ŐSGÓLEM
(A bekezdések utáni ">>" jel/link ahhoz a passzushoz/ szellemi nyomvonalhoz vezet, ahová beépült a szövegrész. Terjedelem kb. 22 oldal)

Szavakra találni. Brain-splash vagy splashing? Persze, hogy Pavesére gondolok. És arra, hogy tegnap, a cetlik böngészése közben egy feljegyzést találtam, amelyen csupa nagy betűkkel ez állt: MINDEN CSAK GESZTUS. 1988-ban írtam, a szellemi nekrofilia definiciójának keresésekor. Milyen furcsa magyarul írnom egy olyan szókapcsolatot, amelyet sohasem írtam le és mondtam ki az anyanyelvemen. Minden szónak külön anyanyelve van. A geistige nekrophilié-é a német, a brain splashing-é az angol, a minden csak gesztus-é a magyar. Megölni magam csak ezen a nyelven tudom. >>

Hetek, hónapok, évek óta - előbb ösztönösen, majd tudatosan és egyre tudatosabban - gondolkodom azon, mi a linearitás. A módszer megtalálásának kulcsa bizonyos fogalmak alkalmi tisztázása. Alkalmi, hiszen a nyelv folyamatosan újraértelmeződik. Többek között ezért is alkalmatlan az állandó kifejezésére. A tisztázás - ez esetben is - elkülönítés. Bizonyos tartalmak desztillálása. Mi a linearitás? A lét történetében és a fikcióban. Az írásban és az olvasásban. A kifejezésben és a befogadásban. >>

Vége a lineáris szövegnek, vége a lineáris olvasásnak. A síkszöveg átlép a térbe. Az új fikciós tér közege a hipertext. A szellem az intermentális hálozat végtelen rendszerében hajózik, keresztül-kasul a dimenziókon. A horizontális és vertikális utak, a szellemi keresztút univerzumában, ahol egyidejűleg lehet az útrendszer mindahány pontján, hiszen ha csak egyetlen pontot érint, máris az összeset érinti. Egyidejűleg lát mindent, tértől és időtől függetlenül. A világ egyetlen, hatalmasan zengő akkordként jelenik meg. >>

A regény anakronizmus. Naívság a regény válságáról beszélni. Hiszen ki akarna ma pl. a hőseposz válságáról beszélni? Mégis: történeteket szeretnék elmondani. >>

A lét-állapot állandó. Benne a mozgás: történet. A nyelv a mozgás kifejezésének, értelmezésének eszköze. Az állandót nem lehet kifejezni, az állandó kifejeződik a megnyilvánulás által. Nem lehet értelmezni, mert ő maga az értelmezés. A lét-állapot és a nyelv más dimenzióban jelenik meg és műkődik. Az egyik van, a másik történik. >>

Az állapotnak nincs nyelve. Nem hallgat, mert nem tud nem-hallgatni. Csakis leíró nyelv létezik. Az értelmezés a leíró nyelv által teremtett világ értelmezése. Egy mesterséges képződmény mesterséges eszközzel történő vizsgálata. A leírással megduplázom a létet, pontosabban fogalmazva a létben történő mozgást, a történést. A két irány: a történés felől az írás felé - az írás felől a történés felé. Az ekképpen megduplázott történés nem fedi egymást. Ez közömbös az irodalom szempontjából. >>

Amikor azt írtam, mintegy negatív invokációként (tudattalanul), az NN/Háló/Hálózat legeslegelső mondataként: Tulajdonképpen hallgatnom kellene, az állapot, a lét-állapot kifejezhetetlenségének tényét és e tény elfogadását szegeztem a magam és az olvasó szeme elé, mondhatni figyelmeztető intésként. Majd több ezer mondaton keresztül mégiscsak a lét-állapotról próbáltam elmondani valamit. De ahogy az NN végén írtam: Ehhez az asztalhoz nem ülök vissza többé. Nem a vágy munkálkodik bennem, inkább a kíváncsiság, a kérdés: Hogyan lehet kifejezni a létben történő mozgást, vagyis a történetet a regény után? Az epika, a linearitás után? Mi a kifejezés új módszere, miközben a lét-mozgás módszere állandó? Naívság lenne azt gondolni, hogy a lét-mozgás mint olyan, az egyik módszerrel teljesebben megragadható, mint bármelyik másikkal. A tibeti ismeretlen elbeszélő ugyanannyit mond, mint Homérosz, Apuleius, Flaubert vagy Valéry. A módszer a kor megragadásának kulcsa. Homérosz tollával nem lehet írni a XVIII. századról, Flaubert tollával a XX. századról. Der Fehler fängt schon an, wenn einer sich anschickt Keilrahmen und Leinwand zu kaufen. (A hiba ott kezdődik, ha valaki elhatározza, hogy vakkeretet és vásznat vásárol.) Beuys mondata nem a művészetre, hanem a korra válaszolt. Mi a kulcs a következő évszázadokhoz? Mi a módszer? Mi a művészet? Vagyis a művészet? >>

Nyolc éve föladtam a lét-mozgás kifejezését vagyis a történetek megírását, mert a történést összekevertem az állapottal, majd pedig azt hittem (vagy inkább csak reméltem?) - noha már tudtam az ellenkezőjét -, lehetséges az állapot nyelvi kifejezése. Nyolc év után újra érdekel a történet kifejezésének módszere. Maguk a történetek - azt hiszem -, nem érdekelnek. >>

"A férfi fölemelte a kezét."
A férfi fölemelte a kezét, és... A linearitás kulcsszava az "és". Az új módszer fölszámolja az "és"-t.

"Apám szilvát szüretelt."
Apám szilvát szüretelt.
Két mondat. Az elsőt Z. asztalosmester írta az őrült Hölderlin édesanyjának, a másodikat én írom. Kétszer három szó. Maguk a szavak: apa - szilva - szüret. Három kép, amely mögé képek tucatjait vetíthetem. Ehhez az olvasó is hozzáteszi a maga képeit, és mindezek után talán újra megjelenik valamilyen módon e három szó, de most már - legalább - hatszoros töltéssel. Az általános nyelvi töltéssel; az író és az olvasó személye; az író életműve és az olvasó irodalmi emlékezete, és a szöveg általi töltéssel. >>

Végtelen lehetőség, ha minden mondat egyaránt jelölheti a kezdetet és a véget, és mindahány e két végpont közötti állomást. Végtelen lehetőség, ha a szöveg bármelyik pontján elkezdhető, folytatható és befejezhető. Akár az írás, akár az olvasás folyamatáról legyen szó. Végtelen lehetőség, ha egy hálózat minden pontja tetszőleges számú szabad vegyértékkel rendelkezik, és a kötési lehetőségek száma: az adott pontok szorzata a végtelennel. Újra kell gondolni a felcserélhetőség és az ismétlés fogalmát az irodalomban. >>

"Eine der Holographie zugrunde liegende Besonderheit ist, daß in jedem einzelnen Punkt der Fotoplatte sämtliche Bildinformation enthalten sind - aus einem einzigen Bildpartikel läßt sich das gesamte holograpgische Bild rekonstruieren." (A holográfia egyik jellegzetessége, hogy a fotólemez minden egyes pontja az összes képinformációt őrzi - a kép egyetlen részlete alapján rekonstruálható az egész holográfikus kép.) >>

Az egynemű anyagok, pusztán anyagiságukat tekintve, azonos értéket képviselnek, a formától függetlenül. Egy csepp víz ugyanaz, mint a világtengerek összessége. A tartalom a homogenitás. Ugyanez vonatkozik az immateriális homogenitásra is. A hangsúly tehát a szellemi termék (műalkotás) homogenitásán van. A műalkotás értékének ez a mértékegység nélküli alfája és omegája. Mértékegység nélküli, mert a homogenitás nem mérhet . A homogenitás vagy létező vagy nem létező. A vagy-vagy logikája. (lásd: NN/I/36 A tér oszthatatlan. Minden egyes pontja önmagával és az egésszel azonos. I/54 Egyforma nagyságú, egyforma súlyú és fajsúlyú kövek. Egyenként kiemelem a kődarabokat a dobozból, és még mielőtt szépen sorban egymás mellé raknám őket a polcra, egy kicsit gyönyörködöm bennük a változó erősségű fényben. Nem annyira a gyűjtőszenvedély, mintsem a túlélési vágy munkálkodik bennem. Mindegyik darab tanúságtétel. Vissza- és kétségbevonhatatlan. A puszta lét mint egyetlen bizonyosság. Stb.) >>

Nem lehet kétszer nem ugyanabba a folyamba lépni. >>

Az új módszerrel keletkező és/vagy alkotott textura irodalmiságát a végtelen kapcsolódási pontokon keresztül megnyilvánuló homogenitás adja, amely megjelenésével konkretizálódik, válik adottá. A puszta homogenitás még nem irodalom. Az irodalomnak azonban feltétele a homogenitás. Ez minden gondolati szinten kizárja a tetszőlegességet. Akár irodalmi, aki nem irodalmi texturáról legyen szó. Az irodalmiság kritériuma a homogenitástól függetlenül ugyanaz, mint ami az irodalmiság fogalmának megjelenésekor megfogalmazódott avagy mint potenciális megfogalmazhatóság megjelent. Az irodalmiság kritériumáról könyvtárak szólnak. Az irodalmiság ugyanakkor misztérium. És mint ilyen, pusztán leírható, a leírás viszont nem érinti a keletkezést. A keletkezés, ami nem azonos a tecnikával, érinthetetlen. Az irodalmiság keletkezésének állandó alaptermészete független a módszertől. >>

Évezredek óta tudjuk, a szellemi lét alapvető struktúrái a szellemi létben létezők számára megközelíthetetlenek, fölfedhetetlenek, érinthetetlenek. Mégis újra és újra csalunk és hagyjuk megunkat megcsalatkozni az új szerszámok bűvöletében. A szellemi ember a katonafeleségek illúziójában él. A férj eltűnt a fronton. Létezéséről azonban éppen úgy nincs bizonyosság, miként az ellenkezőjéről. Ezért az örök várakozás reményével álltatja magát, környezetét, és házastársi státuszát is ezáltal tartja fönn. Könnyen lehet, hogy az illúzió valójában kettős illúzió, mert az alany sohasem volt katonafeleség, sohasem birtokolta, amit birtokolni vélt és remélt. A szellemi lét pusztán pszichózis, enélkül azonban működésképtelen. >>

Megpróbáljuk uralni az agyat azáltal, hogy vele azonosan működtetett szerszámot hozunk létre. A működik és működtet között azonban ott áll az érinthetetlenség törvénye. Ami működik, misztérium. Amit működtetünk, tudás. A misztérium ugyanakkor a tudás/nem-tudás kategóriáján kívül áll. >>

Az érinthetetlenség fogalmán tűnödni egyrészt ostobaság, másrészt naív önhittség. Hiszen miként gondolkodhatunk az elgondolhatatlanról? A misztérium és a valóságos tabu ebben az értelemben rokon fogalmak. >>

A 3D textura azért természetes, mert formálisan az agyműködését utánozza. Az írástudó először kapott olyan eszközt, amellyel formálisan is megmutathatja az agy működését. A művészetben az egyetlen változó - az állandó tartalommal szemben - a forma. A művészeti forradalmak formai változások. És a tudatváltozások is formai változások. >>

Keresem az átjárót a lineáris törénetből a nem lineáris szövegbe. >>

[Ich wollte die Kunst aufgeben, aber ich habe davon Kunst gemacht. (Ben)] >>

Minden egyidejűleg létezik. Amit hagyományosan múltnak, jelennek és jövőnek neveznek, egyetlen dimenzió. Minden, ami volt, van és lesz, együtt hat (Az egyetlen dimenzió: ami van és ami "nem-van"/ az egész minden egyes pontja/ részecskéje azonos az Egésszel). Maga az ember geográfiai feltalálási helyétől függetlenül azonos önmagával, és ez egyetlen forma és tartalom (kép). Egyetlen dimenzió létezik tehát, és ebben benne foglaltatik a hagyományos idő/tér elem. Miként lehetséges megmutatni ezt az egyetlen dimenziót közvetett módon, vagyis közvetítő eszköz segítségével, és nem pusztán a létbeli realizálódás által. >>

A nyelv minden egyes, önmagában jelentést hordozó eleme azonos a nyelv összes, önmagában jelentést hordozó elemével. Külön-külön és együtt, összességében. Tehát egyetlen fogalom azonos az összes fogalommal egyenként és az összes fogalom bármilyen összerendeződésben megjelenő együttesével. Ebben az értelemben teljességel mindegy, hogy egyetlen fogalmat mondok/ismétlek, vagy enciklopédiák sorát gyártom a nyelv építőelemeinek különböző összerendezésével. A fű zöld egyszerű kijelentő mondat se nem több, se nem kevesebb a szellemtörténet összes leírt, leírásra kerülő avagy leírható mondatánál. Ugyanez vonatkozik a mondat önálló fogalmi jelentéssel bíró egyes tagjaira is (fű - zöld). >>

Egy szemernyi tudással többet sem tudnék hozzátenni ahhoz az ismerethez/ tudáshoz, amely már a legelső mondatban benne rejlett. >>

A szellemtörténet ugyanannak a tudásnak milliószoros alakban/ formában megjelenített változata. Amit időről időre újnak észlelünk: a médium és/vagy a módszer. A tudás kivételes esetben egy-egy újszerű ismerettel, ismeretárnyalattal gazdagítja a tudás leírását. >>

A művészet maga a médium, a médium maga a módszer. >>

Minden, ami megmutatkozik és ami nem mutatkozik meg, maga a módszer.

