk a távolság. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket. A nő sem fordult felém, csak az öregember nézett élénk kíváncsisággal. Követtem az öregasszonyt, és egy tágas, világos utcai szobába léptünk be. Szinte az egész szobát egy hatalmas, súlyos antik faasztal foglalta el. Talán nem is volt más a szobában. Az asztalon régi, megbarnult cimkéjű Leitz irattartók feküdtek, néhol kettő, három darab is egymáson, az egész asztallapot beborítva. Mintha egy használaton kívüli irodába léptem volna, ahol valamikor már nekikezdtek az iroda felszámolásának, aztán félbehagyták. Talán adótanácsadó vagy könyvvizsgáló lehetett a férfi, gondoltam. "Tegye ide a csomagot", mutatott az egyik bőrülőkés faszékre az öregasszony. És máris totyogott visszafelé, én meg utána. Amikor megfordult, az ablakon beeső szűrt, de erős fény széles sávban ráesett a nadrágjára. A ritkás szövetű anyag az ülepnél gézszerűen áttetszővé vált. Az öregasszonyon egy pampers volt, valószínűleg csak úgy a lába között elöl és hátul fölhajtva, a tenyérnyi, vattás csomag ide-oda lötyögött a nadrágban. Az ajtóban mégegyszer megköszöntem a kedvességét, és kiléptem a lakásból. A becsukódó ajtó szűkülő résében még megpillantottam az öregember mozdulatlan alakját. Állát kissé felszegve, vizenyős tekintettel bámult. A fiatalasszony éppen az ing nyakát gombolta.