[nagycsarnok] Egy földalatti cellában ültem minden délelőtt, héttől kettőig. A húsbontó adminisztrációját végeztem egy nyugdijas könyvelővel. Nem volt sok dolgunk. Hajnalban leadták a boltvezetők a megrendeléseket, mi továbbítottuk a feldolgozóba, végül ellenőriztük a szállítást. Az iroda két szűk helyiségből állt. Egy valamivel tágasabb előtérből, és egy ruhásszekrénynél alig nagyobb odúból. Itt volt az íróasztal, és itt végeztük a számításokat. A két helyiséget egy felül üvegezett rabic fal választotta el egymástól. Nem volt rajta ajtó, csak egy pokróccal takart nyílás. A nedves szennytől megcsomósodott posztó nem sokat enyhített az egész katakomba rendszerben süvítő huzaton. Csak akkor mozdultam ki az odúból, ha elkerülhetetlen volt. Mindig ugyanazt az útvonalat tettem meg. Az irodától a bontóig. Homályos, hínáros folyosó, mintha csatornában közlekedtem volna. A műhely balkézre nyílt. A munkások egy széles vasajtó mögött dolgoztak. Iszamos farácsokon álltak, talpuk alatt nyálkás, véres víz csurgott. Az árút a bontóban mérték meg, és a mérésnél egyikünknek mindig ott kellett lennie az irodából. A mázsa közvetlenül az ajtónál állt, nem kellett beljebb gázolnom a teremben. A szokásos, primitív csalásokkal tarkított procedúra szerencsére sohasem tartott sokáig. Hamarosan dideregve iszkolhattam vissza a 3-4 fokos dögkútból a vackomba. A munkások oda nem jártak be, csak a boltosok a számlákért és a bontó főnöke. Valami kiszuperált bokszbajnok volt. Nem ismertem a nevét. Egy kápó és egy börtönőr feladatának sajátos keverékét látta el. Ha a munkások összeverekedtek a mélyhűtött marhalábakkal, vagy kelletlenül rajtakapta valamelyiküket, hogy újra húst csempész ki a bőrköténye alatt az egyik feljárónál dekkoló asszonyának, akkor egyszerűen leütötte a verekedőket vagy a tolvajt. Ottlétem alatt csak egyszer szóltunk egymáshoz, szemtől szembe. Az egyik reggel berúgta az ajtót, és beüvöltött a ruhásszekrénybe: "Ha mégegyszer a vödörbe húgyozol, lecsavarom a faszodat!", mondta. "Nem szoktam vödörbe húgyozni", mondtam, de nyilván nem hitte el. A vödör az előtérben lévő mosdó alatt állt, és csak egyszer láttam használatban, amikor a takarítónő kicserélte a menstruációs vattáját, és a véres csomagot belecsapta az edénybe. Később be-bejártam a bontóba, unalomból, és hallgattam a munkások történeteit. Nagyobb kirándulást csak egyszer tettem a földalatti labirintusban. Valutát adtam el, nagyobb tételben. A vevőt az öreg könyvelő hajtotta fel. Egy középkorú, nemzetközi röplabdabíró volt. Az irodában találkoztunk. De nem akartam ott lebonyolítani az üzletet. Mondtam neki, menjünk ki, hátul vannak mellékhelyiségek. Csarnokszerű, lesüllyedt mennyezetű pincéken vágtunk át. A termeket hosszú folyosók kötötték össze. Néhol egyforma nagyságú pincerekeszek között haladtunk el. A falécekből összeszögelt, rácsos ajtók mögött alaktalan, sötét halmok húzódtak. Kínosan éreztem magam, hogy ilyen hosszú az út. Féltem, hogy a röplabdabíró bizalmatlan lesz. A férfi azonban teljesen egykedvűen menetelt mellettem, és látszólag semmi hatást nem tett rá a környezet. Végre találtunk egy szolgálati WC-t, és az egyik fülkébe zárkózva lebonyolítottuk az üzletet. Én még a pénz elpakolásával voltam elfoglalva, amikor a másik kurtán elbúcsúzott, és eltűnt a helyiségből. Utánasiettem. Azt gondoltam, nem találja majd az utat. A folyosó teljesen üres volt, a környező járatok is. Megvontam a vállamat, és visszaindultam magam is. Néhány lépés után azonban elbizanytalanodtam, hogy jó irányba haladok-e. Megálltam és körülnéztem. Mindenfelé ugyanazok az üregek, a termek barlangszerűen kitáguló, derengő foltjai. Végül úgy gondoltam, helyes irányba tartok, és továbbmentem. Egy teljesen kivilágítatlan szakaszhoz értem. Az alagút közepén járhattam, amikor mögöttem hirtelen erős zuhogás hallatszott. Megtorpantam és visszafordultam. Éppen azon a részen jártam, ahol kétoldalt rácsos ajtajú, deszkafalú fülkék sorakoztak. Az egyik rekesz felől hallatszott a lárma. Csattogó verdesés, mintha valami nagyobb testű madár vesződött volna faltól falig a helyiségben. Füleltem és megpróbáltam rájönni, melyik cellából jön a zaj. Hol az egyik, hol a másik ajtó előtt hallgatóztam. Aztán egyszercsak abbamaradt a vergődés. Nem mozdultam. Továbbra is ott álltam, felső testemmel kissé előredőlve, az egyik ajtó előtt. Éppen föl akartam egyenesedni, amikor az arcommal egymagaságban valami nekivágódott a farácsnak, és éleset rikoltott. Hátraugrottam. A hangja után bizonyos voltam benne, hogy egy varjú. Meresztgettem a szemem a becsapódás irányába, de semmit sem láttam. Az ajtóhoz lépni viszont nem mertem. Néhány másodperc múlva újra hallottam a zörgést. Most azonban jóval halkabban. Mintha valami, lassan, a szárnyával söpörné a földet. Oldalazva, még mindig az üreges sötétséget bámulva távolodni kezdtem, aztán visszaiszkoltam az irodába. Az öreg könyvelő barátságosan fogadott. A röplabdabíró már nyilván bent járt az irodában, és beszámolt az öregnek a komplikációmentes, sikeres üzletről.

Lépj a következő páratlan mezőre---