A történelem két fél versengésével majd ellenségeskedésével kezdődött. A versengés, acsarkodás és háborúskodás kifulladását követően mindig egy harmadik, a Barbár kerekedett felül. Akármennyit képezte is magát, ugyanaz a Barbár maradt, egy fejlettebb hatalom álarcában. Újabb vetélkedés, harc, újabb kifulladás, és a következő, törvényszerűen még barbárabb hatalomra kerülése, stb. Ez a folyamatos hanyatlás, elbarbárosodás vagyis a civilizáció története. >>

A nyugati szellemtörténet-írás mindig csakis önmagára reflektál(t) azáltal, hogy minden önmagán kívül eső dolog, jelenség stb. csupán lábjegyzetként, illusztrációként jelenik meg benne. Éppen ezért a nyugati szellemtörténet - akárcsak maga a szellemtörténet - részleges, provinciális, vagyis nem egyetemes, illetve globális.

Az ismeretek megszerzésében, továbbadásában, alkalmazásában egyre döntobb szerepet kap az idő, miközben a Tudáshoz való közelítés egyik elengedhetetlen feltétele a hétköznapi értelemben vett idő kikapcsolásának/ hatálytalanításának lehetősége. (Nur zögerndes Wissen zählt... - Canetti) >>

Még próbálom távol tartani magam az írástól. Minden kérdés nevetségesen anakronisztikus. A kérdezés nem a szellemi fejlődés bizonyos fokát jelenti, hanem a fejlődés megszűnését. A szellem első megnyilvánulása rácsodálkozás formájában kifejezett megállapítás. (Az első artikulációs próbálkozások névadási kísérletek.) Nincs kérdezés, mert nincs kétség. A megnevezett az, ami a puszta megnevezés által. A kérdés a már megnevezett kétségbe vonása, illetve a megnevezés képességének sorvadása. Ugyanakkor a szellem formáló erejének gyengülése és felsőbb szellemi hatalmak elismerése. Nem nevezem meg, mert más már megnevezte. Nem nevezem meg, mert másnak kell megneveznie. Stb. A kérdezés opportunizmus. >>

A végső kérdésekre azért nincsenek válaszok, mert maguk a kérdések hibásak, pusztán azáltal, hogy fölvetődnek. >>

A századforduló irodalma átlép a kétdimenziós megjelenítési formából a háromdimenziós irodalmi térbe. Ez hasonló formai forradalmat jelent, mint amikor a festészetben megjelent a térábrázolás a síkművészet után. De miként csaláson és csalatkozáson alapszik a térábrázolás, ugyanígy csalás a háromdimenziós írás is. A szellem kétdimenziós. Isten és a Válaszok (maguk a Kérdések is) viszont a 3. dimenzióban laknak. >>

Hol marad a borzongás/a hangulat? Az érzelmi-érzéki dimenzió, az orgazmus. A szellem kristály-ámulatba ejthet, de nem ráz meg, nem rendít meg érzék/ érzékiség nélkül.

Átjáró - kivezetés az irodalomból.

Minden irányból indulva hálóba csomózni a mondatokat. Az összes lehetséges kötési módozat. Egyazon passzus különböző láncolatokban való többszöri felhasználása. Ismétlés.

A pátosz, a költ i(es)ség, a műviesség tette tönkre az 1994-95-ig írott szövegeim többségét.

A tartás (magatartás?), die Haltung: pedagógiai szempontból ez az egy érdekes.

A művész egyetlen tisztessége a minőség. Minden más árulás. Attól a pillanattól nem művész többé.

Végül a pátoszt némítottam el. Pedig azzal, akkoriban, valóban azonos voltam, és lennék esetleg ma is, ha nem szólalnék meg.

Kihagyni az irodalmat.

Internet - A horizontális és vertikális út könyve. Az internet az egyidejűséget akarja, amikor eleve csak egy idő létezik.

NN-irodalom; NN-filozófia; NN-írástechnika; NN-tudomány - hipertextuális hálózatba kapcsolni.

Nincs mérhető mélység, csak rohamosan táguló felszín, amelyen egyre gyorsabban tudunk közlekedni. >>

A meghalási folyamat legkésőbb az eszméléssel kezdődik.

Milyen ostoba voltam, hogy kidobtam a forrás-jegyzeteket, miután "meg"- avagy "beírtam" őket a szövegbe. Valószínűleg éppen akkor öltem meg őket, műviesítésük által.

A nagyepika nem adekvát többé a léttel. >>

Merő iszonyat, hogy valami körülírhatatlan, meghatározhatatlan kényszer nap mint nap írásra ítél. Betűk, szavak, mondatok összekapcsolására, amelyeknek legparányibb alkotóleme is napjában ezerszeresen ismétlődő, átélt kudarcom tükre. Minden betű rajzolatában a priori benne foglaltatik a vereség, amely az alakot öltés pillanatában meghatározza a tartalmat. Semmi esélyem sincs arra, hogy bármilyen módon beleavatkozzam ebbe a folyamatba. Az egyetlen (k)út (micsoda gyönyörű elírás!), a menekülés egyetlen esélye talán a hallgatás lehetne, a teljes (abszolut?) csend állapota, amelyben a külső és belső csend (összeér) egyetlen körívet alkotna. E mágikus körön belül esetleg nyugalomra lelhetnék. Az eddig leírtak (és ezáltal végiggondoltak) azonban áthághatatlan torlaszt emelnek elém, kizárnak ebből a burokból, és nem látok lehetőséget a bejutásra. Miként az agysérült képtelen elvégezni bizonyos műveleteket, nekem sem marad más, mint a tehetetlen düh vagy belenyugvás. Írás közben elszenvedett sérüléseim ugyancsak irreparábilis károsodásokat okoztak. Az egyetlen megmaradó, hiteles kérdés: miért nem kapcsolom vagy kapcsoltatom le a lélegeztet gépet. Racionálisan nehéz kitérni az öneuthanázia logikája elől. >>

Mi a kudarc lényege? Hogy elvakított és félrevezetett a káprázat. Úgy képzeltem, léteznek válaszok kérdéseimre, amikor még kérdezni sem tudok helyesen, és talán nincs is jogom bizonyos kérdések föltételére. Vagy ha jogom lenne is, csak éppen érkezésem nincs. Csupa banális téma. Létezés, halál, isten, és ezeknek változó szinonímái. Szégyen, félelem stb. Mit mondhatok ezekről? Ha viszont nem ezekről beszélek, mi értelme a megszólalásnak? Elvakított hatezer év hamis szellemisége, amely negatív üzeneteivel is szűntelen azt sugallta: lehet itt tudni is. Fölültem az ágáló majom legfortélyosabb és legalattomosabb trükkjének, szívvel-lélekkel megfeleltem az odaadó Zauberlehrling (bűvészinas) szerepének, mi több: azonosultam vele! De mire magam is Zaueberer (bűvész) lehetnék, rájöttem: csalás (szemfényvesztés) az egész. Így már sem fenomén, sem közönség nem lehetek. A játéktér mindkét oldalán ellehetetlenültem. >>

(szereplők)
94-95-ös én. Az emlékezés megtagadása. A megszólalás kényszere nélküli élet/lét. Önkifejezés nélküli élet/lét. Vissza a Házba. a 89-90-es én. Elhallgatás. A történet megtagadása.
a 79-86-os én. A történet bomlása. A KH kudarca.
74-79 letapadás a konkrét időhöz, helyhez. Pikareszk.

"Golem, weil
Das [Schreiben] - mit Worten sich der Stille nähern, der Namenslosigkeit  (Simone Weil)
weil
Die eigentliche Versuchung des denkenden Menschen ist die zu verstummen (Elias Canetti)
weil
Das Schreiben ist noch immer die erträgliste Form des Schweigens (frei nach Ilse Aichinger)
weil
Die Kunst ist unsere Fähigkeit, das Brot mit den Toten zu teilen  (W.H. Auden)
weil -----"
(Gólem, mert [az írás] - szavakkal közeledni a csendhez, a névtelenséghez. Mert: A gondolkodó ember valódi kísértése az elnémulás. Mert: Az írás még mindig a hallgatás legelviselhetőbb formája. Mert: [Az írás] annak képessége, hogy megosszuk a kenyerünket a halottakkal.)

A sorsába zárt beszélő. Az ágáló majom lineáris története, fejlődésregénye - tündöklése és bukása.

Önfelszámolás, hogy a következő életben ne kelljen írnom.

Az ember minden élőlénytől elkülönülő és elkülönítő sajátossága: a patológia. Mert - a göröggel szólva -: Istenség, ugyanakkor emberi tartalmakkal gerjesztett kifejezéssel élve: féreg, aberrált törpe.

Csupán féltucat irodalmi kérdés létezik. A többi fajötion, zsurnalizmus. A tematika, a hang időhöz kötöttsége (letapadtsága).

Ahogyan megszólal: Isten. Amiről beszél: ' féreg. Ennek fordítottja nem lehet irodalom.

Nem tudom, miről van szó, ha pl. "forradalomról", "fordulatról", "új világrendről", "rendszerváltozásról", "adatsztrádáról", "géntechnikáról" - általánosabban: korszellemről, modernitásról, stb. beszélnek. Ha valaki azonban azt mondja: félek vagy szégyenkezem, akkor tudom/érzem, miről beszél. Mert az állandóról beszél. Minden más csak a megkergült majom gyakorlóterének változó kelléktára. A leltározás hasznos, szükséges munka, de végezzék a boltosok. >>

Ne a Vátesz, a Lobogó Szövétnek szerepmaszkja mögül. Levetni a történelmi-politikai kényszerek zubbonyát, amelybe törvényszerűen állig gombolkozott irodalmunk évszázadokon keresztül, mint minden szolganép irodalma. (Hiszen a tömegnek itt mindig kussolnia kellett, és legföljebb néhány kiválasztott - vagy "kiválasztatott" - udvari bolond csörgethette meg tilinkóját jeles napokon, míg le nem botozták a porondról.) A vátesznek van más értelme is. Ez nem a szerep, hanem maga a Lét szellemi megnyilvánulása - (94 közepe, NG-nek)

Ma már a legegyszerűbb témák esetében is szinte lehetetlen a dialógus, mert tisztátlanok a fogalmak. Valójában minden szó kimondása előtt egyeztetnünk kellene a fogalmak mögötti értelmet. Ennél nagyobb zavara a nyelvnek, az értelemnek, a szellemnek, aligha volt. És ez a zavar - ha irodalomról, irodalomtörténetről szólunk - legalább Apuleius óta tart. (94 közepe, NG-nek) >>

Mindig is rühelltem a tragikus hős szerepét. De minden éjszaka az vagyok, ha leülök az asztalhoz.

(Helyesen mondtad, G., amikor változtatási javaslataidat előadtad, hogy) mindennek alapfeltétele a döntés: melyik utat járom. Azt hiszem, döntöttem. Maradok az általad járhatatlannak vélt úton, és innét próbálok meg az irodalom nyelvén szólni. Maga az út/a választás az irodalom szempontjából nem értékteremtő, hiszen minden lehetséges úton születhet irodalom.

Lényem leglényege kora eszmélésem óta az irodalom. Egész életem, létem e konstelláció vonzásában alakult. Ma már azonban nem vagyok bizonyos benne, hogy az irodalmiság valóban alapvetően fontos szempont-e az út (utam) bejárásakor. Ezért erősödött meg bennem az elmúlt években a megszólalás-elhallgatás banális dilemmája.

