[moltkerei] Úgy volt, másnap érkezik. Talán hajnalban indult volna. Előtte való este meghalt. Éjszaka adásunk volt. Kétszer tízperc, élőben, a kölni "Piazettáról". Ketten voltunk a hűvös, szinte üres teremben. Fehér fény, csend. Csak a hajópadló deszkái reccsentek meg lépteinktől. Boris, szokásához híven, föl-alá járkált, kapcsolgatta a készülékeket, rendezgette a kábeleket. Mintha egy barlangban lettünk volna, úgy visszhangzott a kapcsolók csattanása, a mágnesszalagok surrogása, a kontroll lámpák csipogása. Már vagy háromszor beállítottunk és ellenőríztünk mindent, még mindig maradt időnk az adásig. Leültünk a hatalmas, négyszögletes faasztal átellenes oldalán, és szótlanul, kábán várakoztunk. Öt évvel azelőtt voltam itt először. A helyiség az első pillanatban az Eötvös utcai kocsiszínre emlékeztetett. Hatalmas, egykor nagyobb időket látott, régi bérház, amelynek belső udvarán, szemben a kapuval egy földszintes, lepusztult épület gurnyasztott. Itt ültünk, az udvar mozdulatlan és mély aknájában, és vártuk a jelzést Kasselből. Egyszercsak megberrent a fax doboza, és a belülről zöldes fénnyel megvilágított résből egy fehér lap kúszott elő. Mindketten odafordítottuk a fejünket. A lap végénél megtorpant a készülék, egy kis szünetet tartott, majd tolt még egyet a papíron, hogy ne pontosan a lap szélénél kelljen letépni. Aztán harsányan, indokolatlanul hosszan belefütyült a csöndbe és lekapcsolt. Az asztaltól jól lehetett látni az aláhajló papírlap közepén kissé cirkalmas betűkkel szedett feliratot: White Noise for John Cage - in one movement   - Pass. A lap jobb sarkában, kézzel írott, apró betűk: L. M., NYC, 8. 13. 92. Meghalt Cage, monda Boris. Különös, hogy Al halálhírét is ő hozta. Egészen máshol ültünk, furcsa módon azonban ugyanannál az asztalnál. Kora reggel volt, és már jó ideje ülhettünk ott, amikor megszólalt B. Meghalt Al, mondta. Csak bámultam rá megnyúlt képpel, hiszen szinte az előbb futottam össze vele az utcán. Autóval mentem a Kyffhäuserstrassén, ő biciklivel, a forgalommal szemben. Letekertem az ablakot, és mosolyogva rákiáltottam: The great ultimate Meister. Mint aki éppen akkor ébredt, rám emelte vizenyős tekintetét, és szórakozottan intett a kezével. Még tizenkét óra sem telt el azóta. Éjszaka, az ágy szélén ülve, kezében az éppen lehúzott fél pár cipőjével halt meg, mint Artaud. Cage mondta egyszer: Már nem tudom elviselni Mozartot sem. Nem fordulok ki a szobából, ha éppen az szól, de rettentően nehezen viselem el. Mostanában sokat gondolok erre a mondatra. És a kijelentés mögött lappangó, szabadító ellehetetlenülésre. Ahogy egyszercsak nincs tovább. Késztetés, szándék, elhatározás nélkül. Egyszerűen megérkezik az ember, ott van; lezajlott a szervezetében valami, visszafordíthatatlanul, mint egy élettani folymat.

Fordulj jobbra, és lépj kettőt---