[oostduinkerke] Az út felől nézve meszelt, fekvő hasáb. Jobbra üvegfal, középen szűk ablakszem, balra zárt téglafal. A széles, homlokzati üvegtábla ellenére inkább emlékeztet barakkra, mint lakó- vagy hétvégi házra. Az épület mögötti homokdomb tetejéről mintha egy másik házat látnánk. A fekvő, talpával befelé mutató 'L' alakú épület hosszanti szárán egy lépcsőfoknyit megemelt, fehér csempével borított, tágas terasz. A házba innét lehet belépni a fél falfelület szélességében nyitható tolóajtón vagy a közvetlenül mellette, az üvegfalra merőlegesen beépített, ugyancsak üvegajtón keresztül. A terasz felöli oldal építészeti látványossága ellenére az 'L' alakú építmény dombra néző, rövidebb szára tűnik föl. Ez a tömb ugyanis emeletes, míg a terasz felöli oldal és a homlokzati front földszintes. Innét egy meredek, pontosan a garázskapu szélességében vágott kocsibejáró vezet az üvegfal alatti fehérre mázolt, billenős vaskapuig. Ennek ellenére egyik oldalról nézve sem tűnik föl, hogy az épület, mint egy tengelyében ide-oda csúsztatott teraszsor, négyszintes, sőt miként számos tisztázatlan jelből gyanítani lehetett, hatszintes (!). Ugyanis a ház tenger felöli oldalánál lévő, terméskövekkel csak úgy hevenyészve betámasztott, nyilvánvalóan a föld alá vezető nyílások, és a lakószoba mennyezetét keretező, egymástól egyenlő távolságra lévő, sűrű, hozzávetőleg 20 x 50 centiméteres, talán a szellőzést szolgáló rácsozatok egy pince és egy padlás létezését sejtették. De nem csupán ezek a pontosan sohasem tisztázott rendeltetésű nyílások utaltak további két szint jelenlétére. A legtágasabb helyiség az utca szintjén lévő teremszerű nappali volt. Tenger felöli beugrójában aludtunk, az ágy fejénél lévő ablak előtt. A nyírfa csenevész, lisztes levelei között rá lehetett látni a tengerre és az előtte gátszerűen fölpúposodó dűnére. A ház negyedik volt befelé a tengerre merőlegesen futó utcában. Apálykor éppen csak egy sötét csík látszódott a vízből. Dagálykor azonban mintha egy fekete falat húztak volna a dűnék és a ház fölé. A lakószoba szintjén volt a konyha és a bejárat. A bejárat egy alig másfél négyzetméteres előtérbe vezetett. Mintha egy lépcsőfordulóba lépett volna az ember. Innét ugyanis két kőlépcsősor vezetett tovább. Az ajtó felöli oldalon fölfelé, kissé távolabb lefelé. Itt voltak az általunk is használt mellékhelyiségek és a gyerekek hálószobája. Ez valójában két parányi szoba volt, amelyet egy mennyezetig érő, széles tolóajtóval választottak el egymástól. Az ajtó azonban nem a fal, hanem egy beépített szekrény egyébként nyitott polcai elé csúszott. Ebből a szobából a ház mögötti kertbe is ki lehetett menni. Közvetlenül az ajtó előtt egy szűk, kövezett térség volt, a hátsó udvar egyetlen sík felülete. Ha túl zaklatott volt elöl az élet, itt üldögéltem és olvasgattam. Egyébként nem nagyon szerettem ezt az oldalt, mert úgy éreztem magam, mintha egy tölcsér alján kuksolnék. A félkör alakban meredeken emelkedő kráter belső homokfalán elvadult dűnenövényzet burjánzott. Visszatérve a házba, erről a szintről lehetett továbbmenni a garázshoz. A garázs ház belseje felöli falának túlsó oldalán két kamra volt. A nagyobbik a közműveket szabályozó berendezéseknek, szerszámoknak, kallódó építőanyag maradékoknak. A kisebbik inkább személyes jellegű holmiknak, lim-lomoknak. Játékok, gumicsizmák, viharkabátok, szél- és homokfogó vászonparavánok. A jobb oldali falnál azonban, úgy vállmagasságban, régi, beszáradt festékes dobozok, palackok, üvegcsék is álltak. Évekig polcnak gondoltam, míg K. egyszer azt kérdezte, tudom-e, hová vezet a kamra jobb falán tátongó nyílás. Elcsodálkoztam, mert ugyan már hatodszor vagy hetedszer töltöttük itt a gyerekek nyári vakációját, még sohasem jutott eszembe, hogy a vélt polc mögött esetleg nem fal, hanem ismeretlen térség húzódik. Amikor lementem a gyerekek gyalogsági lapátra emlékeztető homokozó kisásójáért, kissé közelebb hajoltam a jobb oldalon sorakozó tárgyakhoz. Valóban, az üvegek, festékes dobozok nem polcon álltak, hanem