Nicht Worte. Eine Geste. Ich werde nicht mehr schreiben. (Nincsenek szavak. Egy gesztus. Nem írok többé.) Pontosan benne van ebben a mondatban a nyugati ember tragikuma. Hiszen ugyanezt a folyamatot teljesen simán is át lehet élni, mint az általvivó út egyik továbbemelő lépését (lásd az ázsiaiakat). A nyugati ember azonban képtelen a belátásra, az elfogadásra. Törvényszerűen minden mozdulata a kudarc újabb szekvenciája, mert hibásak céljai, előzetes feltételezései, maga a rendszer, amelyből ugyanakkor képtelen kilépni. E tragédiáról, a folyamatos kudarcról szól a könyv. >>

Egyszercsak rájöttem: nem tudok többé történeteket írni. Miként R.P. mondta: olyan "füle-farka" meséket. Aztán semmit sem tudtam írni. És nem is akartam. Hónapokig ültem az elfüggönyözött, sötét lenti lakásban, zöld, méregzöld síruhában. Csakis én tudtam, mi történik odalent. Végül följöttem, és újra írni kezdtem. Az első napok után ezt már ott, lent is sejtettem. Folytattam a tömény, emészthetetlen "leveskockák" gyártását, de már nem bántam, mert általuk mégiscsak életben maradhattam, és képtelen voltam elviselni a léha nyelvet. Aztán megint rám szóltak, újra le akartam nenni a lenti lakásba, de ott már mások voltak. Inkább nagyokat sétáltam és nagyokat hallgattam, és újra folyamatosan el akartam hallgatni. Aztán úgy döntöttem, megadom magam, és újra írok, és újra történeteket, ahogy T.E. kérte, mert egyszer a fűtőtestnek támaszkodva elmeséltem neki egy álmomat, és attól kezdve a Mesemondót látta bennem. Az elmúlt hét évben egyébként csak egy valami volt folyamatos, hogy meg akartam ölni magam, és nem tettem. Ennek egyébként ma sincs vége. >>

Az előre és visszafelé haladó idő ugyanabba a pontba fut.

Miként legyek higgadt a rettegésben? Miként formáljak tetszetős hangokat az artikulátlan üvöltésben? Hogyan legyek állhatatos a szakadatlan menekülésben? Kiegyensúlyozott a zuhanásban, kezes a démonok terrorjában, szabad a kőbe zárt, lealjasított és ezerszer meggyalázott szellem fogságában?

A szellem törpesége tett csúffá. Kurta lábam, csonka karom, gnómságom, hogy hiába szökdécselek, sohasem érhetem el a fölém helyezett, szellemen kívül álló Lényeget.

Egy regény minden mondatából kellene egy új regényt írni (82-83 körül). Minden mondatot, szót lábjegyzetelnem kellene, majd a lábjegyzetek mondatait, szavait...stb. (90-91 körül). Hypertext - repülés a 3 dimenziós szövegtestben. Pl.: >> vagy: >> stb.

Lefordítani az általános emberi nyelvére. Lekaparni a kultúrköri, ideológiai, korhoz/ időhöz kötött lerakódásokat. Így találkozhat az általános emberi a személyesből induló, általános emberivel. Ezáltal ugorható át önmagunk árnyéka, amit kultúrköri determináltságunk, a kor stb. vet. Ez az univerzalizálódás lelki/ tudati állapot, vagyis egy bizonyos lelki/ tudati állapot elérésével valósítható meg.

Eddig a túlélés eszköze. Mostantól az öngyilkosságé, az ön- és énfelszámolásé, az újjá- és újraszületésé. Torkig a szavakkal. A haramiák, a törpék útnak indítása.

Minden leírt szó véglegesen kioltja önmagát. Minden szót csak egyetlen egyszer lehet leírni, mert a leírás gesztusával (a kimondás gesztusával?) véglegesen megszűnteti önmagát. >>

A halál előtti pánik regénye. >>

A hableánynak meg kell ölnie a királyfit, hogy megváltsa önmagát = Borisznak az apját = és mindenkinek a maga (életre keltett) Démonát. Ezért kell ölni. Ez a Kain-konfliktus alapja, nem a Habgier, a kapzsiság.

Tapaszd be a füled, és ha félsz, akkor se vedd ki a dugaszokat. Örjítő. Mert nincsenek feloldó hangok. Ezért az állandó feladatvállalás, a menekülés kifelé. És ezért törvényszerű a süket művészek tébolya. (A rettenetes emlékezés - az emlékezés rettenete)

F. mondta, kb. öt éves korában: A mama hasában nő egy bébi, és te meghalsz.

A tudás: emlékezés. Iránya: körkörös. Az emlékezés komplexitása: a közvetlenül megélt - filogenetikus, ontogenetikus (génekben hordott), okkult/ éterikus/ ezoterikus (jövőre irányuló), kozmikus. A "látott" - álom, a "köztes"/ "felező" lét, ébrenlét.

Génekből visszafelé olvasni. Génarcheológia.

Az emlékezet/kreált képek bűne, mert hamis bálványokat imád.

Jelölhetetlenség. Minden vagyok vagy semmi. Létem hitelét csak az adja meg, ha az utóbbiból indulok ki és ide érkezem vissza. Belátásból. A nyelv sem lesz akkor barokk, nehéz, kusza szövet. Fölösleges manír a hisztéria, a reszketés, a félelem és a megbocsátás.

Egy sima, komplikációktól mentes vonallal összekötök két pontot, és azon szárítgatom biográfiám.

Esztelen irka-firka.

Az álmot megírni, nem a történést, a létezés-létet. Nem magamat, nem téged, nem minket. A negatív lenyomatot, egybevágó teret, ahol minden ugyanaz, mint a "valóságban", s mégis minden egy parányit elmozdult. Ha összeilleszteném e két világ/képet, valószínűleg éppen az elmozdulás résében pilanthatnám meg az életem (a létet). >>

A téboly, az elmozdulás ünnepe. A péntek, a szombat és legfőképp az vasárnap este. A sírás és a tragédia. A létezésnek és az észlelésnek egy különös, létezés és észlelés feletti szektorát megírni, amely nem kiagyalt, hanem megélt és józan. Párlat, esszencia. Egyetlen csepp kitart egész napra.

Meg kell találni sablonokat. Ezek nem viselnek ékszert, pusztán testüket hordják, és erre nem rajzolható ornamentika.

Ha hinnék a lélekvándorlásban, már rég megöltem volna magam, hogy gyorsítsam a folyamatot, mert ebben az életben bizonyosan nem készülhetek el.

Az NN-nel száz évet adtam az életemből. Ennyi csak elég áldozatnak.

Csak az idióták és az Istenek lehetnek boldogok. A tudatlanok és az önteltek.

Az NN az én szabadságharcom, hogy megszabaduljak az én koloncától. >>

Bárhol, bármikor folytatható, miként bármikor folytathatom magamat is, hiszen magamat írom. A belém tágult világot avagy a világnyi én-t. >>

Minden uralom rémuralom, és minden rémuralom apauralom. Erre terrorizmussal válaszol a gyerek. Az antiautoritárius nevelés azonban nem fékezi meg a gyermekben a zsarnokot. Tehát az emberben már eleve benne van az uralomösztön.

Miközben a gyilkosságra készültem, kiderült, valójában önmagam ellen szövögetem a terveket. A rajtam kívül álló áldozat szinte sejtről sejtre átalakult, sejtről sejtre az én személyem lépett a #"börzsönyi lány" helyébe. Gólemet építettem, Khyllkort, és kiderült, magam vagyok a Gólem, a Khylkor. Vagyis, ha következetes akarok lenni, akkor nem a "börzsönyi lányal", #Constantine-nal, hanem magammal kell végeznem. (Hármas azonosulás: A spanyolfal mögötti = börzsönyi lány/ Constantine [kívülre helyezett áldozat] = Khylkhor = én) >>

Én vagyok a Gólem. >>

Kettős gyilkosság.

A folytatás értelmetlen. Az anyagot csakis belülről, térfogatában növelhetem. A lineáris vonal véget ért. >>

A belülről kiinduló növekedés valószínűleg szétfeszíti a pentáda-szerkezetet (ennek egyébként csakis módszertani, munkamódszertani és lélektani - pihenők, állomások, belátható távolságok az állomások között stb. - szerepe volt, legalábbis kezdetben). Csak később vált tartalmi szempontból is fontossá.

Az LSD lefújja a lepleket tudatunk letakart tárgyairól.

Be kell fejeznem, mert innét az egyetlen hiteles folytatás a gyilkosság.

Agyharakiri. Oldalt végighasított zsák, kiforduló én. >>

Belülről rakom föl a falakat, és miközben egyre több körgyűrű épül, annál beljebb szorulok.

Ehhez az asztalhoz nem ülök vissza többé. >>

A természeti lény és a civilizált lény szemben állása.

Várnom kell az Utazással. Ameddig csak lehetséges, húzni, halogatni az indulást, vagyis a kifutást a nyílt pályára. Inkább bolyongani még, tekeregni a néptelen utcákon, körbejárni a tereket, cselesen visszatérni ugyanazokhoz a pontokhoz, hogy újra indulhassak és újra visszatérhessek. Ha kilépek a városból, magam mögött hagyom a térképet, nincs viszaút, a pálya csakis előre vezet. Úszom, mint egy testnyi átmérőjű csőbe fölengedett búvár. A derekamra kapcsolt drótkötelet figyelmesen és óvatosan tekerik föl a csörlőre, szinte fölfejtik utamat a hajó orrában örködő segédek.

A szó pusztán jelzés, mint az operában. Mégsem ugathatunk artikulátlanul a nagyária közben. >>

Persze, hogy komolyan veszem magam. Ha másképpen cselekednék, hogyan lehetnék képes arra, hogy minden nap az asztalhoz üljek, és apránként gyilkoljam le magam?

Ha azt mondom fontos, máris fontoskodom.

Megszállottként tenni, amit hiábavalónak tartunk, kétségtelenül a személyes létezés egyik legabszurdabb módja. Ez a hiábavalóságtudat azonban csak a tevékenység tárgyára vonatkozik, és nem a tevékenység közvetett hatására (túlélés). >>

Úgy ülni neki, hogy semmit sem oldok meg, még a magam életét sem, hiszen a puszta túlélés nem más, mint a zavar fönntartása. >>

Meg kell próbálnom elkerülnöm, kicseleznem a fogalmazást. Az írásbeli megfogalmazás mozdíthatatlan kőlapként nehezedik a stílusra, az emberre. Mert a valóságos én nem fedi az írott, írásban (írásbeliségben) megnyilatkozó én-t. Ez jóval egysíkubb, korlátoltabb az előbbinél. A le nem írt szótól felszabadulást remélek és kibontakozást, az egyszálú én "újranyalábosodását". >>

Valami, amit csak én tudnék elmondani. Nincs ilyen. Az ember mindig ugyanazt mondja, miként ugyanazt érzi, éli változó környezetben. Pusztán ezt a külsődleges változást képes leírni, megjeleníteni, és ez nem igazán izgalmas számomra. >>

Hát persze, hogy irtózom. Látom az embert, mi ő, mire képes, és mindez bennem is ott van.

A lényeg banalitás. A banalitásról viszont nem beszél az ember. >>

A tudás érzéki öröm, mert fragmentáris, akár csak az erotika. A másik testét, lényének egészét nem érzékelhetem. Mindig csak egyetlen szegmentumát. És éppen ez a fragmentaritás ajza föl a kívácsiságot, a vágyat. A test azonban rendelkezik egy előzékeny biológiai eszközzel, az orgazmussal. A szellem mindig kielégítetlen marad. >>

"Eredetileg az én tartalmaz mindent, később választja le a külvilágot magából" (Freud, Esszék, 332 o.). Végzetes tévedés. Eredetileg nem is "létezik" az én. A tudat később talál rá, határolja körül, és ezzel mintegy határolja el magát a "külvilágtól", az "egésztől", amelyben addig leledzett. >>

Az álomvételre (átvételre) napközben kell rákészülni. Az őrzés szempontjából fontos az időben ébredés. Az álom utáni tartós mélység elnyel.

Az álomkerék teszi a napot egésszé, a létet folyamattá.

Szintetizálás/integrálás. Álomkerék - az idő- és térbeliség térbe tétele - az ember/ség fogalmának globalitása (minden élő, élt és megszülető ember) - az un. normális/az un. abnormális (elmebeteg - elmegyenge). Stb.

Csakis a mű az érdekes, a "keletkezés".

A fokozott haláltudat nem teszi lehetővé az otthontalanság érzésének megszűnését. Másképpen: ez teszi lehetővé az "otthonérzés" kialakulását.

A két nem-lét közötti provizórium hisztériája, zaklatottsága, nyughatatlansága. Kapok egy hétvégét, hogy befogadjam a világot. Még kipakolni sem érdemes. De egyáltalán minek a poggyász? Nem az lenne a legmegfelelőbb, ha könnyű öltönyben bevetnénk magunkat a rengetegbe, és céltalanul kószálnánk, üldögélnénk, tennénk-vennénk, hogy legalább a hangulatból, az érzésből elcsípjünk valamit?

A tételmondatok megtalálása és kibontása.

Az istenek nem bírták elviselni a teljes nemiségű embert, mert túl erős volt.

Nincs visszatérés. A visszatérés illúzió.

A művész, akinek érintése teremt.

"Gesamtkunstot" csakis az életen belül lehet teremteni. A steril mű lehet zseniális, de életen kívüli.

