[leninváros] Terror. A Budapest szálló előtti parkolóban, kocsiban
ülünk. Talán a Komjády utcából tartunk hazafelé. Tamás, mint egy agent provocateur
somolyog ritkás bajusza alatt. Nem a kérdés hökkentett meg, tett gyanakvóvá, még ha
rögtön tudatában voltam is a gyanakvás képtelenségének, hanem az arckifejezés,
pontosabban fogalmazva a tekintetben lappangó, gúnyban ázó, kéjes mosoly. Ez a
számomra akkor megfejtethetetlen törésű tekintet évekkel később, Genfben
folytatódott, T. látványos és nyilvános elborulásának egyik színhelyén. Azt
kérdezte T., hogy hajlandó lennék-e fegyverrel harcolni az oroszok ellen. Nyilván már
akkor is tisztában voltam a kérdés értelmetlenségével. Mégis habozás nélkül
feleltem: Természetesen. Gyakran eszembe jut ez az abszurd párbeszéd. És a
helyzet képtelenségében fölvillanó hajszálpontos és éles kép, amely rés nélkül
fedte akkori önmagamat. Amikor azt mondtam Gábornak, hogy a legszívesebben
fölállítanék egy géppuska fészket a Várfok utcai buszmegálló Moszkva tér
fölötti oldalán, és addig tüzelnék, amíg föl nem izzik a vascső, nem a
gyűlölet, az elkeseredés, a reménytelenség vagy az acsarkodó elvakultság ütött
át szavaimon. Gyűlölnöm nem lehetett, mert semmilyen formában és még a
legcsekélyebb mértékben sem tudtam azonosulni gyűlöletem esetleges tárgyával. Az
elvakultsághoz pedig túlságosan tisztán láttam a helyzetemet. A közvetlen erőszak,
a terror éppen erre a helyzetre válaszolt volna. És a válasz, a maga nemében,
hajszálpontos és arányos lett volna. Pokoli energiát emésztett föl, hogy nem
ölhettem. Akkoriban úgy gondoltam, hogy betegesen földagadtak bennem az értelmetlen
indulatok. Miközben éppen az elfojtás volt beteges.
A leninvárosi délelőttökön simán kivitelezhető terveken idétlenkedtünk. Az
olajfinomítóban interjúztunk Andráskával és a középső bátyámmal. Egy
lakótelepi, tröszti szolgálati lakásban tanyáztunk. Délig aludtunk, előtte
félálomban végigforgolódtuk Andráska szokásos hajnali fuldoklási és öklendezési
rohamait, aztán kiadósan kávéztunk, lustán cihelődtünk, majd délután három felé
leballagtunk az üzembe, és késő éjszakáig interjúztunk. Energetikusokkal,
szivattyúsokkal, üzemvezetőkkel, munkásokkal. A kezdeti bizalmatlanság után
hajlandók voltak magnóra beszélni, és néhány perc után sajátos hangulatú,
rendszerint indokolatlanul hosszú beszélgetések, monológok alalultak ki. Kizárólag a
pénzért dolgoztunk, azt hiszem, egyikünket sem érdekelte a sok beomlott életút
elképesztő redundanciával előadott története. Nem kétséges, az alanyokat
érdekelte a legkevésbé. Ott ültünk egymással szemben valamelyik gépterem félreeső
zugában, és pudvásodó arccal, alvadó tekintettel bámultuk a másik tátogó,
üres száját. De legalább nem teltek el annyira döglesztően unalmasan a délutáni
és éjszakai fantom műszakok. Az üzem ugyanis hónapok óta nem termelt. Bátyám
korábban mélyépítő mérnökként dolgozott, ismerte Budapest több stratégiai
fontosságú és gyakorlatilag teljesen őrízetlen pontját. Közműalagútakat, vasúti
csomópontokat. Éjszakánként pedig úgy jártunk-keltünk a leninvárosi vagy később
a százhalombattai üzemek vezérlőtermeiben, mintha mi lettünk volna a tulajdonosok.