a vakolatlan falazóblokkok tetején. Odébb állítottam egy-két palackot, és amennyire lehetett a falnál terpeszkedő régi, ormótlan komódtól, belestem a szűk, képtelen ablaknyíláson. Semmit sem láttam, csupán a hűvös, dohos léghuzat jelezte a fal mögötti tér létezését. Visszaállítottam a palackokat, és fölvittem az ásókat. Az első években nehezen szoktam hozzá a környezethez és az éghajlathoz. Nyomasztott a tengerpartot befalazó építészeti vandalizmus, az állandó szél, az Északi-tenger mogorvasága, a mindent belepő homok. És még mindig erősen dolgoztak benem az első északi-tengeri emlékeim, a friedrichskoogi bizarr és depressziós tavaszi, téli hetek. Lassanként azonban megkedveltem a ház mögötti, szinte teljesen zárt, csupán fölfelé nyitott dűnekert mozdulatlanságát, a ház ambivalens hangulatának a tenger és a napszakok alakulásától függő állandó ingadozását, a valójában mindössze három fölvonulási terepből álló fürdőváros kisstílű, nyárspolgári mondénságát, és mélyen besétálva apálykor a visszahúzódó tenger nyomán, megtanultam lekapcsolni a tájat a mögöttem folyamatosan díszszemléző, civilizált barbarizmus körképeitől. Egy valamihez azonban nem tudtam hozzászokni, és szinte minden nap eltűnődtem rajta. Akármelyik oldalról néztem a házat, akármelyik helyiségben álltam, legalább egy szint mindig teljességgel láthatatlan maradt. Mintha egy többemeletes színpadon jártam volna, ahol folyamatosan változtatták a szín egyes részeit, de menet közben sohasem lehetett tudni előre, melyiket. Éjszaka nem szívesen közlekedtem a házban, elsősorban a rosszul záródó ajtók miatt. Ennek ellenére szinte minden éjszaka ki kellett mennem WC-re. Nemcsak a kedélyállapotom, az anyagcserém is a tenger mozgásának függvényévé vált. Így nap mint nap rákényszerültem ugyanarra a nyomasztó sétára. Végig a nappali hideg téglaburkolatán, aztán föl a kőlépcsőkön a legfelső szintre, el a két, gyakorlatilag használaton kívüli, érintetlen hálószoba előtt, be a fürdőszobába, ahol végre villanyt gyújthattam, és fölmelegíthettem meztelen talpamat a csésze előtti háncsszőnyegen. Az emeleti rész a háziak birodalma. Ide kizárólag éjszaka mentünk föl, hogy ne a lenti, a gyerekek hálószobája melletti WC-t kelljen használnunk. Az emelet már az első alkalommal is inkább egy kegyhelyre emlékeztetett, ahol minden tárgy a maga végleges helyén áll. A háziak egész évben dolgoznak, csak néha jelennek meg egy-két hétvégére a házban. Mégis évről évre elcsodálkozom azon, hogy az emeleten soha, semmi sem változik. Még a fogason lógó ruhadarabok redőzete sem. Minden mérnöki pontossággal a kijelölt helyén, mintha a tárgyakat körülrajzolt, eredeti helyükre helyeznék vissza minden egyes elmozdítás után. Amikor az egyik éjjel fölmentem, és elhaladtam a lépcsővel szemközti, mindig kitárt ajtajú szoba mellett, az ágyon egy fekvő alakot pillanatottam meg. Nem hökkentett meg a képtelen jelenés, csupán kissé furcsálltam, mintegy szabálytalanságnak tekintettem a váratlanul elém táruló képet. Megálltam az ajtóban, de nem léptem be a szobába. A látomás az ablakkal szemben feküdt az ágyon, embrió formában összekuporodva. Tulajdonképpen nem is volt teste, pusztán egy határozott körvonalak nélküli alakzat derengett a ránctalan ágytakarón. Mozdulatlanul, merőn kibámult az ablakon, és a valószínűtlenül tiszta, kék eget nézte. Először csak oldalról, fejtől láttam, a következő pillanatban azonban pontosan szemből. Egyenesen a szemembe nézett, és mintha erősen sugallt volna valamit. Aztán újra az ajtóból láttam, ahogy ott állok a küszöbön, szemben az ablakkal, a baloldali falnál hosszanti irányban álló ággyal, és a szoba ablaka ugyan az elvadult bozóttal beszőtt homokdomb oldalára nézett, akkor mégis a tenger látszódott. Egyetlen, mozdulatlan, fekete tömbként a szoba fölé magasodva, szinte bedőlve az ablakon. Nem föltétlenül fenyegetően, de véglegesen. Aztán hirtelen a saját hangomat hallottam, ahogy kissé tétován ezt kérdeztem: Dorothy?

Lépj vissza legalább egy mezőt, és várd meg, amíg a többiek beérnek---