Színdarabhaiku.

Az olvasás, mint filmesnek a motívumkeresés.

A mű szempontjából csakis a keletkezés fontos, a művésznek pedig csakis a mű.

Színmű négy állóképben. Rendezz be négy vagont. Négy vagon a mellékvágányon. Robbantsd föl őket.

Egyenes, szűk cső. Éppen elfér benne hosszában egy kinyújtózott test. Megfordulni nem lehet. Végtelen hosszú.

A mondat árnyéka.

A civilizáció elfelejtette velünk, mi a puszta létezés boldogsága. Ez az egyik legnagyobb veszteségünk és korlátoltságunk.

Génradír.

Többször álmodtam, hogy nagy sebességgel fölfutok valamilyen járművel (motor, autó, bicikli) egy bukkanóra és a tetejéről elszállok. Félelmetes, tehetetlen érzés.

Megerősítés, elmélyítés, napról napra. Egyszer azt írtam, hogy az öngyilkosság gondolata, az öngyilkosság mindenkori lehetőségének gondolata túlélésem egyik legfontosabb segédeszköze. Ez a "minden mulandó" lelki gyakorlat triviális változata.

A legnyomasztóbb az "álomlétben" a magány. Mindig egyedül vagyok. Idegen lény egy idegen földrészről. Csak tőlem kiinduló, visszaható érzések vannak. Semmiféle kölcsönös viszony nem alakul ki.

Nem akarok érintkezni.

Szivesen vesztegetem az időm. Ma ez a szabadság egyetlen létezési módja. >>

Újra és újra rá kell jönnöm, be kell látnom, hogy már 1979-ben, a #Nagyapó történetében megírtam mindazt, amit megírhatok.

Az írás mint az énfelszámolás (az önkioltás) eszköze. >>

A Mester sohasem szólal meg. Nincs fogalmi önreflexió. - Az író figyeli a Történet kibomlását. - A mindenkori történetet továbbvezető szereplő. >>

Az időben és térben lévő, mentális "network" (Keresztút társadalma). >>

A cselekmény maga kommentálja önmagát.

A mester szemléli a Nagy Epikus Történetet. A Mű e totálból kiindulva zoomozik előre-hátra. Pl. #Horváth néni és a patkány harca. Mentális rákkattintás bizonyos fogalmakra, helyszínekre, személyekre. - Az egymás mögött kibomló "file"-ok, majd vissza a Nagy Epikába.

Eljutni a teljes kiírtságig, és e nulla fokról többé nem elmozdulni. >>

Az írás folyamatában lévő rendező elv a kronológikus sorrend.

N. mondta ma (Grassra és a többiekre): Ezek azt hiszik, még mindig regényt kell írniuk.

Én nem beszélek, nem beszélhetek már, csak beszéltethetek, hogy maradjon irodalom. Elvégre is évezredek óta van, és ez jó, hiszen létezik.

A kultúra alapvető funkciója, hogy fenntartsa a dialógushelyzetet. Ez megszűnt. Kérdezhetünk, de egyetlen kérdésre sem kapunk választ. A kultúra legföljebb visszhangozza a kérdéseket különböz transzformációkon átszűrve (pl. válaszadási kísérletek).

Minden csak forma. Mindegy, hogy Apuleius, Cervantes, Lao Ce, Hölderlin, Apollinaire, Hermesz T., Joyce vagy Eliot munkáit tekintjük. A tartalom ugyanaz. A kultúra, a szellemtörténet, tartalmi szempontból folyamatos hiány, amelynek megélése, tapasztalása és félreértése (ugyanis, hogy föl lehet oldani) készteti a szellem embereit alkotásra. (Lásd még: A lényeg keresése nem azonos a lényeggel. Stb.) Minden változás pusztán formai jellegű. Legföljebb 1-2 árnyalatot lehet hozzátenni ahhoz az akkordhoz, amelyik mindig néma marad. >>

A szellemtörténet az emberi szellem tudatlanságának monumentális, remeklő és lenyűgöző emlékműve.

Értelem, mely az őrület maszkja, mondja Sartre. Én inkább úgy mondanám: a normalitás (a normális) az őrület maszkja.

Az élet véges bizonytalanság a halál végtelen/végső bizonyosságához képest. Lehet, hogy éppen ezt az "Endgültigkeit"-et (Endlösungot!) féljük a nem-létben?

Minden egyes szóért meg kell küzdenünk, miközben a győzelmet a mégsem kimondás jelenti. A locsogás a küzdelem hiányából fakad. A végső győzelem az elhallgatás. >>

Az én viszony. (A hálózat viszony.) A pszichózisok valójában e viszony zavarai. >>

A vakon-süketen alvás és a vakon-süketen "élés" párhuzama. Ahogy a többség "átalussza" álomidejét/-létét, ugyanígy átalussza "életidejét"/ébrenlétét is. Pusztán funkcionál biológiai, szociológiai programjának megfelelően. >>

A víz természetének ismerete fontosabb, mint a felszín fodrozódásainak számba vétele, vizsgálata. Ez utóbbi természetesen nem feltétele az előbbi megismerésének, még csak nem is befolyásolja az erről alkotott tudásunkat. A hagyományos értelemben vett események mint vízbe hajított kövek. Megnyitják a felszínt, hullámzást keltenek, majd nyomtalanul eltűnnek a mélyben, és lerakódnak a mederben. Talán a lerakódást nevezzük történelemnek. A lerakódást, amelynek darabjai fönnakadnak, az iszapba süllyednek, fölvetődnek, arrébb sodródnak, lekopnak stb. >>

Befejezte, Tonio Kröger? Nem. De nem beszélek többet. >>

Írónak lenni - gyerekkorától ez volt a vágya? Igen, kisfiúként egy táblát akasztottam az ajtómra. Ez állt rajta: Halál úr, irodalmár. (Koeppen)

Először a mesék bukása, aztán az emlékezés, a páternoszter.

Csakis a történet igaz, és csakis a maga idejében, az egyidejűségben. Ez a Rimbaud-titok nyitja? A cselekedet-igazság? Az írás "tett-igazság"?

Az összes lakás ablaka befelé néz. Egy másik lakásba.

A képek a tárgylencsén vannak. A tárgylencse pedig a befelé forduló recehártya, írisz. >>

A szemhéj belső feléről leáztatott matricák. >>

Agyfúrás, nyomáscsökkentés.

Napok óta fölébredek hajnali négy, fél öt körül. Ónos derengés, hideg, mozdulatlanság. Semmi sem él körülöttem. Azt hiszem, ebben a napszakban fogok meghalni. (F.még egy éves korában is minden hajnalban fölsírt születése órájában. > Belgium.)

Hajnalban, amikor fölébredtem, fölmentem az emeleti fürdőszobába, hogy ne zavarjam K.-t és a gyerekeket. Az emeleti, üres és érintetlen hálószobák ajtaja nyitva volt. Amikor bepillantottam az egyikbe, az ágyon egy fekvő alakot láttam. >> Bedekker/ Oostduinkerke

A kétségbeesést a racionalizálás teszi elviselhetővé. És ugyanakkor kisszerűvé, földközelivé.

1989-ben eljutottam az elhallgatás kényszeréig. Attól kezdve minden szó árulás. 1994-ben eljutottam a létkioltás kényszeréig. Attól kezdve minden nap árulás. E kettős árulással élek. >>

Egy ház, amelynek minden helyisége másik időben létezik.

A Mű csupán eszköz. És ha elkészültünk, lerakjuk az eszközt. >>

A nyelv érdektelen, mert halott. Pusztán a külvilággal való praktikus érintkezés eszköze. Nem a nyelv fölött, a nyelven túl, hanem a nyelv nélkül. Ez nem a csönd! >>

A írás a Távollét rettenetéből táplálkozik; a Jelenlétnek viszont nincs szüksége az írásra.

Csak azt, amihez kedvem van és amit muszáj. A többit, amire életünk fele rámegy, nem.

Kipörgetni az irodalmat a szavak örvényéből. >>

Az öregség elbizonytalanodás a megismételhetőség érzetében.

Az én írásmódszerem a "félbeszakítás", kavafiszi értelemben. Így maradtam normális (így nem tébolyodtam meg), és így maradtam törpe. >>

A kérdés a már megnevezett, nevet kapott kétségbevonása, illetve a fogalom mögötti tudás, sejtés, értelem, érzés, tapasztalat megkérdőjelezése. >>

A félelem kérdés? >>

A barlangi ember nem eszmény, hanem viszonyítási pont. >>

Néhány napja azt kérdezte BN, hogy megy az írás. Jól, mondtam. Ez azt jelenti, helyzetem napról napra kilátástalanabb és kétségbeejtőbb (lehetetlenebb) lesz. >>

Az írás az egyetlen, amivel föl tudom tartóztani az őrületet. De csakis az őrület fölé hajolva vagyok képes írni. >>

Csak a tehetségtelenek halnak meg túl korán.

Igaza van W-nek, amikor arról ír, hogy Nagy Károly hasztalan próbált megtanulni írni öreg korában, és éppen így hasztalan mindenki törekvése, hogy valamilyen új gondolat-mozdulatot sajátítson el. (Észrevételek/109 o.) >>

Minden szavam, gondolatom, gesztusom untázás, kópia. Ugyanakkor elementáris erővel munkálkodik bennem az egyszeri felmutatása általi kiválás/elkülönölés vágya. Ez viszont a szellem legbensőbb, leglényegibb sajátosságából következően - közvetlenül vagy közvetve csakis a nyelv (fogalmi) által létezik, működik és nyilvánul meg - lehetetlen. >>

Az ellehetetlenülésről írni az ellehetlenülés fokozása, mivel egy evidenciáról van szó. >>

A megszólalás ténye már maga redundancia. Az őshibát az elgondolással követjük el. >>

Létezhet-e szellemiség nyelv nélkül? >>

Mozdulatlan, anyagtalan, reakciómentes párlat.

Az összefüggések kreálása a szétbomlott egy/ség bizonyítéka.

Nincs szükség összefüggésre, ahol a valami egy.

Keresem a módszert ellhetetlenülésem kezeléséhez, egy ellehetetlenült rendszerben. A logika ellenére akarok írni (túlélni), mert a gyilkosság nem válasz az ellehetetlenült életre. Triebtäterként térek vissza újra és újra az íróasztalhoz. Egész életem a triebtäterek nyomorúsága, örlődése bűn és bűnhődés, kiszolgáltatottság, hiábavalóság, hisztéria és önfegyelem, öngyűlölet és önimádat, fennköltség és alantaság között. Ugyanakkor nem ismerem a hajtóerők forrásait. Talán már nem is akarom elapasztani őket, csaupán rájuk ismerni, megérteni valamit a felfoghatatlanból, ami személyes. >>

A szövegben csakis a kép fontos, mert egy, a nyelven kívül álló médium felé mutat (vezet).

Hogyan lehetne lehetséges kiírni magamból a nyelvet? Először - még csak ösztönösen - azt hittem (reméltem): elegendő a történet elfogyása/ ellhetetlenülése. A babonák fölszámolása: nemzeti irodalom, nyelvi (nemzeti nyelv) hermetikusság, valóságfeltárás - rögzítés, történeti linearitás, vörös fonal, szerkezeti egység, nagyepika.

Nem érdemes elhallgatni. Az elhallgatás pitiáner, vagánykodó teatralitása nem azonos a nem-megszólalás gesztusával. A szakadatlan szégyenkezés számomra az egyetlen adekvát életérzésválasz az írásra. Az abszurditás hiányzik ebből az életérzésből. Tudomásom van róla, és hol elcsüggedek miatta vagy idétlenül vihorászok rajta. Minden magyarázat merő banalitás. Talán a legpontosabb jelölése a helyzetnek: kínos. A szó legtriviálisabb helyzetekre utaló értelmében. Erről szólva nincs tovább irodalom, csupán jegyzőkönyv, ténymegállapítás. Tragikus helyzet, és ezt úgy állapítom meg, mint egy meteorológiai jelenséget. Meglehet, belehalok. De már ebben sem vagyok bizonyos. És ez nem bántja a hiúságomat. >>

Felingerelnek a mesék. Nem tudok bízni történeteikben. Mintha tudnának valamit, miközben én semmit sem tudok. A veszteni nem tudás nyomorúságos hisztériája, miközben nem is játszhattam. A tév/eszme rög/eszméje. A szégyen szekvenciája. Az önmaga körül forgó, kétdimenziós pont. Az ouvre. >>

Nem vagyok képes elhallgatni. Hatezer év vakhite ette bele magát sejtjeimbe. Évezredes, kapitális tévedések, hazugságok, csalások, öncsalások. Az alázatra nem tanított, hangoskodó ember folyamatos hőbörgése. >>

Egyetlen szó létezik és egyetlen jelentés. Semmit sem mondhatok először. A nyelv pusztán formalitás. >>

Kosztolányiskodni. Megtalálni a "témát", az áramot, a folyamatos áramlást, a csöndes örömöt. Akár az íráson kívül.