Minden alkalommal kísértésbe estem, ha egyedül maradtam egy kapcsolófal előtt. Mi
lenne, ha végigzongoráznék a gombsorokon? Fogalmam sem volt az üzemek működési
elvéről, a különböző anyagok egymásra hatásának kémiájáról, és abban sem
lehettem biztos, hogy nem csupán az abszurd diszletváros folytatódik a villogó,
berregő, kattogó falak mögött. Én mégis magnéziumlángként föllobbanó,
gyönyörű robbanásokat láttam az éjszakában. Délelőttönként gyakran
robbantgattunk a takaró alatt röhögcsélve, és amikor egy napon, éppen Andráska
valamelyik ragyogó tervének megvitatásakor egy szabályos és elképesztő erővel
fölfénylő dupla szivárvány jelent meg a leninvárosi nyomortanya ablaka előtt,
infantilis elragadtatottsággal csapkodtuk a paplant, és valószínűleg egyikünk sem
sejtette, hogy pusztán egy parányit eltérő konstellációban nemcsak követhető lett
volna e "kivételes égi jel", de követtük volna is. Oostduinkerke avagy e
mondém függővel: Oostduinkerke-Bad, közel húsz évvel később. A belga partvidék
nyugati csücske, félórai bicikliútra az első, döbbenetesen lepusztult francia
üdülővárostól. Amikor bekarikáztam a gyerekekkel, mintha Camus Pestisének
színhelyére toppantam volna, a tomboló járvány idején. Oostduinkerke tipikus
tengerparti, belga kisváros. Talán egy kicsit meghittebb és az apokaliptikus
tömegturizmus viszonyait tekintve kevébé zsúfolt, mint a környező települések. A
tengerpart vonalán azonban ugyanazok a dűnék fölé tornyosuló embertároló silók,
mint De Panne-tól Oostendéig mindenhol. Egy baráti házaspár nagylelkűségének
köszönhetően itt nyaralunk évek óta, egy dűnék közé ékelt, a tengerparti
bunkerektől kissé távolabb álló luxus villában. Egész nap finom homokszemcséket
csikorgatok a fogaim között, és vagy rákászunk, vagy - újabban - partra vetett
fémhulladékokra vadászunk K. szobraihoz. Ha a számomra is elviselhető idő van,
egy összecsukható camping székkel, pokrócba burkolódzva, könyvekkel fölpakolva
szökdécselek a lassan fölfelé kúszó dagály elől. Két költözés között mindig
marad egy szűk félórácska időm olvasgatni, bámészkodni, miközben a gyerekek az
emelkedő hullámokkal fogócskáznak.
Esténként, akárcsak otthon, munka után, gépiesen végigkapcsolgatom az összes
televízió csatornát. Itt is van vagy harmincöt. Sohasem várom meg egy epizód
végét. Talán tudattalanul szórakoztat, hogy mindig éppen akkor kapcsolok tovább,
amikor valaki meghúzná a ravaszt, sorsfordító választ kapna vagy elveszíti uralmát
a kocsija fölött. Az egyik este egy holland adón feliratos, német dokumentumfilm ment
Ulrike Meinhofról. Leraktam az üvegasztalra a távirányítót, és nézni kezdtem a
filmet. K. ingerülten kivonult az udvarra. Allergiás a RAF-ra. Megértem. Engem is
inkább csupán a kukkolási hajlam tartott ébren, és nem az intellektuális
kíváncsiság. Nyilván azért felejtettem el azt a mondatot, amelyet többször idéztek
a filmben, és amely azóta egyre gyakrabban megfordul a fejemben: Vagy látod a problémát,
vagy magad is a probléma része vagy. Más változatban: Vagy a probláma, vagy
a megoldás része vagy. Valahogy így hangozhatott a mondat, nem emlékszem
pontosan. Mindenesetre különös, hogy először németül hallottam meg, és
úgy emlékeztem, Ulrike Meinhof mondta, miközben talán Bob Dylan vagy Mick Jagger
kiáltotta oda a mai szemmel kissé lezser banktisztviselőnek látszó úri fiúknak és
úri lányoknak. Ősszel aztán végigtelefonáltam az összes hatvannyolcas
ismerősömet, de egyik sem tudta megmondani, kitől származik az idézet. Többen is
megígérték, hogy majd utánanéznek otthon, a könyvtárukban. De vagy semmit
sem találtak, vagy megfeledkeztek a mondatról. Velem együtt.