(321) Az időhöz való viszony a műfajok kialakulásának, létezésének és eltűnésének vizsgálatakor ugyancsak az egyik leglényegesebb szempont. (Nagy)epikus művek csakis olyan korszakokban születhetnek, amelyekben VAN idő a történetek előadására; létezik az epikus történetmondáshoz(322) és befogadáshoz szükséges külső és belső figyelem, fegyelem; létezik a készség az autentikusságra, az elhelyezkedésre a zártságban, az összpontosításra, amely által mind a kötéltáncos, mind pedig a publikum képes kimetszeni, hermetikusan elkülöníteni a teret átszelő egyetlen szálat. Mi történik azonban akkor, ha a kupolában nem egyetlen szál rezeg, hanem szálak hálózata? A mutatványosnak ezen kell közlekednie, a publikumnak ezt kell tudnia követni a szemével. Az összpontosítás természetének megváltozása. A tekintet nem egyetlen, a képmezőt teljesen kitöltő, mindenkori ponton rögzül, mintegy hipnotikusan, hanem magán a szerkezeten, az építményen. Az elkülönítő, izoláló összpontosítás helyett a pontok adott összességének hálózatát kell átemelni az agyba. A szövegészlelés újra hasonlóvá válik a képi értelmezéshez. A szöveget nem a részek egymásutániságában fogjuk föl, hanem "egészében", ahogy egy képet "olvasunk", olvasunk be az agyunkba.

LB > #idő (az Előtér/ Módszer/ Kifejezhetetlenség/ Kérdezés/ Megnevezés/ Szó felől]
LB > (szerepet játszik az) idő (az Előtér/ Történet/ Mi a történet/ Befogadás felől]