Lemming. A kínai festő. Y. Klein. Az alpinista (flow). Ő az író.

Azt az újat, mely régi, de mi újnak látjuk (Kosztolány: Káté - NyL/429)

Minél távolabbra kerülök, annál közelebb vagyok önmagamhoz. Csakis a függés az Egytől. Minden más rabszolgává tesz. Az alantasság cselédjévé.

A ragaszkodás földhözragadtság. Kiszolgáltatottság, rabszolgaság. Amit nem birtokolok, ahhoz nem ragaszkodom.

A türelem mind konkrét, mind átvitt ételemben. Az időbeliséghez való viszony átrendezése.

A meditatív (mint a kontemplatív felsőbb foka) életvezetés elmélyítése. A porhüvely fölötti ellenőrzés megszervezése.

A performance és a költészet közötti alapvető különbség, hogy míg az utobbi magányos, az előbbi föltétlenül - már a keletkezéskor - az alkotó-közönség relációban mozog. Módszerbeli különbség.

Az alkotás folyamatában a legjelentősebb és legmegrendítőbb mozzanat: a megtörténés. A performance-ben ez válik láthatóvá. Csakis akkor beszélhetünk art-performancról, ha ez láthatóvá válik. Minden egyéb pusztán performing.

Amit ma művészetnek nevezünk, eredetileg a természet része, a majd a természetben megjelenő emberi lét eleme volt, törésmentesen belesimulva az Egészbe. A mai értelemben vett művészet akkor jelent meg, amikor bizonyos cselekedetek végrehajtói cselekedeteiket, illetve azok eredményét, hatását az Egésztől elkülönítve nevezték meg. A késztetések megvizsgálása. >>

Az irodalom akkor kezdődik, amikor a beszélő a nyelv szakadékán keresztül pillanatja meg önmagát, avagy amikor a beszélő csakis e szakadékba zuhanás által azonosulhat őseredeti önmagával, amely hallgat. Nem olyasvalaki, aki elhallgatott, hanem aki meg sem szólalt, nyelven kívüli lény, esszencia, puszta egzisztencia, és éppen ezáltal teljes. A nyelv beiktatása a teljesség feladása, vagyis ettől a pillanattól kezdve az ember már nem az egy és oszthatatlan lét letéteményese, hanem pusztán egy vékonyka létszelet hordozója és képviselője. Éppen annyié, amennyit a nyelv hordani és tartani képes. A nyelv, a fogalmi gondolkodás minden egyebet elhomályosít. A tekintet, mint valami gonosz varázslatban, rászegeződik az egész kisebb-nagyobb létteret befogadni képes szegmentumára, és képtelen többé innét elmozdulni. >>

A művészet: a belső figyelem, a változatlan intenzitású összpontosítás zúgása, amely előbb a lélek legszűkebb környezetét, majd onnét minden irányban szétterjedve az egész testet megrezegteti. Az irodalom (költészet) akkor történik meg, amikor e rezgés lenyomata, elektroencefalogramként a papírra rajzolódik. >>

A művészet mindig Kunststück (mutatvány). A költészet magányos séta.

Az élet lineárisan futó, epikus történet. A nyelv megjelenése óta ennek adekvát megjelenítési formája a lineáris elbeszélés, előbb verbálisan, majd írásban, és ugyanez vonatkozik a hallgatásra is. Aki hallgat, az is csak linearitásban képes hallgatni, mert maga a gondolkodás is lineáris pályán fut végig, és a hallgatásnak avagy a nem megszólalásnak éppen úgy a gondolkodás a foglalata, miként a valamilyen formában történő nem hallgatásnak. Trivialitás, hogy a gondolkodás alapja a nyelv léte, és máris az önnön farkába harapó kígyó banális jelképénél tartunk. Maga az emberi lét kétségtelenül továbbra is megmarad a linearitás mentén, hacsak nem emeljük a sokszoros tudathasadásos szellemi állapotot normává. Egyébként ez sem ugratná le a konkrét életmenetet a lineáris pályáról. Ugyanakkor kétségtelenül fölmerül a kérdés, minek tekinthető a hagyományos és virtuális valóságban, illetve virtuális valóságokban futó élet. E kérdés fölvetésével persze aligha érintünk új problémakört, hiszen a legeslegelső emberi lét is már többszörös valóságban zajlott, nevezetesen a konkrét és a nem konkrét valóságokban. Gondoljunk csak az álomlétre, a látomásos létre, a hallucinatív létre, az ébrenlét és az álom mezsgyéjén ide-oda hajózó lucid létre és ezek összefonódásaira. A hagyományos és virtuális valóság összefüggéseinek vizsgálatával tehát nem vetünk föl alapvetően új kérdéseket, pusztán azáltal, mert a virtuális valóságot manapság más eszközökkel is gerjeszteni tudjuk. A tényleges kérdés tehát inkább az, a lineárisan futó, epikus történetben alakuló élet megjeleníthető-e a linearitáson kívül, és ha igen, miként? >>

Nem éppen arról van-e szó, hogy megkíséreljük visszahelyezni a fogalmakat eredeti térbeliségükbe? Az együttlátás, a dologok együttlátásának korába, a megszólalás előtti pillanatba. A megszólalás lényege a redukció. A ki- és leválasztás az egyből, az egyről. Az ember, hatezer év után lassan föltalálja az agyat. >>

Biografikus hypertext. Planetáris montázs. Grafotázs. >>

Hiába zseniálisak a barlangrajzok, ma mégsem csinálunk barlangrajzokat. >>

A medium maga a művészet (maga az ember). >>

A szövegrészek szabad összeilleszthetősége. Átjárhatóság. >>

A szellem nem kerülhet Isten közelségébe. Pusztán el/lecsendesedhet. Ezért hasztalan a kérdés egy módszer láttán: nem csupán forma? Játék? Közelíthetünk általa? Nem. De ezzel az igénnyel fölösleges megszólalni. Platonnak éppen anyira, miként a sarki fűszeresnek. >>

Kontemplatív kapszula. Képfal/hangbúra.

Nagyon fontos dolgokra emlékszem. Pl. amikor elmeséltem neked az álmomat a "norvég királynőről". Majd később azt mondtad: Úgy kellene írnom, ahogy akkor, a fűtőtestnek támaszkodva elmondtam Neked az álmot (> NG - vonat). Vagy amikor azt mondtad, soha nem láttál olyan nyugodtnak, mint amikor egyszer följöttél, és a gyerekszobában ültem a földön, és a gyerekekkel játszottam. Ezek hétköznapi apróságok, de lényeges gondolatmeneteket indítottak el. Megsimerkedésünk a válságszakaszban. Amikor nem tudtad, hogyan tovább. Egymásra nyitottság, kíváncsiság, figyelés. Hiányképek. A dolgok mögöttisége, stb.

Az idő mindig egy és ugyanaz. Csupán a korok változnak benne, a díszletek, a jelmezek, a hajviselet, egy-két gesztus, szokás. Lényegét tekintve teljességgel mindegy, hogy Spartacusról írok-e vagy XIV. Lajosról, esetleg Adolf Roth drezdai szabósegédről a harmincas években, vagy a virtuális vurslik valamelyik mutatványosáról. Az egyetlen kérdés: az eredendő bűn kérdése. Ha létezik, akkor kizárólag a III. Richard-féle magatartás intelligens. Ha nem létezik, hol/ mikor történt a törés, hogy mégis bűnös az ember. K. azt mondja, nincs eredendő bűn, és szerinte a törést Jancsi és Juliska jelenti. A civilizáció legkezdetlegesebb formája okozta a törést.

"Félrehúzódni Házunk legbelső szobájába, és hallgatni. Hallgatni vagyis nem szólni - és hallgatni, vagyis meghallani a belső csendben megnyilvánulót, amelyet eddig túlordított a csorda."

Spirituális network. A keresztút társadalmának szellemi ereje. Nem vezetékeken, hanem telepatikus pályákon zajlik az "adatcsere", az érintkezés. A tér (geográfiai) horizontális, az idő (élő, holtak, majdan születettek) vertikális. >>

Érdektelen az átviteli sebesség, mert a Gondolat állandó. Érdektelen a mennyiség/tömeg, mert a Gondolat csak a kiválasztottak erénye. Éppen ezért a digitalizált network a Szellem birodalmában pusztán káprázat. >>

A mélységben építkező windows-rendszer semmi új választ nem adhat, mert továbbra is csak az előttünk lévő teret láthatjuk. A hátunk mögötti tér velünk együtt fordul és így mindig mögöttünk marad. A forradalmat Perseus pajzsa hozhatná a szellemiségben. Bizonyos fokig agyunkat próbáljuk így működtetni. Magunk elé tartjuk, és tükrében vizsgáljuk a hátunk mögötti teret. Az agy azonban csak önmagát tudja tükröztetni, pusztán önnön képe jelenik meg a "foncsoron" - minden másra vak. (1994 körül) >>

365 passzus az ellehetetlenülésről. A nyelv visszaadásának kísérlete. >>

A mintavétel és a lelet kikézbesítése közti idő. Mezsgye, "semmi földje". Függő helyzet. Ehhez hasonlót éltem át 1981 telén, a "party" és az  útlevél kikézbesítése közötti időszakban, és valami hasonlót élhetett át T. a Somolyóban, a fa alatt, amikor kiküldött É., hogy búcsúzzam el tőle. T. a germerzdorfi alatt ült, végig nem szólt egy szót sem, csak rezzenéstelen arccal könnyezett. A halál-performance a kétségbeesés racionalizálására tett, részben ösztönös kísérlet volt. Ez is jelzi, hogy a félelem magja nem a tényben (meghalás), hanem a lezajlás módjában rejlik. A tekintélyelvűség megingása ahhoz vezetett, hogy az ember, a felvilágosult, demokratikus, pluralisztikus szellem nem képes az alázara, a feltétel nélküli behódolásra, önmaga feltétel nélküli meg-, fel-, átadására. A felsőbb hatalom elvének tagadása nemcsak alapvető erkölcsi konfliktusokhoz vezetett, hanem megannyi élet-válsághoz is (pl. a meghalás méltóságának elveszítése). A halál-performance több változata fogalmazódott meg. Mindegyikben közös: katafalkszerű fekvő hely. Puritán változat: Lábnál, állványon EKG-monitor. "Barokk" változatban három monitor. Lábnál EKG, fejnél EEG, test mellett: arc/szem. Készültek még más, kissé didaktkus, teátrális változatok is. Az előbb említett két változat nem lép túl a "dokumentálásnál" (tehát nem magyaráz, kerüli a szimbólumokat, allegórikus képzet-, ill. objekttársításokat). Az egymonitoros verzió közönség, illetve aktőrtársak nélküli, tulajdonképpen a halál (meghalás) kamaradrámaszerű földolgozása, ahol az egyetlen jelenlévő személy és a monitor a társulat és a közönség. "Festmahl" változat: A katafalk világos, az asztal sötét (félhomályban). Csend. A halál beálltakor az egész térben csak az EKG monitor fénye és a mozdulatlan pont süvöltése. Majd egy-két perc múlva megkezdődhet a lakoma (beindul a futószalag!), akciók. A HP mint társasági esemény (élmény), a halál mint az élet személyes és társadalmi tetőpontja. Idegen közönség nincs, se dokumentáció. (1992 körül, a Bizarre Christmas után)

Kb. ezel egyidejűleg vetődött föl a tomografikus tömbök megírásának gondolata. Ez nyilván összefüggésben van a "képontás" élményével. A katasztrófa élmény azáltal is megnyilvánult, hogy ezeket a "tomográfiai felvételeket" súlyos, tömör-fekete, homogén tömbként képzeltem el, éltem át. Ez nem is annyira a halálra, inkább a tébolyra utalt. Egy bizonyos számú rétegnél még megfejthetők a rétegfelvételek. Túlzott "rétegsűrűség" esetén (őrület) azonban csupán egy áthatolhatatlan (behatolhatatlan) fekete tömb látható. (U.a.) >>

A Phaidron inspirációjáról nem lehet megfeledkezni:
60a. "Kriton, kísérje őt valaki haza."
64a. Mert úgy látom, a többiek nem veszik észre, hogy azok, akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak és halottak lesznek. Ha tehát ez igaz, bizony oktalanság volna, ha ők, akik egész életükben nem vágyakoztak semmi másra, csupán erre, amikor végül eljön, riadoznának attól, amire régóta vágyakoznak és készülnek. // Kissé banális, de józan megfogalmazása egy paraszti ésszel is könnyen belátható evidenciának.
65c. - És bizonnyal akkor gondolkodik a lélek a legszebben, amikor nem homályosítja el ezek közül egyik sem, sem a hallás, sem a látás, sem a fájdalom, sem a gyönyörűség, hanem amikor a legnagyobb mértékben önmagáért való, a jódolgába küldve a testet, és amennyire csak lehet, nem közösködik vele, és a vele való érintkezés nélkül tapogatózik a létező felé? (U.e.) (válasz a KH-jelenségre)
Megj. a 65c-hez: Nem véletlen voltak a mitológiai, antik jósok vakok. Csakis a vertikális befelé látás vezet a jövőbe. A körkörös befelé látás. Ezt mindegyik kifelé irányuló érzék zavarja, tompítja. (U.e.) >>

Az ún. felvilágosult szellem azonosítja a sorsot az élettel, és úgy hiszi, mindkettő fölött ő az úr. (U.e.)

