(1996. december 27.) ... A Hálózat koncepciójának kidolgozása jelentős energiákat mozgósított bennem, akárcsak a Gólem "életre keltése". Egyre otthonosaban érzem magam a hipertextuális térben, és ez a már-már gyanúsan nagy íráskedv megjelenését okozta. Ugyanakkor mind nehezebben tudok olvasni. Szinte semmi sem köt le, semmi sem ösztönöz, és ez félelemmel tölt el, mert az elmúlt tíz évben pusztán néhány könyv és költő spirituális jelenléte tartotta bennem életben az írót. Egy kicsit félek a német nyelv előrenyomulásától is. Mert az a kevés irodalom, amit még olvasni tudok - néhány kivételtől eltekintve -, kizárólag németül létezik a számomra. Canetti Aufzeihnungen, Valery Cahiers, Ingeborg Bachmann, Paul Celan. Magyarul már hosszú ideje csakis verseket tudok olvasni. Kavafisz (újra meg újra), most éppen Walcott és mindig Eliot. A prózra kihullik kezemből. Úntat. Gyakran a késettség miatt. Hiszen Lyotardot vagy Derridát húsz éve kellett volna olvasnom, nem most. Mielött föllapozhattam volna őket, máris túlvoltam rajtuk. Egészségtelen állapot. "Műfajváltozásom" egyelőre elég sok zavart okoz a fejemben. Nyugtalanít, a szó szoros értelmében fölzaklat. Nehezen tudok lehiggadni, elhelyezkedni az "alkotó állapotban"... Húsz évig tartott, amíg felismertem: az írás (és az íróság maga) módszertani kérdés. A következő évek nyilván arra adhatnak választ, hogyan tudok majd bánni a módszerrel általában és az éppen aktuális módszerrel avagy módszerekel. Mert azt azért nem tartom valószínűnek - és nem is szeretném -, hogy a most megtalált módszer maga a módszer legyen. Ugyanakkor még sohasem bíztam ennyire a túlélésben, a túlélésben a szavak által. "Néha úgy érzem, mintha minden szó értéktelen lenne, és azt kérdem magamtól, miért is éltem egyáltalán. Erre azonban nem tudok válaszolni. A kérdés ereje azonban alábbhagy, nekiülök és újra szavakat gyártok."  (1997. február 13.)

LB