[pozsonyi út] Emi nénihez megyek, villamossal, a körúton. A Pozsonyi út 25-be kellett mennem, 1/2 5-re. Pontosan tudom, mert a villamoson elővettem a farzsebemből egy cetlit, és arra minden föl volt írva, a telefonszám is. Leszállok a budai hídfőnél. Rögtön észreveszem, hogy rossz helyen szálltam le. Két megállóval továbbmentem. A szemközti megállóban benn áll egy villamos. Átvágok a másik oldalra, hátulról megkerülöm a szerelvényt, és fölugrom a kocsiba. Zsúfoltság, az emberek ide-oda taszigálják egymást. Meggondolom magam és visszaugrom a járdaszigetre. Inkább lelépem azt a két megállót. A híd felénél, a szigeti lejáróval egymagasságban P. és egy gyerek csatlakozik hozzám. Valószínűleg F. Tempósan haladunk. P. azt mondja, biztosan lesz a hídfőnél egy átjáró az út alatt. Mert a Pozsonyi út a másik oldalon van. Gyorsan átérünk. Az úttest elkanyarodik balra, a járda egyenesen fut tovább. Kétoldalt elhanyagolt bozótsáv. Mintha nem lennének épületek. "Nem valami bizalomgerjesztő", mondom P.-nek. Néhány lépéssel arrébb, jobbkéz felé, egy alig kitaposott csapást fedezünk fel. "Ez az", mondja P. Rákanyarodunk. Szabályos hurokformában a hídfő alá fordul. De csak egy szűk keresztmetszetű cső vezet át az út alatt. Az alagút bejáratát üveg vagy plexilap zárja el. Benézek. A betonfalak tövében sakálformájú, kóbor kutyák fekszenek. "Akkor se mennék át itt, ha lehetne", mondom P.-nek. Visszafordulunk a híd felé. Semmi forgalom. Átvágunk az üres úttesten, a magas sinek közötti murva ágyásokon. Elhanyagolt, hatalmas régi épületek, szürke, idegen utcák. P. cukorkát vásárol egy édességboltban. Aztán berohan egy alacsony templomba. "Hová megy?", kérdezem F.-et. "Elkésünk. Emi néni azt fogja hinni, hogy rossz időpontra emlékezik. Biztosan egész nap készült. Nem lehet megvárakoztatni." F. azt mondja, hogy P. gyertyát vesz. Vagy gyertyát gyújt. Azért ment be a templomba. Az órámra nézek. 3/4 5. "Előremegyek", mondom F-nek. Nem találom a Pozsonyi utat. Egy átjáróházhoz érek. A tágas, belső udvaron kamaszok, csapatokban. Mintha egy gimnázium udvara lenne. Odamegyek az egyikhez, és megkérdezem, tudja-e, hol a Pozsonyi út. Bárgyún néz, fogalma sincs. Félrefordulok. Egy szürke felöltős, kalapos férfi jön szembe. Tőle is megkérdezem. Rövid ideig gondolkodik, aztán a város belseje felé mutat. Az nem lehet, mondom, mert szerintem túlmentem már a Pozsonyi úton. Erre az ellenkező irányba mutat. Megfordulok. Velem szemben egy nyílegyenes út. Két oldalán üres, sík mezőség. Egyszercsak szállingózni kezd a hó. De csak az út felett, teljes hosszában. A másik is arra fordul, és együtt nézzük az egyre erősődő havazást.

Tetszőleges irányba, de csak oldalt léphetsz---