Leszegett fejjel az eget kémlelni. Amit az ég rajzolatának vélünk, csupán a föld kérgén tükröződő torzkép. Hogyan láthatnánk meg Istent a földön keresztül, mandínerről? Előbb meg kell némulnunk, meg kell vakulnunk, meg kell süketülnünk, mindent el kell felejtenünk. De ez sem elég. Némának, süketnek, vaknak kellett volna születnünk, hogy Őt hallhassuk, láthassuk, szólíthassuk. Isten másik dimenzióban lakik, és mi kívül állunk ezen körön. De honnét való Isten feltételezése? Mi indokolja? Nem lenne logikus, ha feltételezni is csak a másik dimenzióból lehetne? (89-90 körül)

Megtanultam, hogy a mondatoknak ilyeténképpen ritmusa, a szöveg egészének sajátos lélegzetvétele van. Ami az olvasó szempontjából azt jelenti, hogy nem csak a szemével, hanem a lélegzetének ritmusával, s ebből következően a vérnyomásával is olvas. (NP/ Hazatérés/ 16; Flaubert) A tenger ritmusa és a lélegzetvétel kapcsolja NP mondatait az időtlenséghez, az oszthatatlansághoz, mindahhoz, ami Hermész T. szavaival beteljesíti az EGY csodáját.

A módszer lassan fedésbe kerül az agy természetes működésével. A gondolkodásnak nem természete sem az epikusság, sem a linearitás. >>

Gibt es ein Gott ausserhalb der Sprache?  (Létezik isten a nyelven kívül?) >>

Ich glaube, dass mit den Geschichten nie ganz fertig zu werden ist, weil mit "Leben" niemals ganz fertig zu werden ist und auch so nicht mit "Literatur" (das ist mehr als nur eine Stilfrage!), nachdem man endgültig mit der Literatur und Leben fertig geworden ist. [Azt hiszem, hogy a történetekkel sohasem lehet teljesen elkészülni, mert az élettel sem lehet soha kész az ember, miként az irodalommal sem (ez nem csupán stíluskérdés), miután végérvényesen elkészült az irodalommal és az élettel. - Rolf Dieter Brinkmann über Charms] >>

Az emlékezési formák szimbólumai:
a Keller Helén-ben: mélymerülés, a horizontális és vertikális út, fúrófej
a Hálóban: bogár, rovar, féreg; kapott, elfogadott, átvett képek, stb.
Létkerék: ébrenlét, félálom, álom, lucid álom, látomásos lét - az alkotói írás és az emlékezet - a mindent egyidejűleg látás (isteni) képessége. Amikor az emlékezet még nem vált le - egyidejű tapasztalás - megérzés, előre/látás, kajűt, búvárszemüveg belsejére vetített képek, tomografikus tömbök, páternoszter, kettős emlékezet (álomemlékezet is); emlékezet: víz alá nyomott gumilabda, grál-videó, kínai golyó, bukfencező kínai, libikóka, etc. >>

Azok a regények, amelyek kapcsán a huszas-harmincas évektől kezdve a regény válságáról kezdtek beszélni, valójában a regény végét jelző pontok voltak.

Wo es die Literatur aufhört, faengt das Wort an. (Ahol az irodalom abbamarad, ott kezdődik a szó.) >>

Das Kunstwerk soll seine eigene Rezeption bereits enthalten. (A műnek magában kell foglalnia a saját recepcióját is. - Elfriede Jelinek) >>

Egyidejűleg több sávban írni (zene/ akkord/ összhangzat) Eddig: ahogy a zenész sávonként játssza föl a szólamokat. Ezentúl: egyidejűleg följátszani az összes szólamot. Akkordokban megszólalni. >>

Minden szó folyamatosan tovább/töltődik a szövegtérből fölszívott elemekkel. A szavaknak a szövegben és a szövegen kívül is van emlékezetük. Mindezt magukkal hozzák és hordják. >>

A nyelv tautológia. Egyetlen szó tautológiája. >>

A nyelv idézetek rendszere/hálózata (Borges). >>

Esse est percipi (lenni annyi, mint képpé lenni) /Borges, 485) >>

A bátorság a fantáziaszegénység fokával együtt nő. Minél bátrabb valaki, annál fantáziaszegényebb.

Az alkotás - Heimito v. Dodererrel szólva - a tudatos és a tudattalan óvatos közelítése egymáshoz, míg a kettő közt végül szikra pattan.

A felcserélhetőség problematikája a 3D szövegekben.

De aki túl hosszúra nyújt és kanyarít valamely pózt, az előbb-utóbb fenn is akad rajta... (Heimito von D./35)

Fölrobbantani az agyat, ahogy a víz vagy az üveg spriccel, robban széjjel. Homogenitás - az anyag részei azonosak az egésszel és az összes rész azonos a többi résszel. >>

Az agy mint pezsgőtabletta.

Áradó elbeszélés. Lélegzetvétel nélkül. Ahogy a víz hömpölyög. Bárhol lépsz bele, ugyanaz, mert homogén.

A módszer: Brain-splashing.
A műfaj: Autoflowing. >>

A lényeg nem jelenik meg a nyelvben: dogma. Létezhet beszüremlés. Ennek nyomait föltárni. Nyomait - tehát nincs egységes, összefüggő lényegkép a nyelven belül. Pusztán egymástól független vagy esetleg összefüggő töredékek hálózata. A Lényeg "logikája", "fogalomkészlete" (stb.) független, sőt valószínűleg idegen a nyelvétől. >>

A lineáris írás mindig egy réteget emel/választ ki és mutat meg. A tomografikus tömbből egy felvételt látunk. A fonálból egyetlen szálat tartunk. A sokdimenziós tárgyból egydimenziós tárgy lesz (ez lenne a hatezer éve tartó szellemi elsekélyesedés oka?) >>

Az olvasás folymata az idő linearitásában történik. Ez azonban csak a kibetűzés folyamata. Az olvasás (befogadás) többdimenziós tevékenység. >>

A látomásos írás és a látomásos olvasás "együttlátás" képessége. >>

Azt írja NG: Az irodalom valami, amit alul kell múlni. Ha erről a mondatról lehántjuk a jelenlegi magyországi korszellem kötelező hangvételét, akkor e kijelentésben a pátosztalanított, nietschei gesztus szólal meg. Az irodalom valami, amit túl kell haladni. A nyelv valami, amit túl kell haladni. Az ember valami, amit túl kell haladni. Túlhaladható-e valami úgy, hogy nem veszti el önmagát? Túlhaladni az irodalmat úgy, hogy megmarad az irodalom. Túlhaladni a nyelvet úgy, hogy nem kell elnémulni. >>

Az egyrétegű írás - erőltetett/kényszeredett, tendenciózus töredék.
A sokdimenziós, tomografikus írás - áthatolhatatlan (behatolhatatlan), fekete tömb. >>

Az együttlátás feltétele a szellemi állapot (diszpozició), és nem a látás tárgya.

A befejezhetetlenség, a befejezetlenség problematikája érdektelen az NN esetében. Mert eleve csakis abbahagyott változat létezik, kész mű nincs. Az NN - természetéből következően - bárhol folytatható és bárhol megszakítható, abbahagyható. Egy személyiség története minden pillanatban Egész. >>

A Lényeg keresése nem azonos a Lényeggel. >>

A kultúra, a szellemkultúra története nem más, mint a termékenység híján magát a machinációt roppant leleménnyel kifinomító szellem terapikus gyógy- és kéjtornája. >>

A filozófia szükségszerű hiábavalóságáról és hiábavaló szükségszerűségéről.

Milyen hatással lesz a hipertextuális 3D-írás és -olvasás a beszélt nyelvre? Vagy pl. a hivatali értelemben vett jegyzőkönyvírásra?

Kétségtelenül zavar uralkodik jelenleg az agyamban. De ez áldásos zavar, mert rákényszerít alapvető fogalmak, módszerek, törvények át- és újragondolására vagyis bizonyos dolgok tisztázására.

(365 = 5 x 73. Pentade). A 73 csakis önmagával osztható, akárcsak az 5.

Ki szolította meg a kolostorban C.-t?

Ébrenlét - álomlét - derengés (félálom) - látomásos lét. Ha ezeket az állapotokat egy kerék különböző szeleteinek tekintem, és a kereket, mint egy karikát átgurítom a papíron, mindig éppen annak a szeletnek lenyomata olvasható, amelyik az adott írásidőben érintkezett a papírral. A körszeletek esetlegesen, és akár gurítás közben is fölcserélődhetnek. Erről szól a könyv. (NN) >>

Hagyni kellene szabadon lélegezni az álmokat (NG). >>

Ahogy a vonaton alvó át-átúszik (-tűnik) az álomba és vissza. (NG)

Kedves P.! Ez nem utazás A-ból B-be. Össze-vissza dobált állomások. A kilőtt flippergolyó cikázása a gombák, plexifalak (kordonok) között. Zacskóból kimarkolt és asztalra dobott maroknyi gyöngy stb. A "vörös fonal" a magatartás, a szemlélet, a kitartott, az egy hangon kitartott hang és persze a "kerék".

Mindazok után, amin keresztülmentem, nem tudok csevegni. Igen, halálosan komolyan veszem magamat, hiszen ha nem így tenném, honnan venném a bátorságot, hogyan lennék képes napról napra odaülni az asztalhoz? Nem a "hogyan", hanem maga a megszólalás ténye a kínos abszurditás.

A Hálózat: módszertani kaland. >>

(1996)

P. (post oder prae?) S.:

1995-ben, az NN (Hálózat) első, még nem fragmentálódott leiratát követően, sokat foglalkoztatott egy önéletrajzi, talán hálózatosan építkező, de - különösen formailag - még inkább a klasszikus elbeszélői hagyományokat követő hosszútörténet (regény?) elmondása. Több "kezdést" is írtam. Ezek közül három jutott túl a néhány soros terjedelmen. Valójában már mind a három szöveg többet foglalkozik a tudattalanul "készülődő" Gólemmel, mint a (még) tudatosan szorgalmazott "történettel".

1.

Életem, az írói eszmélés legeselegelső pillanatától kezdve, az írói lét fölszámolásának kísérlete. Kimondott és leírt szavaim ennek közvetett vagy közvetlen tanúságtételei. És ahogy ez a tanúságtételekkel oly sokszor előfordul, kiváltképp, ha mind gyakrabban ismétlődnek, a gyakorlatok fokozatosan hiszterizálódtak, és egyre mélyebbre süllyedtek a belülről gerjesztett, mesterséges szellemi anyagok masszájában. Valójában egy bizonyos fajta tömörítési művelet játszódott le, és ennek alapja kétségtelenül a mértéktelenség, az aránytévesztés, az arányvesztés volt.
Kezdetben talán még megkíséreltem helyes, legalábbis helyesnek vélt arányban keverni az anyagokat. Később azonban már csakis egyféle anyagot adtam hozzá az elegyhez, amely így végül teljes mértékben elveszítette heterogén jellegét, és homogén, megkövesedett tömbbé vált, teljes súlyával ránehezedve az eredeti szándékra. Nem egymásra rétegződésről volt szó, hanem egyetlen érzés minden egyéb érzést maga alá gyűrő és megfojtó elefántiázisáról. Ettől a pillanattól kezdve a szókincs minden egyes eleme e fölhalmozódott érzés körülírásának, értelmezésének eszköze lett. Minden egyes szó, nyelvi fordulat egyetlenegy és azonos értelemmel ruházódott föl. Csakis hangtani avagy morfológiai változások történtek.
A meghiúsulás folyamatosan önmagáról szólt, és egyidejűleg önmagát reprodukálta. Az írás megkísérelte felszámolni önmagát, a folyamat megszűntetésének reménye nélkül. Pontosabban fogalmazva a remény jelenvaló élmény volt, számtalan példával szólt a menekülés, a távozás, a kilépés esélyeiről, lehetőségeiről, és akadtak pillanatok, amikor még hittem is ezeknek az illúzióknak és illúzionistáknak. Már-már bálványként tiszteltem őket, de be kellett látnom, képtelen vagyok nem írni.
A gondolat, keletkezésével egyidejűleg, megszólal. Némán vagy hangosan, élőszóban vagy írásban, mindez pusztán formai kérdés. Az írás fölszámolásának vágya a gondolat kioltásának vágya. A gondolat nem lehet néma, nem tud elnémulni. A gondolat elnémítása fizikai megsemmisülés, ahogy Pavése írta Naplójában. (...) Vagyis a nyugati szellemiségű ember csakis a fizikai létet kioltó cselekedettel válaszolhat következetesen a fenti szavakra. A következetesség azonban nem föltétlenül eredményez helyes cselekedetet. És máris besétáltunk a szokásos csapdába: A hálószerűen egymásba szövődő kérdések szövevényébe. Hiszen mit nevezhetünk helyes cselekedetnek? És amint megkreáljuk az első kérdést, máris elindítottuk a műnyulat, amelyet aztán kedvünkre hajkurászhatunk. Hosszan vagy csak egy rövid vágtában; ha úgy tetszik, nyakon csípjük vagy éppen sohasem érjük el - mindez pusztán a képzeletünkben zajlik le, hiszen a műnyúl sem más, mint káprázat. Így a kérdések szövevénye is, miként maga csapda, a harc vagy annak ellenkezője.
Nem a megszólalás a szellemi ember tragédiája, patetikusabban fogalmazva: nem a szellemiség az ember tragédiája, hanem e fizikai adottság összeférhetetlensége a szellem bizonyos megnyilvánulásaival, például önmaga elfogadásának képtelenségével. De mi az oka e csontig hatoló irtózásnak? Kit, kiket avagy mit tegyek felelőssé? A kultúrát? A lángelméknek nevezett gondolkodókat, akik feltüzeltek önmagam ellen? A nagy uszítókat, akik ravaszul kiagyalt kérdéseikkel ugratják össze a szellemet saját teremtményeivel?
Természetem kevésbé szellemi, inkább orvosi probléma. Ha valaki például föllázadna füle ellen, mert nem lát; gyűlölködne, káromolná, a legagyafúrtabb gyakorlatokkal edzené látásra, esetét nyilván nem filozófiai, hanem pszichiátriai kérdésnek tekintenék. Igen, félrevezettek. Félrevezettek őseim, tanáraim, mestereim, és félő, hogy talán éppen ezért avagy ezáltal válhattak mentoraimmá. Mindegyik azt tanította: a fül lát. Egy ideig vakon hittem, és még később is esztelenül ragaszkodtam a belém szuggerált hamis képzethez.
Mióta írni tudok, grafomán vagyok. Sohasem okozott közvetlen örömöt avagy enyhülést az írás. Talán csak az első rímek megszületését kísérte örömérzés, legalábbis így képzelem. Nem emlékszem már rá. Hamarosan mindennapos rendszerességgel írtam. Jobbára azt az egy-két könyvet plagizáltam, amelyeket olvastam. Közülük is elsősorban May Károly regényét, az Ezüst-Tó kincsét. Aztán sportnaplót vezettem. Meghallgattam a rádióban a meccsközvetítéseket vagy elolvastam a Népsportban és a Képes Sportban a mérkőzésekről szóló tudósításokat, és ezek alapján "új" tudósításokat írtam. Nagyalakú spirálfüzetbe, ceruzával. Később golyóstollal. Vadnyugati történeteimet rajzokkal illusztráltam. Ezeknek semmi közük sem volt a hagyományos gyerekrajzokhoz. Megpróbáltam felnőttesen rajzolni, kiábrándító sikertelenséggel. Tudósításaim közé a Képes Sportból kivágott képeket ragasztottam. Aztán verseket is írtam, egyre rosszabbakat. Sohasem tettem föl magamnak a kérdést, miért írok. Nem voltak megfogalmazott céljaim az írással. Sem külső, sem belső kényszert nem éreztem. Egyszerűen csináltam.
Kilenc éves koromtól azonban már módszeresen és feladatként írtam, valószínűleg minden eredetiség nélkül. Ekkor már eltökélt szándékom volt, hogy író leszek. De eszem ágában sem volt, hogy valamilyen módon ebben az irányban képezzem magam. A könyvek alig érdekeltek, szinte egyáltalán nem olvastam. Magát az irodalmat, az iskolai oktatás keretein belül azonban szerettem. Valószínűleg azért, mert kedveltem Edit nénit, általános iskolai magyar tanáromat. Ő volt az egyetlen tanár az iskolában, aki nem üvöltött. Barátságos volt, mosolygós és szelíd. Részt vettem az iskolai irodalmi pályázatokon, és egyszer - ha jól emlékszem -, még a kerületi döntőig is eljutottam. Egy tanteremben ültünk, hárman-négyen egy asztalnál, és valami fogalmazást írtunk. Rettentően kellett vécéznem. Alig tudtam figyelni a munkámra, mert minden erőmmel a székelési inger legyőzésére koncentráltam. Szégyelltem kikéredzkedni. Végül mégis szólnom kellett. Nem mehettem ki egyedül, talán egy nagyobb gyerek kísért ki a WC-re. Az előtérbe várt rám, mint egy veszedelmes bűnözőre. Így is első lettem, holtversenyben, egy vagy két társammal. Az írásbeli értékelése után ki kellett mennünk a katedrához, és kívülről el kellett mondanunk egy verset. Már akkor is teljesen értelmetlen és igaszságtalan dolognak tartottam, hogy így akarják eldönteni a helyezések sorsát, ugyanis csak egy jutott tovább. Sohasem tudtam egy verset sem pontosan felmondani. Nem jutottam tovább. Hazamentem és sírtam. Másnap, az iskolában Edit néni azt mondta, én voltam a legjobb, de a másik tanár néni a saját lányát akarta továbbjuttatni, ezért volt ez az egész versfelmondásosdi. Nem emlékszem, hogy megdöbbentettek-e Edit néni szavai. Csak a mélységes csalódásra emlékszem.
Aztán muzsikus akartam lenni. Hegedűs meg zeneszerző. Vagyis úgy gondoltam, hogy igazából író leszek, de a foglalkozásom zenész lesz. Fogalmam sincs, miért tettem ezt a megkülönböztetést. Írtam már kis elbeszéléseket is, sima iskolai füzetbe, de valójában költőnek készültem. Még mindig nem olvastam. 15-16 éves koromban elküldtem a verseimet az Új Írásnak, ha jól emlékszem, Szepesi Attilának. Rövid, kegyetlenül ledorongoló levelet írt. Ezek nem versek, hanem versvázak. Erre a mondatra pontosan emlékszem. Már akkor is megütköztem rajta, hogy írhat egy költő ilyen könyörtelen levelet egy 15 éves gyereknek. Egy-két évvel később elküldtem verseimet Vas Istvánnak is. Kedvesen és barátságosan válaszolt. Azt írta: talán nem ez a legalkalmasabb műfaj gondolataim kifejezésére. Levert válasza, ugyanakkor megmosolyogtatott, ahogy kíméletesen eltanácsolt a pályától. Megfogadtam a tanácsát. Azóta sem írtam verset. Az egy pillanatra sem ötlött föl bennem, még áttételesen sem, hogy felhagyjak az írással. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy az írás számomra létszükséglet. Ez azonban nem fogalmazódott meg bennem drámaian, egyszerűen tudomásul vettem.
Részben gimnáziumi osztálytársaim hatására, egyre több könyvet vettem a kezembe. De nem azt olvastam, amit ők, hanem különböző irodalomtörténetekből tájékozódva magam választottam, ügyelve a minőségre. Ennek két oka volt. Először is akkor már tudatosan készültem az írói pályára, másrészt pedig tisztában voltam azzal, hogy rengeteg időt elpazarolok a válogatás nélküli olvasással. Mégis: alig-alig emlékszem akkori olvasmányaimra. Thomas Mann, Tolsztoj, Déry, Örkény. Arra viszont határozottam emlékszem, hogy a klasszikusokat - Tolsztoj, Balzac, Stendhal - fantasztikusan élveztem. Különösen Tolsztojt. Hihetetlen nyugalmat és harmóniát kaptam tőle. 16-17 éves koromban - minden irónia és kétkedés nélkül - azt hittem, öt-hat év múltán terjedelmes remekműveket fogok írni, és nagy regényíró leszek. Azt hiszem, jóval intelligensebb és érettebb voltam a korombelieknél, mégis teljes komolysággal hittem a gyors sikerben. Ugyanakkor nagyon lassan írtam. Ez azonban akkor nem zavart. Úgy gondoltam, teljesen rendjén való, ha egy nap csak egy-két mondatot írok. Rendkívüli erőfeszítéssel, de háborgás, lázongás nélkül, nagy türelemmel dolgoztam.
16-17 éves lehettem, amikor megírtam az első olyan szöveget, amelyről úgy hittem, elértem az íróság első avagy alapfokát. Addig pontosan tudtam és magától értetődő természetességgel efogadtam, hogy korábbi írásaim rosszak. Ez a legkevésbé sem aggasztott. Kivétel nélkül, könnyű szívvel dobtam el őket. Sőt, örültem neki, hogy fizikai értelemben is megszabadultam tőlük. Az első sikerültnek gondolt szöveget két, egymással párhuzamos oszlopban írtam. Ha jól emlékszem, piramis alakban kezdődött az íráskép, és később vált ketté. A végén újra egy tömbbe egyesült a két oszlop, és a szöveg fordított piramis alakban zárult. Mintha egy személy két lehetséges, egymással ellentétes életútját állítottam volna egymás mellé, átlátszó jelképekkel, közhelyszerű példákkal és tanúlságokkal. A szöveget hosszas és gondos munkával letisztáztam nagyalakú rajzlapokra, összeragasztottam őket egyetlen hosszú sávba, majd az egészet kiszögeltem a falra, az ágyam fölé. Életemben először tettem nyilvánossá egy írásomat. Mindaddig titkoltam és szégyelltem íróságomat. A család persze tudott róla, de ez is zavart, és rendkívül földühített, ha valaki szóba hozta, különösen mások jelenlétében. Ezt azonban - apám kivételével - senki sem tette. A szöveg hosszú ideig a falon volt. Nem hívtam föl senki figyelmét a szövegre, de bíztam benne, hogy mindenki elolvassa. Aztán ezt a szöveget is eldobtam.

2.

Nos, legyen. Legyen a cselekménynek, a történetnek, banális jenetéssűrítéssel fogalmazva, az életemnek, "vörös fonala", amely úgy húzódik végig az elbeszélésben, mint egy éjszakai felvételen a varázsszem. Két végénél tartott kötél, mellette, kétoldalról, a kötelet tartva tipegnek a kisóvodások. Rögtön megannyi filozófiai jellegű kérdéssel, töprengő eszmefuttatással folytathatnám. Hiszen mit jelképez az első hasonlatban az éjszaka vagy a varázsszem? És mit jelent a másodikban a két végén tartott kötél melletti menetelés? Most azonban lektűrt szeretnék írni, mert végre - végül? - olvasmányossá szeretném tenni az életem, és ennek egyik - noha ma már anakronisztikus - feltétele a "vörös fonal". Így tanítottak, így tanultam és esetleg így is van.
Maga az élet (a történet) lineáris, és síkban halad a halál felé. Az először képekben, majd hangzó, később leírt szavakban megnyilatkozó szellem hamar rájött e lineáris vonal megszakításának, megtörésének varázsára, és ebből később művészetet formált. Majd a síkokra síkokat helyezett, és valójában pontosan azokat a műveleteket végzi el az agyában, amelyeket ma számítógéppel végeztetünk el és hipertextnek nevezünk. Az író, elsősorban asszociációs képességével, létrehozott egy háromdimenziós szövegteret, és ebben az olvasó, a számára szándékosan vagy tudattalan adott végszavak és a maga asszociációs képességének segítségével "szabadon" kalandozhat.
Az író zsarnok. Mondhatnánk, szakmai ártalom, hiszen hozzászokott, hogy "kénye-kedve" szerint teremt, pusztít, alakít személyeket, tárgyakat, helyzeteket, gesztusokat; "szabadon" rendelkezik a tér és idő felett, világokat igazgat, belelát a hősei fejébe vagy éppen hermetikusan lepecsételi agyukat. A háttérbe húzódó író kétségtelenül elegáns jelenség, de az ő hamiskodó szájszögletében is ott bújkál a mindentudás és mindenhatóság fennsőbbségéről árulkodó mosoly. De csak az egyik szegletben. Átellenben más szögben mozdulnak el az ajkak, ott a keserűség, a csüggetegség, a melankólia árnya fészkel, hiszen miféle súlytalan semmiség az emberi mindentudás és mindenhatóság a Lét "szellemtelen" súlyához képest? Az író reflexei, idővel, inkább az élet, az írói lét és nempedig a Lét törvényeire reagálnak. Így aztán igyekszik gondosan megtervezni azt a rendszert, ahová társasutazásra hívja az olvasót. A textura azonban, a súlypontozás, a szerkesztési lelemények, a furfangosan beszerelt csapóajtók, átjárók, automatikusan egymásba záruló kapcsok, grammatikai, stiláris fogások ellenére is viszonylag szabad prédája marad az olvasónak.
Az író, írás közben, "korlátlan" ura a szövegnek. A nyilvánosságra kerülés pillanatától kezdve azonban már csak a szövegbe beépített, kisebb-nagyob hatásfokkal működő vezérlő pontok befolyásolhatják az olvasót, mert egyébként a könyv felcsapásának pillanatától kezdve, ő az úr. Az író elégedetten vagy elszörnyedve figyelheti képzeletbeli olvasóját, amint csakis a saját kondíciói és konvenciói szerint értelmez, és cikázik ide-oda a maga asszociációs pályáin. A szöveg, egy szuverén, öntörvényű, homogén világ hirtelen puszta ürügy, alkalom lesz egy másik, talán teljességgel idegen, ugyancsak szuverén, öntörvényű és homogén világ létrehozására. A király szolga lett. Az írófejedelem cseléd, idegen szellemek konyháján, ahol legföljebb csak a keze alá dolgozhat a főszakácsnak. Mit tegyen? Értelmezze maga főhősei cselekedeteit, gezstusait, gondolatait? Kössön el maga minden lehetséges szálat az asszociációs rendszer szövetén? De hiszen minden egyes értelmezés új értelmezések halmazát szülheti; minden egyes csomó nyomán új szálak fakadnak föl. Egész életében egyetlen mondatot, szót írjon, és értelmezze egyre tovább és tovább, majd folytassa az értelmezések értelmezésével, a lábjegyzetek lábjegyzeteinek lábjegyzetelésével, és tovább a végtelenségig? Mi lesz így a szegény olvasóval? De közvetve nem így cselekszik-e már egyébként is évszázadok óta? Regényeivel, elbeszéléseivel, leveleivel, naplóival, előadásaival, az életmű rendszerén belül?
A mai író mindenesetre hirtelen kézhez kap egy új szerszámot, amellyel a minden eddiginél hatásosabban végezheti el ugyanazokat a gyakorlatokat, amelyhez eddig egy teljes alkotói élet időtartamát kellett "kiülnie". És még zsarnoki, iskolamesteri természetét is jobban kiélheti, hiszen egy pillanatra sem kell letennie pálcáját, amellyel nyomatékosan rábök a kulcsszavakra, fogalmakra, vagy éppen varázslóként tárja föl egy másik rendszerbe, térbe, mezőbe nyíló átjárókat. Persze meglehet, az olvasó nem bizonyul készséges játszótársnak, jó médiumnak, és nem hagyja magát vezetni. Valójában azonban így inkább megszabott pályán halad, mint az eddigi játéktéren.
A hipertext alkotójától és olvasójától ennek ellenére ne várjunk többet, mint a legeslegelső szövegek alkotójától és hallgatóitól. Az új eszköz és az új módszer nem teszi lehetővé az alapkérdések és a rájuk adott válaszok pontosabb megfogalmazását. Tudatlanságunk, kiszolgáltatottságunk játékterén pusztán az eszközök és bizonyos értelemben a szabályok változnak. Lapjaink, mondataink, szavaink mögött továbbra is köd gomolyog, írónak, olvasónak egyaránt. Az irodalom és tágabb értelemben a szellemi ember sajátja, hogy rögeszmésen nem a hatáskörébe tartozó kérdések és válaszok piszkálgatásával foglalkozik. A szellem, e téren hiányzó kompetenciáját, semmiféle eszközzel vagy módszerrel nem pótolhatja. A szellem objektíve létező hatásköre állandó. A hipertext ugyanakkor rendkívül vonzó és izgalmas játékszer. A Lét csendjével összhangba azonban továbbra is csak a magunkban fölnövekvő csenddel kerülhetünk. Banális, számtalanszor elgondolt, hangoztatott igazság: Minden írásmű az elhallgatásra tett kísérlet. Rám vonatkoztatva fokozottan igaz ez az állítás, mert 1989 óta tudatosan keresem az elhallgatás felé vezető utat, éppen az írás által. Úgy képzelem - és remélem -, ki kell írnom magamból a fizikai formában is materializálódó "beszélő" anyagot, hogy eljuthassak az elhallgatásig.
De vajon ugyanaz a Csend fogadja-e az elhallgatót, mint a nem-megszólalót? Az írás elején azt ígértem, kerülöm a kérdéseket. Legalábbis most, a "vörös fonalért" esedező invokációban. Igen, a bennem készülődő újabb kísérlet sem más, mint egy újabb kísérlet az elhallgatásra. Talán most sikerülhet. Sohasem tudhatom előre, melyik lesz - ha egyáltalán lesz ilyen - az íróként megfogalmazott "utolsó szavam". A remény - kissé kajánul - mindig azt súgja: majd a következő. De ezt ma már magam sem veszem komolyan.
Mindig is érdekelt egy teljes, zárt, időben azonban hosszúra nyúló folyamat lerövidítése úgy, hogy az erdeti folyamat - teljességét és zártságát megőrízve - minden művelete lezajlik. Néhány évvel ezelőtt azt terveztem,, hogy művészbarátaimmal bérelünk egy telket, emelünk rá egy épületet, beköltözünk hetekre, esetleg hónapokra, élni és alkotni, majd az utolsó nap rendezünk egy fergeteges bulit, és fölgyújtjuk az egész alkotmányt műveinkkel és magunkkal együtt. Ez utóbbit csak azért tettem hozzá már akkor is, mert a következetesség így kívánja. Nyilvánvaló volt, hogy a pusztítás gesztusából ki akartam vonni a magunk fizikai elpusztítását. Bármennyire átlátszó volt is a terv, egy szellemi közhely kissé bombasztikus tálalása, mind a mai napig vonz egy triviális, esetleg évezredekig tartó folyamat "összehúzása" hetekre, napokra, órákra. Valójában nem látok lényeges külöbséget, hogy egy mű ideájának megszületése, létrejötte, élettartama és pusztulása három nap vagy három évezred.
A számomra új írásmódszer koncepcióját, tudattalanul, valamikor a nyolcvanas évek közepén fogalmaztam meg, az aacheni lakásunk erkélyén folytatott egyik beszélgetéskor. Ha TGÁ nem idézi ezt a gondolatot első regényében, valószínűleg soha nem figyeltem volna föl rá. "Talán egy regény minden mondatából kellene újabb regényeket írni." Ez az! Ma sem tudnám pontosabban és tömörebben megfogalmazni, miért lelkesít annyira a digitalizált hipertext föltalálása. És miért csábít annyira egy regény minden mondatának regényesítése, vagyis az értelmezés értelmezése, és az értelémezés értelmezésének lábjegyzetelése, és így tovább. Ezzel esetleg egy olyan, az életmű megírásánál lényegesen korlátozottabb időt igénylő darabot írhatok, amelyben mintegy sorozatvetőként lőhetem ki magamból a megszólalni kényszerülő, szekvenciálisan építkező anyagot. Ha úgy tetszik, hetet ütök egy csapásra. Mert bízom a fogyásban, az oldásban, a kötésben, a csendben.

Ehhez keresem most a "vörös fonalat", a varázsszemként kígyózó fénycsíkot, a terelőkötelet, hogy mellette lépkedve esetleg kigyalogolhassak a cselekményből, a történetből, banális jelentéssűrítéssel fogalmazva, az életemből, mert rettenetes teher az írói mindentudás és mindenhatóság semmiségének súlya, és mert egyre erősebben vonz a Lét "szellemtelen" tömege.

3.

Akkoriban - születésem idejéről beszélek -, heten éltünk egy pesti bérkaszárnya első emeletén, nyomorúltnál nyomorultabb sorsokkal és egzisztenciákkal körüllakva. A házat egyetlen szóval jellemezhetném: lecsúszott. Senki és semmi sem volt a helyén. Zsidók, cigányok, iparosok, parasztok, különböző szintű, színezetű és rangú csirkefogók, besugók, magánzók, és talán egy-két értelmiségi is. Megannyi kétes, jobbára kellemetlen és kellemetlenkedő egzisztencia. Mindenesetre tizenkilenc esztendeig életem meghatározó színtere volt ez a környezet.
Tipikus kép kisgyerek koromból: Az ablak előtt állok, az esti lefekvéshez készülödöm. Nyár lehetett, mert az ablak kitárva Az ablaknyílást a velem szemben lévő sötét, redves házfal torlaszolja el mitológikus szörnyetegként, szinte bedőlve a szobába, maga alá temetve. 1990-ben, a depresszió kútjában, mellemen az akkori házfal árnyékának betonja kötött meg. Még a leghétköznapibb tevékenységek elvégzése is megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Egyszer például lemerészkedtem az közeli, akkoriban újonnan nyílt szupermárketbe. Óriási, hideg, metsző fénnyel kivilágított hodály. Semmit sem találtam. Minden három-négy lépés után meg kellett állnom, és a bevásárló kocsiba kapaszkodva vártam, hogy lecsillapodjon egy pillanatra a körülöttem kavargó világ. Nem hittem, hogy valaha is kijuthatok ebből a gigászi méretűre fölhatalmasodott csapdából. Ez lett a nagyepikából (> bedekker/kaisers).
Húszéves koromban semmi kétségem nem volt afelől, hogy sorsom a nagyregény. Mindig is nagyepikában gondolkodtam. A legcsekélyebb feszélyezettség nélkül közöltem N.G.-vel egy kertész utcai bulin, hogy nagyobb leszek, mint Thomas Mann. És ezzel kétségtelenül a módszer továbbvitelére és önmagán belüli meghaladására gondoltam. Aztán csak arra emlékszem, hogy miután lekísértük a taxi megállóba O.-t, és visszamentünk a Kertészbe, amint beléptünk az előszobába, J. szinte nekitaszított a falnak és lesmárolt. Reflexszerűen belekapaszkodtam, két tenyerembe kapva a fejét. Attól kezdve, hosszú időre, impotens lettem minden nagyfejű nőtől. Végül P. bátyám sorsa lett J., miközben én a középső szobában feküdtem egy idegen lányon.
KA. hetente kétszer jött föl, este nyolc körül. Éjfélig szeretkeztünk, szünet nélkül. Aztán hazament süketnéma szüleihez. Én csak egyszer jártam náluk. Amikor megnyomtam a bejárat melletti csengőgombot, némán kivilágosodtak az ajtó fehérhályogos üvegszemei. KA. rendszerint szerdán és szombaton jött. Akkor szerda volt, kupanap. A meccset akartam nézni, a találkát mégsem mondtam le. Bevezettem a cselédszobába, és mondtam neki, hogy a meccset akarom nézni. Leszopott, aztán elküldtem. Két tizenhat éves szörnyeteg. Az egyik, aki eljátssza, a másik, aki beteljesíti a szerepét. Aztán egy másik kép, újra vele. A benti szobában szeretkezünk, ahol gyerekek voltunk a testvéreimmel. Hanyatt fekszem, ő háttal nekem a szám fölött guggol vagy térdel, előrebukva. Kinyitom a szemem, arcom fölött KA. csimbókba összeállt, nedves szeméremszőrzete. A szőrszálak között fölakadva egy parányi, sötét golyócska. Óvatosan kihúzom a szálak közül. Pödörgetem, formázom ujjaim között, aztán reflexszerűen megszagolom. Szar volt. Lepöcköltem a földre és tovább nyaltam. Ma már nem lennék képes erre a nagyvonalúságra.
TGÁ. 1988-ban jelentette meg első, mindmáig legjobb regényét, a Szökevényeket. Az első oldalon, még a regény kezdése előtt az ajánlás alatt három idézet. Az egyik Franz Hohlertől (?), a másik Gustav Mahlertől, a harmadik pedig tőlem. "Talán egy regény minden mondatából kellene újabb regényeket írni..." Tetszett a mondat, de fogalmam sem volt, honnét vette. Később kiderült, hogy amikor először járt nálunk Aachenben, az egyik beszélgetésünkkor mondtam neki, az erkélyen.
Néhány hete, Nico barátom, egy 25 éves irodalomtörténész, olyan magától értetődő pongyolasággal mondta ki az egyetlen helyes diagnózist, ahogy én erre már sohasem leszek képes. Frankfurtban, az egyik magyar kiadó ifjú lektora arra kért, mondjak neki egy-két mai német írót, akit érdemes olvasni. Egy név sem jutott eszembe. Miután visszatértem Kölnbe, megkérdeztem Nicót. Mondtam neki, hogy én teljesen tanácstalan vagyok, mert szerintem évek óta semmi érdekes nem történik a német irodalomban. Hát persze, mondta, mert ezek még mindig azt hiszik, regényt kell írniuk.